Molnár Illés versei

Zongorahurok

A csillagok hűlt helyén csupa fekete billentyű várja,

hogy belekapjon a szél. Kalapácsra szomjasak a húrok,

az első lélegzetvétel leütött hangja beszippant,

kifúj, zongoraszéklábat ken meg olajjal.

A fények helyén lusta égitestek: nem táncol

egy sem, egyetlen hang feszül közöttük:

a húr, ami ott peng, ahol akar. A rúahskálája.

Nem szólózik, csak körtáncokat ismer, és mikor

visszatér önmagába, a csillagok szélnek erednek.

Egyet fordul a körszék a zongora előtt,

becsavarja a futamok tengelyét, torkot

köszörül, és kiélesedik az égitestek tekintete.

Kigombolja felöltőjét. Az ég madarai befészkelik

magukat a gallér alá, csillagok hűlt helyére.

Kaptár

Árnyéknak nevezel, kiállítasz a napra,

kanócként lángol a hangom. Minden,

amit neveden nevezek, olvad, mint a viasz.

Estére bejelented a fények alászállását

az egymásba ivódott, elmaszatolt arcok terepére.

Mert ennyi maradt csak, a képtári séta végén

gyűrött katalógusokkal izzadó tenyereinkben

hagyjuk el végleg a száradó földek múzeumát,

mielőtt ránk zsugorodna, arcunkra feszülne,

mielőtt minket is falra meszelne, hogy aztán

megrepesszen. A folyó alatt átrobogó vasúton

már tükrözzük szemeinket, megfürösztve huzatban.

Hangunk a hideg fények függönyein át körkörösen rajzik

föl alulról, majd csak a felhők pergetik újra vissza közénk.