André Ferenc: fázisok, fázások
olykor csak az el nem alvás van,
az aneszteziológusok köhögése
tart még ébren, megfékeznék a légzést,
hogy lelassuljon, na de mégse
jönnek ma utánunk, túlméretezett
álmainkért el a sziszegő lidércek,
de nem szabad innen elsétálnunk,
mi fogjuk össze még az egészet […]
I. ritmus zavar
olykor csak az el nem alvás van,
az aneszteziológusok köhögése
tart még ébren, megfékeznék a légzést,
hogy lelassuljon, na de mégse
jönnek ma utánunk, túlméretezett
álmainkért el a sziszegő lidércek,
de nem szabad innen elsétálnunk,
mi fogjuk össze még az egészet,
mert nélkülnk csak sóvárgás marad itt,
és csak a ritmus a visszaszámlálásban,
szépen feloszt majd és átalakít,
úgy belegördül, mint székbe az áram,
hogyha a műtétek kimaradnak,
csak az idegek várják, hogy végződjenek,
de megint már messzire nyúlnak,
hogy kitanuljanak minden végleteket,
mégsem maradunk meg a kések alatt,
nem kotorásznak a húsban a pengék sem,
nem számít már semmi a bőrfelületben,
hogyha beúszik a kéz a friss résen,
hogy résen legyünk mi is, úgy figyelem,
úgy lesem ki az idő rándulásait majd,
hogy turkál a vesében, és a belekben,
ahogy szétterít és újra összehajt,
mint aki már nem veszi észre
a gyúrődést sem a frissen mosott
lepedőkön, és csak a párnahuzat
meg az elfekvés marad ott,
de a fodrok bírják és a gerinc is
még húzza magával s nem beleroppan,
villanykörtékben jár a keringés,
és fodrozódik, mint víz a nyomodban,
így takarózunk be egy összeműtétben,
ne legyen szívritmus zavar a nyitvatartásban,
semmi kétely, semmi fázás, semmiképpen,
ezt tanuljuk meg az el nem alvásban.
II. villanyoltás
ilyenkor elmaszatolni kéne a perceket,
kenjünk rájuk púdert, alapozót, hogy
ellapozhassunk innen, vagy nem tudom,
talán elég lesz kávét öntenem, talán az
majd felpörget, elpörget, hogy érezzük
a szív zakatolását odabenn, ennyi legyen,
hogy sejtsük is, hogy bár ez is élet, és a
kis köhögésben és a törülközők nyirkos
illatából tudjuk, hogy vagyunk, mert
a lámpákat már mind leoltottuk és félek,
nem találok vissza így az ágyig, vigyázok,
nehogy betörjenek az üvegek, bár
a szilánkokból is tudnám, hogy mi
a szuszogás, amikor fellszisszenek,
és az már épp elég, ha kell orcseppekkel
segítek, hogy mindenét érezzem, ha kell
körömlakkot kenek a szemhéjamra, hogy
újratanulhassam a színeket, a halál
árnyalatait és dohosodását, mert már
ez is valami, csak még mindig nem
találtam vissza az ágyig, így csak
az éj van, mely mint rácsok, áll körbe,
így próbál szaporodni a hátamon is,
és foszfort önt az orrcseppjeimbe,
hadd szikrázzon a tüsszögésem, hadd
szikrázzon, ha felszisszenek, ezekben
a mosztos, maszatos percekben, mikor
épp krétával rajzol körül, türelmesen,
figyelmesen, mint tetemet a helyszínelők,
mindegy, csak végre érkezzek már meg.
III. takaró
nincs takaró, csak takaródás
van, vagy megint rosszul látom talán
az egészet, lencsék szűrésén át, csak
törjön szét a fény, csak széttörjön,
hogy a bokáig érő ködben ne vegyük
észre az ott motoszkáló rovarok hadát,
és amikor a belek helyett gyökerek
nőnek, és közöttük kaparásznak
az aprószentek, tőlük se ijedjünk meg,
mert azt sosem szabad, hadd kaparjanak,
ha felnyitjuk a bőrt, akkor szépen
látható minden, de látni is minek,
a szemüvegeinken úgyis megül a pára,
a foltok és az iszony, mert valaminek
ülnie kell ott is, és mérhetetlen az
egész, mert eltörött a vonalzónk,
úgyhogy most csak sejtéseinkre
hagyatkozunk, de hogyan néznék rá
az egészre, szűrhetetlenségében,
hogyha a zsírréteg alatt, a szövetek
alatt, a párnák alatt minden tollból,
minden sejtből, minden ízületből
csak szemek nőnek, de látni mégsem
tudunk, vezessünk hát áramot az egészbe,
hadd rezegjen, keljen életre, rázza le
magáról a port és a feszültségeink,
ennyi jár nekünk, ugye, ennyi jár, habár járni
is mit jelent, de ha madarak hordják
szét az arcom, én akkor is feloldódom
a talajvízben és visszatérek hozzád,
és feloldódom a borban, hadd legyen
mit kiönteni, a poharak, fogak
kocogásában úgyis megmaradunk,
és betakarózunk jól mindennel,
amit úgyse kell kimondanunk.
IV. égrehajtók
nem nyitjuk ki az ablakot csakhogy
megmaradjanak még az illatok
belül, benned és a falakban, úgyahogy
megülnek, kis vödrökbe gyűjtjük,
úgy féljük a kilakoltatást,
ha olthatatlanul megül a tél
a húsban és a csontszivacsok között,
mert ilyenkor mihez is kezdhetünk,
ugye, csak a kérdések vannak,
semmi költői, semmi komoly,
csak a lesörözött huzatok és
kömlött hamutárcák, a koppanás
és a cigisercegésben megülnek majd
az angyaltollak, ebben még
bízhatunk, talán, ebben, de a
végrehajtóktól sem kell félni, ők is félnek,
ne aggódj, majd kialakul, ha a
gyufákat beseperjük az ágyak alá,
és csak a szálkákat tartjuk meg,
ennyi maradjon, hogyha más nem is,
csak a visítás, mint amikor beleömlik
a szembe a pillanatragasztó, és
belekarmol a retináinkba, és csak
üvöltünk, langyos vízzel kiöblögetjuk,
ennyi marad, még mielőtt megjönnek,
de nem félünk, nem szabad, csak ezt nem,
csak erre várnak, mert a mi igazságunk
úgysem számit, csak az hogy félünk,
ennyi maradt csak az áldozatoknak,
bár tudom én is, hogy nem vagyunk
áldozatok, csak könnyebb ezt hinni,
hát öblögessünk, folyjon a szembe
a szappan is, most már mindegy,
csak valamit kenjünk be még a
pillák alá, míg szuszogásunk bírja,
de mindegy, most csak ennyi szabad,
még utoljára gyorsan sztaniolokba
csavarjuk levágott körömdarabkáink,
mielőtt megjönnek, és úgy teszünk,
hogy szaloncukor, amit még
nem szabad kibontanunk,
nem szabad, nehogy, csak várjunk,
az ablakot tartsuk zárva, és dideregjünk,
konzerváljuk még meg ezt a vacogást,
ennyi maradjon, hogy mikor végre,
a fogkoccanásban megérkeznek, akkor
ezt vigyük el magunkkal, és egy
marék vakolatot, hogy legyen
mit szagoljunk a túl hideg
és túl meleg éjszakákon is.