A hallgatás löki falhoz a nemiséget

BESZÉLGETÉS
KRUSOVSZKY DÉNESSEL
A FIÚK ORSZÁGA
(MAGVETŐ, 2014)
CÍMŰ KÖTETE KAPCSÁN

– Mit jelent a fiúk országa, melyik kontinensen található?

– A fiúk országa azt hiszem, egy belső tartomány, aminek megvan az a kellemetlen tulajdonsága is, hogy bárhol (mindenhol) ott lehet. Inkább az időben létezik, mint a térben.

– Te ugye, az a generáció vagy, akinek már nem kellett katonáskodnia. Nálunk Szerbiában például puhapöcsnek néztek, ha megúsztad a besorozást. Azt mondták rád: „nem leszel férfi, ha nem mész el katonának” – ami egy óriási nagy baromság, mégis egy különleges szocializációs háttér és kontextus egy fiatal számára. Neked van ilyen erőteljes, társadalmi-közéleti élményed, ami közvetlenül vagy közvetett módon a nemiségedet löki falhoz?

– Ezek a hangok nálunk is léteztek, sőt, léteznek ma is. Szomorú, súlyos ostobaság. Ha a katonaság (és a hozzá hasonló agyrémek) tesznek valakit férfivá, ha a férfiságnak ezek a komponensei, akkor kösz, nem kérek belőle. Nem is értettem soha ezt a fenyegetést, hogy „nem leszel férfi”. És? Na mindegy, ami a nemiséget, illetve a falhoz lökését illeti, én ezt leginkább egy kommunikációs problémának látom, vagy akként éltem, élem meg legalábbis. Persze megvan a maga ragacsos társadalmi kontextusa is, lásd feljebb, de engem általában (vagy mondjuk: a kötet írása során) elsősorban a személyes vetülete érdekelt a dolognak. Hogy van-e nyelvünk arra, hogy a vágyainkat és félelmeinket közvetíthetővé, átélhetővé tegyük akár csak a legszűkebb közegünkben is. Ez egyébként nem pusztán magánéleti kérdés, akár írói problémaként is felfogható, hiszen az irodalmi kommunikáció lényegében ugyanezek közé a korlátok közé van bezárva, ezekből igyekszik kitörni. Ez ugyanakkor tipikusan az a probléma, amire nincs egyértelmű válasz, csak válaszkísérletek sora vagy a hallgatás. Azt gondolom, hogy elsősorban a hallgatás löki a falhoz a nemiséget – meg úgy általában minden egyebet is.

– Próza és líra, van átfolyás, áthallás, szublimáció, vagy teljesen külön működteted a kettőt?

– Igyekszem nem összekeverni a kettőt, de a megfelelő helyzetekben és pillanatokban kihasználni a két műnem közötti interferencia lehetőségeit. Ha prózaverset írok, nem csak az érdekel, hogy a líra és a próza közeledjen egymáshoz, de az is, hogy kitapintható legyen, hogy mi a lényegi különbség is közöttük. Ugyanígy a novellák esetében. Nem akartam úgymond „elköltőieskedni” a történeteket, egyáltalán, történeteket akartam írni, de a nyelvben ott rejlő költői potenciált nem szerettem volna azért figyelmen kívül hagyni. Azt hiszem, az én ideám egy olyan prózanyelv, ami a maga költői adottságaival nem megúszni akarja a prózaírás vagy a történetmesélés nehéz pillanatait, ellenben ahol, mondjuk úgy, kiforrja a lírai mondatokat, ott ennek a forrásnak teret tud adni.

– Kötetedben a fiúság, a maszkulinitás kérdése mindig egyfajta önreflexióként érhető tetten, a külső tényezők, a világ, a körülmények és az egyén közötti feszültségből fakadóan. Mennyiben játszik szerepet az az elváráshorizont – ha szerinted van ilyen –, amit a mai európai társadalom nemek közötti viszonyrendszere termel ki magából?

– Ez egy komplikált kérdés. Egyfelől az európai társadalmak nagyon nem egységesek ebből a szempontból, minél keletebbre jössz vagy mész, annál konzervatívabbak a társadalom nemi szerepekkel kapcsolatos elvárásai, és annál radikálisabban kérik ezeket az elvárásokat számon az egyénen. Magyarország amolyan középszar ebből a szempontból. Nem kilátástalan, de nem is boldog hely. A fehér, középosztálbeli, heteroszexuális férfiak csendes diktatúrájában élünk – mondom fehér, középosztálybeli, heteroszexuális férfiként (röviden fkhf-ként). Egyrészt a hagyományos szerepek árnyéka még mindig rávetül a társadalom nagyrészére, másrészt meg az is nyilvánvaló, hogy ezek a szerepek nem működnek, nem termékenyek, és még a haszonélvezőket sem részesítik abban a jóleső érzésben, amit sokan remélnének tőlük. Ennek a viszonyrendszernek így az egyik végén a passzív vagy aktív agresszió áll, valami mélyről jövő, tehetetlen düh, a másik oldalán meg, az önreflexió és a kommunikáció helyett – legalábbis attól tartok – valamifajta tűrés és hallgatás.

– Mennyiben helyspecifikus, a kelet-közép-európaiságra jellemző történetek, atmoszférák bomlanak ki a novellákból, vagy fordítva, mennyiben határozza meg a novelláid világát a kelet-közép-európai, vagy inkább a magyarországi „valóság”?

– Eléggé, azt gondolom, nehéz is lenne kibújni a bőrőmből, amit a fent említett fkhf-ség nyilván alaposan meghatároz. A kelet-közép-európaiság meg, mondjuk úgy, csak hab a tortán. De nem is ennek a bőrnek a levedlése lenne a cél, hanem inkább a kiismerése, belakása és kritikus szemrevételezése újra meg újra. Olyan pozícióba helyezése, amiből egyáltalán lehet róla beszélni. Vannak dolgok, amiket én nem ismerek nagyon mélyen – akarok tudni róluk, keresem az információkat, igyekszem nyitott lenni, de nem élek bennük, még íróilag sem – ilyen mondjuk a mélyszegénység, a társadalom peremén való létezés, a kitaszítottság. Fontos ezekről beszélni, plane egy olyan társadalomban, ami inkább a szőnyeg alá söprésben jeleskedik, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy én vagyok az, aki erről tudósítani hivatott. Nem, ami engem íróilag ebben érint és érdekel, az elsősorban a másik térfél, egyszerűen szólva az fkhf-ek terepe, de legalábbis a középosztálybeli magyar emberé, a többségié, azé, aki társadalmi előnyei ellenére (vagy miatt stb.) mégis kényelmetlenül érzi magát. A létezésnek erről az oldaláról szeretnék én valamiféleképpen beszélni. Kritikusan és önkritikusan, de nem álszent módon.

– Mindig a valóságtól, egyfajta reális alaptól rugaszkodsz el, és ha el is emelkedsz onnan, minig ott marad ennek a talajnak a nehézkedési ereje, ami folyton visszaránt?

– Igen, talán az eddig elmondottakat össze lehet foglalni úgy is, hogy érdekel a talaj, amin állok.

– Ha már fiúság és maszkulinitás: folytattál bármiféle erre vonatkozó elméleti kutatásokat? Az elbeszéléseidben szereplő figurák legtöbbször hétköznapi gondokkal, problémákkal szembesülnek, a hétköznapiság kontextusában kerülnek önmagukhoz képest extrém helyzetekbe. Nagyon emberi szituációk ezek. Hol látod ennek az emberi dimenziónak a határvonalát. Mikor van az, amikor a saját határainkat is át kell lépnünk?

– Elméleti kutatásokat annyiban folytattam, folytatok, hogy igyekszem ezeket az akár teljesen hétköznapi szociális és pszichés helyzeteket minél több oldalról megismerni. Ez elsősorban olvasást jelent persze, de mindennek az olvasását, a napi sajtótól az ét- és itallapokon meg az elméleti könyveken át a szépirodalomig és az intenetes kommentekig. A határvonal-átlépés meg szerintem nagyon személyre szabott dolog, vannak benne általánosabb szinten is megragadható pillanatok és valóban extrém krízishelyzetek, ugyanakkor – ez bizonyára a saját lelki alkatomból fakad – néha a legegyszerűbb határokat is iszonyatos szorongások árán tudom csak átlépni. Nem akarom elviccelni ezt, de néha tényleg az is jókora energiabefektetést igényel, hogy a boltban szóba álljak a felvágottas pult túloldalán engem figyelő idegen emberrel. Csakhát erről nem olyan egyszerű beszélni, mert azonnal – joggal –küld el mindenki a francba, ha azt mondod, hogy ez a te életproblémád. Vagy ez is.

– Az Ismeretlen égbolt c. novelládban a narrátorod mint ha egy drón szemével pásztázná a terepet, a zavargásokat. Megközelíthető ennél jobban a valóság, vagy mindig csak egy kamera szeme marad, aztán meg a képernyő és az individuum halála? Mindig belekeveredünk valamibe? Lehetséges kívül maradni?

– Én valahogy úgy látom, hogy amint tudomást szerzünk valaminek a létezéséről, onnantól kezdve kénytelenek vagyunk azzal valamiféle viszonyt ápolni, tehát lehetetlen a kívül maradás, bár az kétségtelen, hogy a dologtól való távolság ettől még nagyon sokféle lehet. Az individuum halála inkább ennek a viszonynak a tagadása lenne, hogy azt mondom, a megfigyelés nem belekeveredés, pedig dehogy nem. A drón is egy viszony.

– Hatalom vagy szabadság?

– Egyértelmű, hogy az utóbbi.

Sirbik Attila