Kép/vers – haladó

SÁNDOR KATALIN: NYUGTALANÍTÓ ÍRÁS/KÉPEK. A VIZUÁLIS KÖLTÉSZET INTERMEDIALITÁSÁRÓL

Sándor Katalin 2011-ben megjelent kötete, mely 2010-es doktori értekezésének átdolgozott közreadása, haladó csoportos olvasmány – nem hobbiérdeklődőket céloz meg vele, ám vállalkozó kedvű kezdők számára (is) hasznos írás. Az alapvetően médiumelméleti/intermedialitás-elméleti munka felépítése logikus; a tárgyalt és kitűzött célt követhetően építi fel és bontja ki. Az intermedalitás-elméletek áttekintése nem tétnélküli: a szerző tárgyalni kívánt témája felé való lassú eljutás alapköveit fokozatosan és meggondoltan helyezi az olvasó lába elé, hogy egyfajta történeti ívet is felrajzoljon. A kötet nagy erénye s üdítő megközelítésmódja az interdiszciplinaritásban rejlik: a maga is határterületek kutatásával foglalkozó szerző bátran és biztos kézzel nyúl a szempontok után a nyelvészettől, a nyelvfilozófián át, egészen a modern médium- és képelméletekig. Bravúros elméleti össze- és ráolvasások adják új elrugaszkodási pontját a neoavantgárd vizuális költészetének elemzéséhez. A szerző így ír a kötet kitűzött céljáról: „ a vizuális költészet intermedialitását vizsgálom – különös tekintettel a konkrét költészetre, a betűköltészetre s kollázsokra” (12.o.). A felrajzolt ív, majd az azt követő digitális költészeti kitekintő előtt azonban alapos elméleti áttekintést is kapunk.

S e mondattal rögtön el is érkeztünk a kötet egyszerre zavaróan pontos és megfontoltan óvatos erényéhez: a hatalmas elméleti apparátus terminusainak forgatagában csak akkor marad talpon az olvasó, ha érti, a szerző mit és hogyan ért – s a szerző mindig pontosan tisztázza is mit és hogyan ért. A kötet pont ezért is „haladó”. A Saussure–Barthes–Kristeva–Lyotard-értelmezések igen alapos előismereteket igényelnek, s nem csak irodalomelméleti oldalról; a képi fordulat mitchelli fogalmai vagy a képzőművészet intermedialitásának imdahli megközelítéseinek ismerete éppúgy alapkövetelményként állítódnak az olvasni (és érteni) vágyó elé, mint az avantgárd viszonyának elhelyezési keretei  a modernnel és a posztmodernnel összevetve. Az elméletek pillanatnyi megértése, a „Heuréka-pillanatok” perverz vágykielégülései továbbűzik az olvasót, s mire a kötet a konkrét versek, a képversek és betűversek elemzéséig eljut, már egyik lábával biztosan áll az elméleti talajon, a másikkal meg még/éppen/megint keresgél.

A Nyugtalanító írás/képek igyekszik kijelölt témája minden lehetséges területéről és aspektusáról számot adni: a konkrét versektől, a lettrizmuson át, az absztrakt festészetig, majd a betűverseken át a kötetet záró digitális kitekintésig, szinte lexikonszerűen veti fel az olvasónak az izgalmasnál izgalmasabb érintkezéseket. Egyik nagy előnye a kötetnek, a már említett feszes és világos elméleti háló mellett, a sokfelé vezetés, az érdekes kivezető utakat kínáló irodalmi, elméleti és képzőművészeti utalások elegáns elhelyezése; az értelmezésre serkentő s messze nem előíró elméletek produktív játékba hozása. Példaként álljon itt a 246-os lábjegyzet gondolata, melyben Isou „the pleasure of the tongue” kifejezésére reflektál a betűversek és a lettrizmus témakörét tárgyalva: „Ez lefordítva ’a nyelv élvezete’, ám a tongue, ami a hangképző szervre (is) utal, az élvezet fizikai jellegét hangsúlyozza” (96.o.).

Sándor Katalin elemzésében a kép-szöveg medialitáskérdések mellett sokkal inkább hangsúlyossá válik a befogadás és a percepció felöli olvasás. Hogyan érzékeljük ezeket az eredendően értelemtagadó, s tudatosan „értelemkiiktató” szándékkal létrejött irányzati műveket? Mit kezdhetünk azzal a paradoxonnal, hogy ne akarjunk görcsösen jelentést keresni ott, ahol csak a benjamini aura és ahol csak a nála-lét az igazán lényeges, ám mégsem tudjuk kikerülni a kontextualizálást? Hogyan olvas a test? Mi történik, ha a test olvas vagy éppen csak a testet, a formát olvassuk? Mit kezdjünk „a BETŰ-vel”, ha nem jelent semmit, ha nem akar jelenteni semmit és pont fordítva: mit kezdjünk azzal, ha a betű képet nem-jelent? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tesz fel a kötet szerzője, briliáns lehetséges válaszokat adva a felmerült kérdésekre.

Kedvcsinálóként nézzük meg közelebbről a kötet hatodik, záró fejezetét – felhasználva a háló adta hiperhivatkozás lehetőségeit, in-situ: Kitekintés: vizuális költészet a képernyőn. A fejezet szinte törvényszerűen indul a könyv versus világháló kérdéskörével, melyhez Espen Aarseth nemlineáris fogalmi kapaszkodóját kapjuk segítségül mint a képversek olvasásának egyik megközelítési lehetőségét. A képlékeny, megfoghatatlan, a felhasználó által mindig a szerkeszthetőség állapotában lévő (egyfajta modernkori „népköltészetként”) digital poemhez pedig logikusan társul a multilinearitás terminusa. Aarseth fogalmi keretén továbbhaladva a kötet néhány izgalmas példán keresztül segít közelebb kerülni az „irányzat” megközelítéséhez – noha az Instant Coelho generátor koránál fogva, nagy sajnálatunkra, még nem szerepelhetett a megidézett példák sorában, mégis érdemes megemlíteni: a coelhói irodalomra irányuló fricska önmagán túlmutatva érdekes irodalmi önreflexivitás- és iróniaelméleti játékok felé is elviheti az olvasót. A technikai oldalt is számba vevő, ikonicitás és animáció alfejezet a statikusságtól való elrugaszkodást, a mozgást emeli be az írás/kép dichotómiába– mielőtt még azt gondolnánk, nincs gif-poetry, vessünk erre az oldalra egy pillantást.

De vissza Sándor Katalin példáihoz! Alex Gopher The Child című videoklipjén keresztül a szó térbeli pozíciójával való játékon keresztül, a forma-tartalom-jelentés hármasán merenghet el a befogadó – kiváló példa, ahogy szerzőnk is írja: „Gopher szövegének intermediális terében a befogadó sajátos (perceptív és/vagy kognitív) elmozdulást tapasztalhat meg a szavak és a világok, a képi reprezentáció és a nyelvi jelölés, a fikcionalitás és a textualitás között” (144.o.). Hasonlóan jó találat Jim Andrews Seattle Drift című alkotása, melyben a fegyelmezésre váró szöveggel találkozunk – játék, melyben „az aposztrophé alakzata által (Do me. I just want you to do me.) a szöveg egy kvázi szerző-funkciót mint elfoglalható szubjektumpozíciót kínál fel az olvasónak, ugyanakkor a nyelv kitérő retorikája és látható szétbomlása aláássa a válaszadás, illetve bármilyen performatív aktus teljesíthetőségét” (145.o.). Érdekes értelmezési szálat fedezhetünk fel a kötet egy korábbi, Susan Sontagra hivatkozó fejezetében, ahol az absztrakt festészeti műalkotást mint önmagára utaló dolgot közelíti, amiben „a jelentés hermeneutikája átadja helyét a művészet erotikájának, érzéki dimenziójának” (113.o.). Az utolsó alfejezet az egyik legizgalmasabb témafelvetést tartalmazza: test és írás, a test médiumként való bevonása. Sándor Katalin példája itt is nagyon hatásos: Camille Utterback és Romy Achituv Text Rain című installációjával. Az aláhulló Evan Zimroth-vers tökéletes játék a testtel, a jelekkel, a képpel és a sorba rendezéssel, melyhez szerzőnk a strehoveci being there helyett Foucault heterotópia fogalmát javasolja értelmezési fogódzóként: „hely nélküli köztes helyként, melyben ott tapasztaljuk meg magunkat, ahol nem vagyunk” (147.o.). A fejezet s egyben a kötet utolsó lábjegyzete egy másik Utterback-installáció, a Drawing from Life: „egy élő videoprojekcióban a test képe a DNS-t alkotó négy protein betűivé alakul, melyben a test és a kód vagy kódszöveg szétválaszthatatlan” (149.o.). A lábjegyzet Hans Belting a szó legszorosabb értelmében vett testbe írás gondolatait idézi meg a genetikai módosítások kapcsán – ám éppen eszünkbe juthat a kafkai testbe véső/szántó kivégzőgép is. Írás és kép, alkotás és látás így válnak teremtő/pusztító aktussá.

Sándor Katalin kötete kiváló olvasmány, melynek még az sem szab gátat, hogy régi vágású, könyvformátumú, hiszen gazdag képi függelékkel rendelkezik – és ami a videókat illeti: az olvasó úgysem állja meg, hogy ne nézzen utána, s ha egyszer már kattintott…

Bagi Anita 

Erdélyi Tudományos Füzetek 271.

Erdélyi Múzeum-Egyesület

Kolozsvár, 2011.