Papp-Für János versei

anyám

házsorok tömbök hömpölygő köd az út felett

járdák repedései homlokomon az otthon melege

helyett csatangolni ott ahol végképp magamra

hagynak az ablakok egyetlen durva metszés az

árnyék magam is az vagyok a lámpasor vibrál

fekete szél a fegyencéjszakában fél arcom úgy

ragyog a fényben mint anyám keze a mosogatótálban

ami bizalom

amit mondasz, inkább elhiszem,

csak ne ígérd meg. ha mégis ígérsz,

tedd úgy, mint ha mögöttem állnál,

vagy úgy, mint aki épp indulni készül.

inkább háttal és semmiképpen ne a

szemembe. a könnyeknek hagyj helyet,

tudod: az ígéretek általában zátonyra

futnak. nem, dehogy, a fogadalom még

Istent is meztelenre vetkőzteti. meg se

próbáld, onnan nincs vissza. a templom

hideg falán lecsapódik a pára. a legtöbb

zátony éppen ott, a teremtő folyóiban van.

akkor üveggolyóvá formálódik tenyerében

és ami üveg, az egyszer úgyis. még most

csak zuhan, de mondjuk földet ér. belépünk

a hatalmas kapun egy olyan árnyék mögé,

ahol csak a vakok ismerik az utat. szédülünk

a magasságtól és az ismeretlen zuhanás most

mindkettőnket térdre kényszerít. levetve az

összes ruhát, vacogunk egymás lélegzetében.

a jászol benépesedik, a bárány mögött megbújik

a gyilkos. végig rejtve marad. az ígéret olyan,

mint egy ima, vagy mint a hideg csempén

száradó lábnyom. de te mégis visszafordulsz,

a legutolsó pillanatban a szemembe nézel,

átdöfsz tekinteteddel és újra feszül minden

addigi kereszt, amin elvéreztek a csupasz

könyörgések. összerogyok roppant előteredben,

látod kértelek, nem hittél nekem, motyogsz

valamit, néma vagyok, utánam kapsz, karjaim

földet érnek, lehajolsz, mozdulatlan vagyok.

ezek után addig kell sírnod, míg meg nem emel-

kedik a vízszint megfeneklett testem alatt, vagy

elő nem bújik a merénylő, a szegeket tartja

neked, amivel bezúzhatod azt az ablakot, amiről

még le sem törölted könnyeidet. kisétálunk a

templomajtón, szemünkbe csak a Nap, olyanok

vagyunk, mint a lezuhant angyalok. hidd el, a

zsebkendők majd megszáradnak, csak a suttogás,

csak az marad meg mélyen az aranygyűrűbe vésve

Egy este margójára

Befordul a sarkon, a biciklit maga mellett tolja.

Szürke arcán eltorzul az este. Elhagyatott szemeiben

kifosztott tekintet, keze sörösüveg. Megáll. Nem vár

senkire. Elészaladok. Mert bizony az apák elé így szokás.

Szemében alig maradt valami, ami én vagyok. Kedvelnem

kellene, de csak szeretni tudom. Kézen fogom és csupán

annyit érzek, hogy haza jött valaki, valaki aki eddig még

nem volt az enyém. A kormányra csavart csíkos szatyorban

néhány üveg sör, talán sportszelet és valami összeroncsolt

szál virág. Eltámolygunk a házig, kerítésünk soha nem volt;

a sarki kocsma szépen épül. Anyám tereget, még nem vett

minket észre, háttal áll a sírásnak. Azt mondják szép kisfiú

vagyok. Ha egyszer gyönyörű leszek, anyámra fogok hasonlítani.

Majd apám vékonyka vállamra támaszkodik, összerogyok alatta,

megbotlik a lépcsőn, neki esik az ajtónak, mozdulatlan. Minden

olyan óriási lett körülötte. A szomszédok ablakaiban már égnek

a gyertyák. Feláll és elmosolyodik, mint ha csak játékból esett

volna el. Fogatlan szájában elkészül az éjszaka. Belefekszik az

ágyba, lábait felteszem. Zsebéből kiesik egy ötszázas, egy kevés

aprót még találunk mellé, miután kabátja zsebeit átkutatjuk.

Amikor anyám a szemembe néz, azt hiszem egy angyal vagyok.

Tenyerei közé veszi arcomat, ilyen szépen senki nem tud ölelni,

és csókja ma is lüktet homlokomon. Magához húz: – szeretlek

kisfiam. Fülembe suttogva gyönge hangja szólt. Karácsony este

volt.

ígéretek

szememre veted hogy halandó vagyok

miközben egy szeg lendületével átfordulsz

a másik oldalra én csak lassan közelítek

pedig azonnal rád vethetném magam hisz

már nem sértenek fel ölelésünk kicsorbult

élei

vérzik homlokod hát mi lenne ha nem simogatnálak

térdre rogyva az ágy mellett mozdulatlan vagyok

alatta már kerestelek szólítottalak de nem szólsz

nem válaszolsz olyan vagy akár a fegyencek vagy

még inkább olyan mint az angyalok amikor háttal

állnak

hagyod magad követni de kerülöd a csókok

kereszttüzét mert ott te is csak egy szeretetlen

árva vagy zsebre dugott kézzel támaszkodsz

arra a legelső pillanatra amikor még elbújhattál

az ígéretek mögé én pedig soha nem kerültelek

meg

ha nem jött volna akkor az a vihar még mindig

egymás ölében ülünk és bizonytalanul várnánk

a halált de akkor közénk csapott a távolság és

a szeg lendülete visszavonhatatlanul belefúródott

az ágy mellett összefolyt harangozásba azóta nem

láttalak

Megjelent a Tiszatáj 2014/8. számában