Debreceni Balázs novellái

Osztálytabló

„Sic itur ad astra”
(Vergilius)

Az utolsó osztálykiránduláson ócska faházakban laktunk. A faházak mögött lapuló budit természetes növényi ornamentika díszítette, a tőkék között vastag fürtökben lógtak a pókok. Már nem emlékszem, hogy angol típusú budi volt-e, vagy simán pottyantani kellett. Ami biztos: a tokaji Bodrog-folyam oly szőke volt, akár a Kastal a Parnasszuson. Arisztotelész bácsi minden éjszaka totálkárosra itta magát, Platón tanár úr a vadkender-szagtól átitatott ideák világába’ bolygott, Diogenész barátom, a Honda-imádó, a lábaim előtt hevert, s ha levegőzni vittük, minden lépésnél összerezzent a fények és árnyékok szeszélyes játékától.

Szapphó kövér volt, sötét és sunyi tekintetű; Leszbia szőke és rövidhajú. Catullus előbb Leszbiába szeretett bele, majd Szapphóba is, de a két csaj közül csupán Leszbia látszott reálisnak, Szaphónál nem volt coming out. Catullus folyamatosan szidta a „rendszert” és pocskondiázta a tanárokat, a zuhanyzóban vizes törölközővel csapkodta Arisztophanészt, hímtagja fejlettebb volt az átlagosnál, de pusztán vizuális ingerek hatására sohasem kapott erekciót, ehhez izgatni kellett neki. Homérosz teljesen beindult a bortól. Estére olyan lett, mint egy ámokfutó. Ha nőszagot érzett, szemeit azonnal elöntötte a bíbor homály, nagy lapát kezeit kinyújtotta, s addig mászkált a sötétségben, míg bele nem ütközött egy-egy kidomborodó valamibe. Ám a nimfomán nimfák még idejében elrejtőztek a faházak mögött, s most csupán távoli kuncogásuk hallatszott ki a sűrűségből. Ezek a mai csajok, mondtam, olyanok, mint a Vesta-szűzek. Quo usque tandem abutere, Katalinka!?, fakadt ki Ciceró is, akit, hímtagjának szerény méreteire való tekintettel, tréfásan csak „Csicserítónak” hívtunk.

Egy puha kerevet ölében heverésztem, fejemen babérkoszorú. A társaim hosszasan rimánkodtak, hogy játsszak végre valami szépet a gitáromon, de nem volt erőm, hánynom kellett a rengeteg ambróziától. „Sörre bor: semmikor!”, idéztem Anakreónt, és hánytam. Horátius a mértékletességet javasolta, Diogenész a teljes alkoholtilalmat kívánta bevezetni, csakhogy, ha ránéztem Diogenészre, újabb hányingert kaptam: hóna alatt ugyanis egy hatalmas boroshordót tartott. Ennyit a mértékletességről. Valaki el akarta kérni a kezemben lévő falitükröt, de nem adtam oda. Egy felrepedezett zománcú fehér lavórba hánytam, kísérőm Patroklosz volt. (Platón tanár úrnak meg a totálgáz Arisztotelész bácsi). Anakreón szerint, az általam idézett költemény kissé csonka és anakronisztikus: „Sörre bor: bármikor; borra sör: meggyötör!”, korrigálta a trocheusokat.

Odahaza, Mestereink alaposan bekeményítettek az Athéni Iskolában. Próbálták kiköszörülni a tekintélyükön esett csorbát, akár egy spártai rövidkardot, hiszen, a tanárok és tanítványaik között húzódó limes itt-ott eléggé elmosódott a kiránduláson. A hatalomfitogtatás hatására latinból kis híján elhasaltak a triumvirek: Ovidius, Horác meg Virgil. Horatius képtelen volt megbirkózni saját névrokonának ódáival, a fennkölt és körmönfont mondatszerkezetekből kukkot sem értett. Platón tanár úr kezdett begerjedni, csupán Arisztophanészt simogatta meg olykor, az egyetlen szőke hajú fiút. Drámai helyzetben voltunk. Közeledtünk a klimax felé…

Csakhogy, mint derült égből a villámcsapás, váratlanul, Deus Ex Machina lépett közbe. Kezdődött mindez azzal, hogy Kallimakhosz barátunk, bizonyosan egy isteni sugallat hatására, kikölcsönzött egy komplett Horatiust az alexandriai Nagykönyvtárból. A modern versfordítások segítségével az ódák felfedték előttünk homályos titkaikat. Platón tanár úrnak leesett az álla, amidőn Horatius skandálni kezdte Horatiust, Vergilius meg Virgilt. Vergilius amúgy Homéroszt majmolta minden téren – testékszer, tetkó, rock-koncertek száma, stb. –, az éjsötét Dante nyelvecskéje meg szüntelenül a Vergilius seggébe lógott, triumvirátusuk így olyan volt, mint a Kerberosz vagy a Répa-mese, talán még kiverni is csak hármasban merték.

És ekkor… az említett Deus Sex Machina hatására… Platón tanár bá’ ujjacskája finoman felmutatott a levegőbe, a 10. C. irányába, a felettünk székelő alsósokhoz, a totálgáz Arisztotelész bácsi ellenben osztályunk és a (hirte)lenszőke Heléna mellett voksolt. Evoé!, kurjantottuk. A széllábú marathoni futó már el is rohant a nagybetűs Örömhírrel, ám a hetérák felé vezető úton egy Teiresziász nevezetű tébolyult thébai transzvesztitába botlott. Teireszász segített hősünknek a megfelelő méretű melleket megtalálni. Horatius ese-mese eszerint: a szilikon-mell „ércnél maradandóbb” befektetés lehet, de kerülni kell a túlzásokat, a 300 köbcenti feletti emlők részünkről felejtősek. 1 matekórányi idő leforgása alatt, a hím-sovinizmusról messze földön híres Athéni Iskolát, túlérett kurvákkal spékeltük meg. Az egyik elbizakodott szépség máris kézen fogva vezette Teireszászt – mint Kenbabát Barby – az oltári emlők elé. És Homéroszt is, a másik vakot. És akkor: az Athéni Iskola koedukált változatában hatalmasakat koitáltunk. És elsőkét Platón tanár úr élvezett el, majd a totálgáz Arisztotelész bácsi. És sorra az összes többi tanár és diák az érettségin. – Nosza, sorold fel őket, Múzsám!

Homérosz, Vergilius és Dante szinkronban és szinoptikusan élveznek el. Diogenész a széles márványlépcsőkön kujonkodik. Az agresszivitásig beszívott Arkhimédész (matfiz. tanár) senkit sem enged partnere közelébe. Szapphó Szophoklészt izgatja fel. Homérosz késlelteti az orgazmusát. Seneca akkorát kurjant örömében, hogy az még Epikúrosznak is becsületére válna. Legkevesebb ideig Hannibál bírja, aki jóformán azonnal – Hannibal ante Portás – elélvez a korai magömlés kapujában. Anakreón doggy-style stílusban lovagolja a barátnőjét. Catullus Leszbiát szeretné áttéríteni. Ovidius agyafúrt szerepjátékokban bízik. A „trójai-nőfalók” eltűnnek Helénában. Echó. Horatius hajója oly jó és oly biztos érzékkel navigál két szilikon-implantátum között, a kéjtengerben, mint senki más, csupán Odüsszeusz, a Szküllák és Kharübdiszek szimbiózisában. A legtovább a spártai harcosok tartanak ki: Leonidászék 3 történelem + 2 biológia + 1 kémiaórán keresztül spórolnak vala a 300 millió spermiumon. Végül mindnyájan egyszerre élveznek el a szűk szorosban. Legyen nekik a petesejt puha! …

Az osztálytablót egy menő számítógépes grafikus készítette. Valamennyien az Athéni Iskola hallgatói vagyunk, a lányok díszes stólában vannak, az ifjakon tóga. 18 évesen az Idő még végtelen kiterjedésűnek tűnik. Az Örökkévalóságot fényévekben mérjük, a fényéveket orgazmusokban. Szívünk mélyén mégis valami homályos szomorúságot érzünk. Az okos hormonok elterelik a figyelmüket, csak a totálgáz Arisztotelész bácsi mosolyog rajtunk a szemeivel. Ám Platón tanár úr szerint: „Sic itur ad astra!” – most érjük el a csillagokat…

Találkozunk 2498-ban!

A római birodalom fénypontja

A római birodalom Traianus császár alatt érte el legnagyobb kiterjedését. Ezt persze még nem tudhatták akkoriban a császár-alattvalói, a római néptömegek; s honnan a csudából is tudhatták volna, milyen jellegzetes formájú félszigeten laknak. Hogy e félsziget olyan kecses, amilyen kecsesek csupán a leendő olasz csizmák lesznek, sok ezer esztendő múlva.

Nem. Mindezen rejtelmes dolgokat még a nagy Pontifex Maximus sem tudta, hiába tanulmányozta nap mint nap a madarak röptét elmélyülten, s hiába honosított meg hasonlóan hülye hókuszpókuszokat az intenzív-vérszagot árasztó állati-belszervek vonatkozásában.

Ekkortájt állítódott fel a híres-nevezetes Traianus oszlop, a Császár legújabb hódításainak emlékműve… – (Olyan volt ez az oszlop, mint egy gigászi körző egyik fele, hegyével a római Birodalom szívébe szúrva). A diadaloszlopot díszítő domborművek, a mai képregényekhez hasonló stílusban mesélik el a római légiók vérgőzös győzedelmét. A harminc-méteres emlékmű reliefjein, ádáz küzdelem dúl az ellenséges csapatok között. A római légiók hosszú, tömött sorokban nyomulnak előrefele; oly buzgók, akár a spermiumok. Az ütközetben elesett „hősök”, kiömlő vérükkel termékenyítik meg az újonnan elfoglalt provinciát…

… Nyári éjszaka volt, fülledt meleg. A forró, macskaköves utakat elfoglalták a plebejusok. A macskaköveken, meghatározott időszakonként, római katonák meneteltek. Olykor megálltak egy-egy épület kapujában, s hangosan kiabáltak:

– „Traianus nevében, engedjen be!”…

Kényes, olajozatlan macskajaj keveredett a Holdat ugató kutyák félőrült szólamaival.

Rúfusz költő volt, barátja filozófus. Aznap éjszaka női sikításokra ébredtek fel. Két római légionárius ráncigált egy hangosan sikítozó, vörös hajú némbert, a filozófus villája előtt.[1]

– Most biztosan megerőszakolják, majd bedobják a Tiberisbe. – mondta a költő.

– Igen… És mindezt alighanem „Traianus nevében” teszik… De mért kiabál? – kérdezte a filozófus.

– Szeretné elmondani az Igazságot. Azt akarja, hogy meghallgassuk.

– Nevetséges… Minden indulat nevetséges. Senki sem fog segíteni rajta. Az emberek elhúzódnak az útból.

– Az Igazság az uccán ment, és ordított. Mi pedig meghallgattuk a szavát, és most nem tudunk visszaaludni tőle. Róla gondolkodunk, az Igazságról. Ez is valami.

Rúfusz, a költő, eloltotta az olajmécsest. Barátja azonban álmatlan volt, a sárgán lebegő teliholdat nézte. Az erkélyen állva kiváló évjáratú bort kortyolgatott. Nagyon fáradt volt aznap este. Azt remélte, egy kicsit később elszenderedik a bortól. A Hold előtt Jupiter madarát látta elsuhanni az égen. „Mit jelent ez?” – tette fel önmagának a kérdést. „Holnap majd beszélni fogok az augurral, háthogyha kiokosodom!”…

Néhány utcányival odébb, a két római légionárius eközben a Tiberis felé tartott. A vörös hajú lány ott rúg-kapálódzott a magasabbik hátára vetve. Már éppen ott álltak – akárcsak Hannibál a Korai-magömlés kapujában –, amikor is egy sötét árny suhant el az égen, nekivörösödött fejük fölött. Izmos, tagbaszakadt fickó. Atlétikusabb testfelépítésű, mint a legkisportoltabb római gladiátorok… Nagyjából ennyi látszott. Mert a fickó bizonyos fokig olyan volt, mint a „zoomorf” – (még nem tudhatták!) – mezopotámiai istenségek: félig emberi alak, félig egy bőregér keveréke… (A szóban forgó zsoldos-katonák annak idején harcoltak ott)… Csak most hatalmas lórúgásokat kaptak tőle s búcsúzóul: egy-egy „karthágói-elefántpuszit”…

A vörös hajú lány – Paulinának hívták – mindeközben kereket-oldott…

– Traianus nevében, engedjen el! – ordították a rómaiak. Ám az ultrahangokkal kommunikáló rejtélyes teremtmény a füle-botját sem mozdította…

Valaki – (vagy: „Valami”) – „Jött”, „Látott” és „Igazságot” szolgáltatott aznap éjjel… Majd tovaszállott az éjszaka fekete leplének számtalan redője alatt…

(2010)