A munkát elvégeztük

Röviden így foglalta össze záróbeszédében Szentmártoni János, Magyar Írószövetség, és az Írótábor kuratóriumának elnöke a Nagy jövő mögöttünk című tanácskozást.

A 42. Tokaji írótalálkozó, az Eltiltva és elfelejtve – A hallgatás és elhallgattatás évei címmel indított rendezvénysorozat harmadik, záró felvonása, amely a rendszerváltás éveit helyezte középpontba, hogy áttekintse az irodalompolitikai változásokat, a fontosabb irodalmi eseményeket és jelenségeket.

Több helyszínen, változatos programokkal készült a szervezőség. Az előadások mellett az első napon megnyílt Sáray Ákos fényképkiállítása, illetve az Osvát művészcsalád emlékezetét bemutató kiállítás, majd két színpadi produkció, Fandl Ferenc és Harsányi Attila színművészek Radnóti-emlékműsora és Reményi Ede Kamarazenekar hangversenye várta a résztvevőket.

Csütörtök este bemutatkozott a kárpátaljai Együtt, valamint a Hitel folyóirat, amit borkóstoló követett. Az utolsó nap délelőttjén Weöres Sándor és Határ Győző tiszteletére, emléktábla avatás előzte meg az utolsó plenáris ülést, majd zárásképp fogadás keretében adták át az írótábori díjakat, elismeréseket.

 A rendezvény a rendszerváltozás időszakának irodalmi életének vizsgálatát és a kutatók további kutatásokra ösztönzését tűzte ki célul. A rendszerváltozás mibenlétének, jelentőségének, hatásának meghatározása és felmérése sokszor különböző szempontú, olykor ellentétes állásfoglalásokat eredményezett. Nem csoda, hiszen szó esett az irodalmi közélet változásairól, az egyes alkotókról és művésztelepekről, finanszírozási kérdésekről, az írói presztízsvesztésről, az a rohamosan csökkenő közérdeklődésről, de ugyanúgy az emigráns irodalom 1989-90 előtti és utáni helyzetéről is.

Utóbbival kapcsolatban Sárközy Péter, a római Sapientia Egyetem professzora a magyar írók nyugati lehetőségeit vizsgálta, hangsúlyozva, hogy a legtöbb európai országban ma is léteznek művészházak, ahol megfelelő körülményeket biztosítanak a kutatóknak és művészeknek az alkotómunkához. A rendszerváltással felszámolódó, külföldi magyar szellemi műhelyek hiányára fektetett továbbá hangsúlyt, hiszen véleménye szerint nagyon fontos, hogy egy szerző bekapcsolódjon a külföldi irodalmi életbe, ilyen módon is.

Hasonló kérdésről a lengyel vendégek maguk számolhattak be, Sergiusz Sterna-Wachowiak, a Lengyel Írók Egyesületének elnöke, Boguslaw Wróblewski, a lublini Akcent folyóirat főszerkesztője és Jerzy Snopek fordítója érkezett a tanácskozásra. Egyik folyóiratuk, az Akcent nemcsak a lengyel nemzet életében zajló kulturális folyamatokat kíséri figyelemmel, hanem jelentős részt vállal a külföldi lengyel irodalom népszerűsítésében.

Bemutatták a Még közelebb című lengyel nyelvű magyar antológiát is, amelyben Falusi Márton, Zsille Gábor, Lackfi János, Szentmártoni János, Iancu Laura, Nagy Gábor, Halmai Tamás, László Noémi, Szálinger Balázs, Jónás Tamás, Krusovszky Dénes és Csehy Zoltán művei olvashatók.

Az idei tanácskozás már az új technológiai és piaci kihívásokat is vizsgálta. Mezey Katalin elsősorban a piacgazdaság hátrányaiban látta a rendszerváltozás okozta legnagyobb veszteséget, hiszen ennek következtében napjainkban már a kereslet határozza meg az értéket.

Véleménye szerint ez is oka annak, hogy nincs tisztázva a művész státusza, aki állandóan bizonyításra kényszerül, miközben bárki felléphet a nevében. A könyvpiacot elárasztó, médiatámogatott „könyvnek látszó tárgyak” mellett további gond, hogy nincs munkahelyet biztosító intézmény az íróknak, megszűntek a kortárs irodalmat bemutató műsorok, továbbá az állami támogatásokat rövid időre lehet igényelni, ez pedig állandó bizonytalansággal tartja a kiadókat, szerkesztőségeket.

A rendszerváltás előtt kulturális miniszteri pozíciót betöltő Pozsgay Imre ellenben arra fektetett hangsúlyt, hogy a régi rendszer állandó legitimációs zavarral és állandó önigazolási problémával küszködött, hiszen egy hazugsághoz kötötte a létét.  Szőcs Géza pedig azt paradoxont emelte ki, hogy minél szabadabb egy nemzet, annál kevésbé fontosak a klasszikus szellemi értékek, amennyire paradoxon az is, hogy jólétben csökken a születések száma. Úgy véli, a szabadság kiharcolása erősen motiválta a szerzőket, és jobban számíthattak a társadalmi-nemzeti figyelemre is, mint a rendszerváltás után. A jövőre vonatkozó kérdések közül pedig L. Simon László író, költő, államtitkár szerint legfontosabb az az, hogy önmagában a szakma képes-e az irodalom iránt való érdeklődés felkeltésére és megtartására.

Az átfogó értékelések mellett, a hatalmas témakör kisebb részterületeire is fókuszált egy-egy előadó. Vasy Géza az írószövetség történetét ismertette, Elek Tibor a mai politikai költészetről tartott előadást, munkacsoportok keretén belül vizsgálták az előadók a folyóiratok, kiadók, műhelyek 1989 körüli indulását, a polgári-demokratikus átalakulás filozófiáinak változását, az a rendszerváltás időszakának értelmiségi találkozóit.

További sarkalatos kérdés, és ezért megkerülhetetlen témakör volt még, a titkosrendőrség működésének jelentősége. Márkus Béla a besúgói jelentések forrásértékét értékelte és elemezte. Foglalkozott a történetiség problémáival a jelentések – és ugyanúgy a visszaemlékezésekből rekonstruálható adatok – minőségét és ellentmondásosságát szem előtt tartva. A „születőben lévő ügynökirodalomról” Tófalvi Zoltán beszélt még, aki Szőnyei Tamás Titkos írásához hasonló, de a Szekuritáté-aktákon alapuló, nagyszabású munkát tervez, amely eddig ismeretlen adatokkal bővíti a XX. századi magyar irodalomtörténetet.

A rendszerváltás irodalmának, a tanácskozások során gyakran említett szereplőjével Petrik Béla foglalkozott részletesen. Nagy Gáspárról szóló előadásában a harmadik nemzedék és a szellemi újrarendeződés egyik legfontosabb alakjának nevezte a költőt, és az alkotóműhelyek ellenőrzéséről, a párt közvetlen beavatkozásáról beszélt a nyolcvanas évekre vonatkozóan, s bár említést tett a Lakiteleki Népfőiskoláról, részletesem az alapító, Lezsák Sándor tartott róla előadást.

A tábor zárófejezete volt annak a 2012-ben kezdődött konferenciasorozatnak, amely a 1945-től kezdődő művészeti, közéleti történéseit, jelenségeit, fordulatait vizsgálta. Záróbeszédében Szentmártoni János az Írótábor jelentőségét abban jelölte meg, hogy ezzel az időszakkal kapcsolatban számos olyan kérdést és témát érintettek az előadók, amelyek hozadéka és jelentősége idővel beigazolódik. „A munkát elvégeztük, nem ez volt az üzenet” – fogalmazott.  A mondat második felében arra, a minden szempontból sajnálatos, már botránnyá nőtt esetre vonatkozik, amelyről a beszámoló írója is (rögzüljön minél többször) szemtanúként kijelentheti, hogy semmiféle politikai összeszólalkozás nem előzte meg.

Mindezek után az a kérdés. hogy a kutatók hogyan fogják földolgozni az Tokaji Írótáborban elemzett eseményeket és életműveket.

Tóth Tünde

[nggallery id=432]

Fotó: Sáray Ákos