Franziska Gerstenberg: Játssz a nővel!
A férfi becsukja a könyvet. Azt várta, hogy nagyot csattan, de csak tompán puffant, hiszen csak egy puhafedeles, agyonolvasott zsebkönyv, borítóján falusi jelenettel. Tehén, istálló, fű, a háttérben havas hegycsúcs. Csak egy tompa puffanás. A fiatal nő mégis összerezzen, a férfi bocsánatkérően rámosolyog, csodálkozik, hogy a nő egyáltalán meghallotta a hangot azzal a hatalmas fülhallgatóval a fején […]
A férfi becsukja a könyvet. Azt várta, hogy nagyot csattan, de csak tompán puffant, hiszen csak egy puhafedeles, agyonolvasott zsebkönyv, borítóján falusi jelenettel. Tehén, istálló, fű, a háttérben havas hegycsúcs.
Csak egy tompa puffanás. A fiatal nő mégis összerezzen, a férfi bocsánatkérően rámosolyog, csodálkozik, hogy a nő egyáltalán meghallotta a hangot azzal a hatalmas fülhallgatóval a fején. Néha kiszűrődik a fülhallgatóból valami dallamtalan zörgés, a férfi nehezen tudja elképzelni, hogy ezt zenének lehet nevezni.
A vasúti fülke üres, csak a nő ül vele szemben. Nagy levegőt vesz, talán most végre megszólítja a nőt, de az előrehajol, és nekilát felhúzni kissé megereszkedett harisnyáját. Gyakorlott mozdulattal feszíti meg ujjaival az anyagot, először a jobb bokáján húzza fel, végig a lábszárán, a térdén, a combján, végül egy pillanatra megemeli a fenekét. A szoknyája egészen rövid. Aztán a bal lába következik, míg itt sem vet ráncokat a harisnya, és csillogóan simul a bőrére. A nő cipője piros, oldalt és hátul csatok fogják össze. Skót szoknyája után gyártott, fel nem venné egy igazi skót.
A férfi érzi, hogy elvörösödik. Gyorsan a nyakához kap. A gallérja stabilan, mereven áll, pepita határ közte és a világ között. Az ördöggel is cimborálna, csak lenne kicsit lazább az a gallér. De az ördög még várat magára.
Vajon mióta nem találkozott ez a nő pappal, kérdezi magában. Talán meg sincs keresztelve? Izzad. A nő keresztbeveti a jobb lábát a balon. A fülke ajtaja bármikor kinyílhat. A nő megtámasztja a lábát, nyújtózkodik, hátracsúszik az ülésen, háta a támlának simul. Aztán megint elernyed, és most a bal lábát veti át a jobbon.
A férfi megköszörüli a torkát, de a nő nem vesz róla tudomást. A második krákogás olyan hangosra sikeredik, hogy belesajdul a torka. A másik csak akkor szólítja meg hirtelen, amikor két ujjával a vászon és a bőre közé nyúlva végre meglazítja a gallérját.
– Melege van talán?
Nem tudja, mit feleljen.
– Praktikus ez a reverenda, a feketén nem látszanak az izzadságfoltok.
– Mi… – tesz bizonytalan kézmozdulatot a férfi –, hogy…?
– Hogy mit hallgatok, és hogy hívnak? Valerie-nek – közli a nő, a neve végét hangsúlyozva, és ártatlanul mosolyog. Az ajka keskeny és ugyanolyan vörösre van rúzsozva, amilyen vörös a csatos cipő és a skót szoknya. Mintha egy egyenruha része volna a rúzs. A nő – Valerie, Valerie-nek hívják – most mégis leveszi a fejhallgatót, az ölébe teszi, felcsippent egy láthatatlan szöszt a térdéről.
– Ismeri az Énekek énekét?
A férfi zavartan nézi. – Melyik együttestől?
A nő nevet – A kedvesem gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek – mondja. – A te köldököd, mint a kerekded csésze, nem szűkölködik nedvesség nélkül.
A pap halkan felnyög, végigsimítja a reverenda ráncait, a ruha alatt megrándul a lába. A nő figyeli.
– Gondolom – teszi hozzá –, nem a Bibliáról akart beszélgetni?
Felé nyújtja a lábát, és a férfi lehúzza a piros cipőt.
– Nagyon finom darab – mondja –, bőr – és remeg a keze. A nő cserébe segít neki levenni a reverendát.
– Hiszen már izzad.
Amikor a papon már rég nincs reverenda, csak hosszú alsóing és fekete zokni, feláll az ülésre és a nő arca elé tartja a keresztet. A nő kiesik szerepéből – azért vámpír nem vagyok! –, de aztán még egyszer a keresztre emeli a tekintetét és megrémül.
Amikor már a fülke padlóján hever, és egyre csak gyón és gyón – atyám, bűnös vagyok – a pap nem bírja nézni, ahogy zokog, és felemeli.
Mikor a pap ölében ül, már nincs rajta szoknya, és egy hatéves kislány hangján imádkozza a rózsafüzért. Együtt imádkoznak, míg végül a pap a rózsafüzér szemei helyett Valerie mellbimbóit csavargatja és nyomkodja ujjai között.
– Csodálatos minden, amit Isten teremtett – mondja Valerie –, ó, ó.
– Legújabb kedvenc szavunk – suttogja Reinhard Kristine fülébe – a gyónás. Amikor a nő elmegy, mindig fénylik az arca, mintha vékony lakk vonná be a bőrét. Hosszan, erőteljesen maga elé képzeli a nő orgazmusát, jobban, mint a sajátját, irigykedve nézi. A nő orgazmusa mindig idegen marad számára. Kristine néha kinyitja a szemét közben, de nem lát semmit, gondolja a férfi, főleg nem őt.
Még a pap zoknija van rajta, amikor belecsókol Kristine nyakába, a nő felnevet, biztosan csikizi vagy szúrja a durva kecskeszakáll, keményebb, mint a nő szeméremszőre. Kristine szerint nem áll jól neki, pontosan tudja. Sem idős korához, sem kiváló munkájához nem illik. De ő örül, ha durvának látják. Néha, amikor este egyedül jön szembe vele egy nő az utcán, átsiet a túloldalra; tetszik neki, hogy félelmetesnek látszik, miközben nem akar semmi rosszat.
Talán a szakállnak kell takargatnia a tényt, hogy egyre ritkul a haja.
Felbődül, aztán nyújtózkodik egyet. Kristine feláll a kanapéról – a vonat üléséről, gondolja Reinhard –, egy kis sperma végigfolyik a combján. Arrébb tolja a spanyolfalat és odamegy a székhez, ahova az imént lerakta a holmijait, réges-rég, a férfi leg-alábbis így érzi. A blúza a támlán lóg. Mielőtt Kristine eltűnik a folyosón, visszamosolyog Reinhardra. Amikor meghallja, hogy nyílik a fürdőszoba ajtaja, felugrik, felkapja a szemüvegét az íróasztalról. A földön vad összevisszaságban hevernek egymásra dobálva a ruhák, a skót szoknya és a piros csatos cipő. A harisnya elszakadt, holnap rögtön vesz neki egy újat. Felvegye megint a reverendát, fut át rajta, de aztán meztelenül megy ki a fürdőszobába. Kristine a fél lábát éppen feltette a kád szélére és a lába közét mossa, fázik, a karja tiszta libabőr.
– Ne, kérlek, ne nézz közben!
Reinhard az ajtófélfának támaszkodik.
– Ugyan miért ne? – legalább már nem zárja be a nő az ajtót, mint amikor összejöttek, és ő értetlenül állt a fürdő előtt, rángatta a kilincset, míg Kristine ki nem kiabált bentről, hogy csak egy pillanat, mindjárt.
– Ez… olyan kiábrándító. Hiszen csak mosakszom.
– Fogalmad sincs, a férfiak mi mindent találnak izgatónak.
Kristine tíz évvel fiatalabb nála, negyven éves, vajon festi a haját, jut néha az eszébe, a válláig ér, puha, puhán barna, szokatlan színű. Tulajdonképpen mindene odaadónak és puhának látszik, pedig vékony. Ha előrehajol, a melle kicsit meglódul.
A nő felöltözik, először a bugyiját veszi fel, soha nem hord tangát, állapítja meg a férfi, alkalomadtán vennie kell neki egyet ajándékba. A hasa előtt kapcsolja be a melltartóját, majd a helyére forgatja és bebújik a pántba. Az arca még mindig ragyog. Amikor a blúzáért nyúl, Reinhard ellöki magát az ajtófélfától és bemegy a nappaliba.
Szerencséje van a lakással, legalábbis az ingatlanos ezt mondta. Minden egészen új, még érezni a festék szagát. Amikor Reinhard először meghívta Kristine-t, két hónappal ezelőtt, a nő felszisszent, amint belépett. A férfi egy pillanatig nem tudta, miért. Akkor a nő lassan odasétált a tiszta üveg keleti falhoz és kitárta a karját.
– Itt van az egész város – mondta.
– No igen – felelte a férfi. – Legalábbis a fele.
– Ilyen panoráma mellett nem fog hiányozni az erkély – biztosította az ügynök. – Tudom, hogy valójában erkélyes lakást szeretett volna… Aláírná itt, kérem?
Reinhard, még mindig meztelenül, leül a székre a számítógép elé, csak úgy lenyom egy gombot. Érzi a lába között a bőrkárpitot. Van azért előnye is, hogy ilyen magasan lakik, legalább senki sem lát be.
Noha nem kéne, hogy furdalja a lelkiismeret, amiért egy fél napot itthon dolgozott, mégis rosszabbul érzi magát ilyenkor, mintha az irodában tett-vett volna. Egész este az aktakupacokkal lesz elfoglalva. Amikor Kristine az előbb csöngetett, épp egy mondat közepén tartott. Futólag eszébe jut, hogy csináltathatna már neki egy kulcsot; akkor hamarabb ideérhetne a nő, ha éppen úgy alakul, és a változatosság kedvéért Kristine lephetné meg őt.
Kristine kabátban jön vissza a szobába, a férfi nyakára teszi a kezét, Reinhard megfordul a székkel és vigyorog, miközben a nő végigpillant rajta.
– Tényleg muszáj indulnod?
– Így is túl későn fogok odaérni Emmáért – bólint a másik.
Még csak két hete ismeri Kristine lányát. Emma hat éves. Reinhard nagyobbnak és érettebbnek képzelt egy hatévest, hiszen Emma pár hete már iskolás. Sokkal világosabb és még puhább a haja, mint Kristine-nek, lapos, kerek arca van, a hasán babaháj. A bőre forró volt és izzadt, amikor kezet fogott Reinharddal, és a férfi később is úgy érezte, hogy a kislány teste folyamatosan sugározza magából a hőt.
– Rád fogok gondolni rendrakás közben – mondja Reinhard.
Kristine lehajol hozzá, szájon csókolja, útban van a szemüvege, Kristine keze finoman megérinti Reinhard kulcscsontját, most már, mondja a kéz, engedj el, mennem kell. A férfi még mindig szorítja az ujjait.
– Akkor üdvözlöm.
– Kit? Emmát?
– Ki mást?
Látszik, hogy Kristine örül, felveszi a táskáját:
– Még nagyon új neki minden az iskolában. Tegnap elaludt nekem az asztalnál. És nem akar korán kelni. Mindent megszámol, a ceruzáit, a terítőn a kockákat, pedig már régebben is tudta a számokat… Eljönnél valamikor hozzánk vacsorára?
Amikor Kristine elmegy, bemegy végre a fürdőszobába, megszaglássza a nő törülközőjét, ami a radiátoron szárad, aztán felöltözik. Megy a fűtés. Nem volt igazi nyár, és most az októbert is elcsalja az időjárás, a szél letépi a fákról a leveleket, pedig még zöldek, és nem süt a nap.
Győri Hanna fordítása
Megjelent a Tiszatáj 2014/6. számában
* A fordítás alapjául Franziska Gerstenberg: Spielt mit Ihr című regénye szolgált (Schöffling & Verlagsbuchhandlung GmbH, Frankfurt am Main, 2012)