Halasi Zoltán: Lovagság
Ez a nyárfás, ez a vén tölgyliget, ez a kőrissor a dombhajlat előtt, itt: a határ? Nem, a határsáv az a zúgó öreg erdő kicsit arrébb, a folyón túl. A folyó nincs tudatában, mit is oszthat vize ketté. Kicsit arrébb öreg erdő, azon át kell ide jönni.
Öreg erdő, labirintus.
beteg ember lakik ott bent […]
Ez a nyárfás, ez a vén tölgyliget, ez a kőrissor
a dombhajlat előtt, itt: a határ? Nem, a határsáv
az a zúgó öreg erdő kicsit arrébb, a folyón túl.
A folyó nincs tudatában, mit is oszthat vize ketté.
Kicsit arrébb öreg erdő, azon át kell ide jönni.
Öreg erdő, labirintus:
beteg ember lakik ott bent.
Van a kastély,
van a forrás,
van a vár és
van a várás.
De idő nincs. Az idő köldöke inkább. A beteg mint
a világ tükre. A jó és a gonosz tettek elé tett.
Örökös láz, emiatt senyved az erdő. Hol a zöld lomb,
a madárfütty? Csupasz ágak, a fatörzsek feketéje,
kiaszott föld, a talajban repedések. Sűrű dörgés.
A hiányzó
hadat indít a világban.
A vörös pajzs,
a smaragd kard. Viadalról viadalra jut a vándor.
Zuhogó víz hegyoromról, cseres és bükk, sehol ösvény.
A kopasz lány, selyemistráng a kezében. Kocsi, szarvas-
fogat, ostor. A vezeklés. Fejek, elváltan a törzstől,
letakarva feketével.
Eredetzűr,
titok,
őskép.
Egy edényt kajtat a vándor, beleveszvén a vadonba.
Csodakelyhet. Sose kérdi, mire szolgál, hisz örökké
alakot vált. Csoda bőségszaru, ifjítani zöld kő,
fiú megfőve-megéve.
Aki átvágja magát ott
a felejtés szederindáin, az értés mocsarán át,
s a lehullott sisakforgó,
a saját énje se számít
neki többé, gyülekezhet csapatostól a határon.
Lova táncol, a patája a sarat felhajigálja.
Gerely és íj gyülekeznek. Örökéből kirekesztve,
csupa szentgyörgykövető hős.
Se baromváll,
se majomkar, se lesunyt fej.
Egyenes hát,
felemelt fő, született úr. Sose fut ki a tavaszból.
Születetten okos és szép. Csak a kosszarv, az a fontos:
tülekedni,
verekedni,
sebesülten
hazamenni.
Születetten nemes érzés. Sihederként ganajozhat,
lesikálhatja a vértet. Vadat űzhet, az is edzés.
Tanulóévek a grófnál. Ne böfögjön, ne egyen más
kanalával. A közös tálba a csontot ne dobálja.
Ne zavarja a zsidóbűz.
Jön a torna,
jön a turné.
A vitézség meg a játék. Meg a grófnék a lelátón.
Csatamén kell: nyaka délceg, feje élénk, harap és rúg,
hasa horpadt. Gyönyörű ám a piros pej meg az almás!
A sorompóban az élet. Ki hogy öklel, úgy ítélik.
Fogolyejtés a csoportos viadalban: nem a váltság,
ami csábít, nem a páncél, ami pénzt ér –
a dicsőség!
A sisak, ha le se jön, úgy belapult, és a fejet tartva
kovácskéz üti helyre! A leejtett selyemkendő.
Van az úrnő, aki nem test. A lovag szűzi, erényes.
Mint a láncing, simul őrá
a keresztény univerzum.
Az a bőre, a határa. Toronyőr-látkörű, béke-
szerető lény. A cselédlány? A szakácsnő? Olajos rongy.
Beletörli a Dürendált, hogy a rozsda be ne lepje.
Ugye, természetes óhaj.
Szakadékban
csigalépcső.
Megjelent a Tiszatáj 2014/5. számában