Tiszatájonline | 2014. július 9.

Halasi Zoltán: Lovagság

Ez a nyárfás, ez a vén tölgyliget, ez a kőrissor a dombhajlat előtt, itt: a határ? Nem, a határsáv az a zúgó öreg erdő kicsit arrébb, a folyón túl. A folyó nincs tudatában, mit is oszthat vize ketté. Kicsit arrébb öreg erdő, azon át kell ide jönni.
Öreg erdő, labirintus.
beteg ember lakik ott bent […]

Ez a nyárfás, ez a vén tölgyliget, ez a kőrissor

a dombhajlat előtt, itt: a határ?  Nem, a határsáv

az a zúgó öreg erdő kicsit arrébb, a folyón túl.

A folyó nincs tudatában, mit is oszthat vize ketté.

Kicsit arrébb öreg erdő, azon át kell ide jönni.

Öreg erdő, labirintus:

beteg ember lakik ott bent.

Van a kastély,

van a forrás,

van a vár és

van a várás.

De idő nincs. Az idő köldöke inkább. A beteg mint

a világ tükre. A jó és a gonosz tettek elé tett.

Örökös láz, emiatt senyved az erdő. Hol a zöld lomb,

a madárfütty? Csupasz ágak, a fatörzsek feketéje,

kiaszott föld, a talajban repedések. Sűrű dörgés.

A hiányzó

hadat indít a világban.

A vörös pajzs,

a smaragd kard. Viadalról viadalra jut a vándor.

Zuhogó víz hegyoromról, cseres és bükk, sehol ösvény.

A kopasz lány, selyemistráng a kezében. Kocsi, szarvas-

fogat, ostor. A vezeklés. Fejek, elváltan a törzstől,

letakarva feketével.

Eredetzűr,

  titok,

  őskép.

Egy edényt kajtat a vándor, beleveszvén a vadonba.

Csodakelyhet. Sose kérdi, mire szolgál, hisz örökké

alakot vált. Csoda bőségszaru, ifjítani zöld kő,

fiú megfőve-megéve.

  Aki átvágja magát ott

a felejtés szederindáin, az értés mocsarán át,

s a lehullott sisakforgó,

a saját énje se számít

neki többé, gyülekezhet csapatostól a határon.

Lova táncol, a patája a sarat felhajigálja.

Gerely és íj gyülekeznek. Örökéből kirekesztve,

csupa szentgyörgykövető hős.

Se baromváll,

se majomkar, se lesunyt fej.

Egyenes hát,

felemelt fő, született úr. Sose fut ki a tavaszból.

Születetten okos és szép. Csak a kosszarv, az a fontos:

tülekedni,

verekedni,

sebesülten

hazamenni.

Születetten nemes érzés. Sihederként ganajozhat,

lesikálhatja a vértet. Vadat űzhet, az is edzés.

Tanulóévek a grófnál. Ne böfögjön, ne egyen más

kanalával. A közös tálba a csontot ne dobálja.

Ne zavarja a zsidóbűz.

Jön a torna,

jön a turné.

A vitézség meg a játék. Meg a grófnék a lelátón.

Csatamén kell: nyaka délceg, feje élénk, harap és rúg,

hasa horpadt. Gyönyörű ám a piros pej meg az almás!

A sorompóban az élet. Ki hogy öklel, úgy ítélik.

Fogolyejtés a csoportos viadalban: nem a váltság,

ami csábít, nem a páncél, ami pénzt ér –

a dicsőség!

A sisak, ha le se jön, úgy belapult, és a fejet tartva

kovácskéz üti helyre! A leejtett selyemkendő.

Van az úrnő, aki nem test. A lovag szűzi, erényes.

Mint a láncing, simul őrá

a keresztény univerzum.

Az a bőre, a határa. Toronyőr-látkörű, béke-

szerető lény. A cselédlány? A szakácsnő? Olajos rongy.

Beletörli a Dürendált, hogy a rozsda be ne lepje.

Ugye, természetes óhaj.

Szakadékban

csigalépcső.

Megjelent a Tiszatáj 2014/5. számában