Méltó nyitás volt

LACKFI JÁNOS ÉS SZABÓ T. ANNA A MŰFORDÍTÁSRÓL

Szabó T. Anna és Lackfi János Szép hűtlenkedés avagy tánc gúzsba kötve című beszélgetése volt az egyik első programja a XII. Debreceni Költészeti Fesztiválnak. Az Apolló Mozi teljesen megtelt kistermében korunk két költő-műfordítója beszélt az irodalmi fordítás előnyeiről, nehézségeiről, és persze kicsit saját motivációjáról is.

„Fekete bikapata kopog a patika pepita kövezetén.” Ez a nyelvtörő szolgált mikrofonpróba gyanánt, amikor Lackfi János valamivel 18 óra után ellenőrizte a hangosítás minőségét. A szokatlan kezdés előrevetítette az este hangulatát, hiszen végig humoros, gyakran meghökkentő anekdoták és fordításrészletek színesítették az estet.

Az egész hétvégén át tartó fesztivál kurátora, a Debreceni Egyetem Kommunikáció- és média­tudo­mány tanszékének vezetője, Szirák Péter adta át a szót a két főszereplőnek, akik ezután közel másfél órán keresztül beszélgettek műfordítói hivatásukról. Hamar kiderült, hogy a család ha­tása mindkettejük számára meghatározó volt, hiszen Szabó T. Anna szülei és Lackfi János édesapja is foglalkoznak műfordítással. Azt azon­ban mindketten határozottan állítják, hogy bármennyire is tehetséges műfordító valaki, s akármilyen példa is áll közvetlenül előtte, ebben a szakmában folyamatosan tanulni kell. Percekig tartó sztorizgatásba torkollt a két előadó egyetemi évekre való visszaemlékezése. Úgy tűnt, a felsőoktatásban eltöltött idő, s főként az ott megismert tanítómesterek nagyobb hatással vezették őket a műfordítás felé, mint bármi más. Bármilyen téma is került szóba a műfordításon belül, Lackfinak mindenről volt egy-egy humoros története, ráadásul folyamatosan fenn tudták tartani a figyelmet Szabó T. Annával, beszélgetésük dinamikus és változatos volt. A program különleges pillanatai voltak, amikor Lackfi egy-egy történetén belül előkapta színészi tehetségét, s mimikájával, hanghordozásával imitálta története egy-egy karakterét. Aki tehát úgy ült be a moziterembe, hogy egy unalmas irodalmi est részese lesz, az biztosan pozitívan csalódott.

Természetesen az előadás tartalma nem merült ki a céltalan sztorizgatásban. Kiderült például, miért könnyebb a költő dolga a műfordítóénál. Abban a tekintetben legalábbis mindenképp, hogy a költő jóval kisebb szókinccsel is elboldogul, míg a műfordítónak kifejezőbbnek kell lennie. Felmerült a közvetítő nyelv szerepe is. Szabó T. Anna szerint egyáltalán nem baj, ha valaki nem beszéli az eredeti nyelvet, hanem egy közvetítő nyelven keresztül fordít, sőt példát is hozott arra, hogy ebből néha egészen különleges dolgok sülhetnek ki. Az újrafordítás olyannyira érdekes téma volt, hogy a beszélgetést követő kérdések során újra felmerült. Lackfiék szerint talán általánosságban is megállapítható, hogy amikor egy műfordító többször is lefordítja ugyanazt a verset, akkor a korábbi változat jobb lesz, a későbbi pedig szebb. Szintén izgalmas diskurzus alakult ki arról, hogy vannak esetek, amikor a fordítás minősége miatt idegen nyelven népszerűbb egy adott szerző, mint saját nyelvén, Villon is így járt a magyar fordítás kifejező volta miatt. A beszélgetést folyamatosan saját és más fordítóktól hozott szemelvényekkel akasztották meg. Ezek olykor szórakoztató, olykor pedig az esztétikai érzékünkre ható versek voltak, így széles érzelmi skálán változott a közönség hangulata az est során.

Az alkalom méltó zárásaként különböző korokból hoztak fordításokat a beszélgetés résztvevői. Lackfi férfi műfordítóktól, Szabó T. pedig nőktől olvasott fel, így, bár elemezni nem maradt idő, a résztvevők mindenesetre belekóstolhattak a mű­fordítás gender különbségeibe is. Egyébként az egész estét úgy építették fel a szereplők, hogy a változatosság és könnyedség jól keveredett a mély szakmai tartalommal, így én személy szerint kevesebbnek érzékeltem a bő másfél órát. Érdekes és hasznos programmal nyílt tehát meg a XII. Debreceni Költészeti Fesztivál, amely az idei évben is számos különlegességet tartalmazott ezen a programon kívül is.

 Horváth Zoltán