Hány folyó a tengerig?

VILLÁNYI LÁSZLÓ: FOLYÓTÓL FOLYÓIG

Az átmenetiség lett a felmentő fogalma annak a kornak, amely a bűnt úgy állította szembe az ártatlansággal, hogy perükben az előbbi hivatkozhasson inkább a mértéktelenség jogára. S most a dekadencia és a habozás időszakában (ez volna a folytonos átmenetiség?) például költők keresik a varázsigét, hogy némiképp ellene mondva a közbülső-féle évadok tétovaságának (s ezzel mintegy szökve a sors elől) csodálatos tételekben, kimondott vagy álcázott pátosszal, esetleg ironizálva színezzék a szorongást, és ébresztgessék a reményt. Árnyalatok hátborzongató sokaságát kellene megfogalmazniuk. Egy olyan jelenben kifejezni a remény eshetőségét, azt a jobb időt, amelyben az egzisztencia elvisel bármilyen kedélyhullámzást, s egy másodpercre sem válik üressé.

Csak egy pillanatnyi félrenézés a valóságról, egy kicsiny interregnum, s máris mintha jégen járnák. A magánmítosz nem okvetlenül hideg, de kapaszkodók nélkül nem a legbiztonságosabb terep. A totális valóságnak egy pillanatnyi megszüntetése is az úgynevezett magánmítoszok önvédelmi jellegét, más szóval előtérbe kerülését eredményezi. Villányi László költészete jó ideje e belátás felé tör, s könyvről könyvre följebb szorozza személyes mítoszát. Írt ő már nem egy verset, amely látszólag véletlen mozgást feltételez: ad interiem nemet cserélt a költésben, és papírra vetette több mint félszáz költött költőnő művét; egy másik kötetben csodálatosan mutatta be, miként simul össze költő és szerelme, s hogy e monizmusban a visszafogott érzelmesség energiái miképpen veszik birtokba már-már a mindenséget. A Folyótól folyóig az átmenetiség korában a kigyakorolt önvédelem és az odaadó hűség könyve.

Ne legyünk közbenjárók, léha orátorok, se kicsinyes gáncsoskodók; noha az új könyv gátlások nélkül magára veszi a provizórikusságot: ragaszkodik, kapcsolódik, reflektál, illusztrál; szerzője egy exkluzív sokadalommal kívánja összekapcsolni tulajdon egyediségét és jellegzetességeit. E szemszögből nézve a Folyótól folyóig kísérletnek is tekinthető, mely az egyéniség megőrzését az esztétikum válogatott mintadarabjaitól övezve képzeli el. Főképp írók, képzőművészek (maiak és elköltözöttek) kapnak Villányitól hommage-gesztusokat, személyközpontú tiszteletet. Nincs a Folyótól folyóig című kötetben egyetlen vers sem, amely ne lenne az  odaadás és a respektus nevében megcímezve. Ugyan a francia hommage  à, azaz a  mély tisztelet x-nek vagy y-nak, egyszer sem gátja a mondásnak, lírikusi szájzárat sem okoz, de Villányinál egyedül ez a beszéd apropója, s irányát is ez szabja meg. Úgyhogy a Folyótól folyóig, a megújuláshoz szükséges elengedettséggel szemben, valójában egy ambíció aszkézise. „visszatérnie soha nem gyötrelem, nem látja / porfészeknek városát, hiába tett magáévá / egy másik utcát, folyót, tengert, egy másik életet” – írja Villányi A hazatérőben. A nyugtalan élet megsemmisítése: ez volna a személyiségre kiszabott kegyelem? Nem arról van szó, hogy az egyén spekulatív érvekkel szolgál egy süllyedő én misztikáját illetően?

Villányi úgynevezett vers-novellákban igyekszik helytállni a beteljesítendő műért. Egy szemléletes epikum vonul végig lírája mögött. Ez nem új. Most viszont a meghajlás, a presztízs különbség nélküli transzcendenciája révén (már-már spekulatív szándékot sejtetve) önléte feloldódik  a másban. Látszólag a sokféleséget valósítja meg, de mintha mindannyiszor szüksége lenne a másodkézre. Egyik versében azt írja, „felesleges is megírni, elég maga a gondolat.”  S rögtön, a következő oldalon visszhangzik rá: „egyre homályosabban látta / önmagát, gyenge lett volna kérnie: fogadj el engem, megtérőt.” (Lélegzet, A visszatérő)

Ki ne tudná: a megtérés egy ádáz erőfeszítést juttat kifejezésre. Ha nem is ígér naponta új sorsot, kiszélesíti a belső életet. Csakhogy az ész totális imádatával kevert kritika falat emelt az ágrólszakadt ember és az istenség közé. A modernizmus nem azért sánta, mert szentségtörő, hanem azért mert szakadatlanul gyónni kíván; szertelensége közepette szeretné meggyónni azt, amit megtagadott. A kivándoroltban mondja Villányi László: „hiába kopog be hozzá a hosszú vonatút után a fiú, a gyermek, / mielőtt földi létre születne, kivándorol az örökkévalóságba.” Milyen egyszerű is volna: az időtlenbe siklani át magyarázatlanul és magyarázhatatlanul.

Különös szépség, amelyet a Folyótól folyóig kinyilvánít. Villányi László versalanya – túl a hódolat-erdőn – benne él saját sorsában, amelynek megannyi hétköznapi momentuma: királyi titokzatosság. Bőven osztott történés és bőven osztott lelkiség. Érdekes módon valami mitikus egykedvűséggel követik egymást a verseibe fogott novella-gyökök (A szerencse fia, a Közvetítők, vagy A  rejtélyes árny – megannyi mintadarab); s valami naturális átlagrealizmus vaskos, egyszersmind szemérmes történései csapnak át, szinte észrevétlenül, a varázsosságba, a mirákulumba, a drámaiságba, a tökéletes és tömör leírás megörökítő jellegét minduntalan lebíró dekadenciába.

A Folyótól folyóig pontosan az, amit sejtet: miliő. Terület. A gondolat és szépség rejtetten misztikus, de annál ténylegesebb drámájának színtere. Villányi, az egyes versek kurta terjedelmével dacolva, egy hatalmas tükörbe állítja be magát. Múlt és jelen, képzőművészet és irodalom esztétikai erőfeszítései jelentik e tükröt. A magyar és a világművészet családja. És Villányi a szellem és a szív mások által teremtett univerzumainál igyekszik feltűnni úgy, hogy ezek százszor mérlegelt erényével vesse össze tulajdon értékeit. Mi ez, ha nem a gondolat drámája? Megméretkezni a nagyságok gyűrűjében!

És Villányi László korábban megismert versírói érdemei pillanatokra sem inognak meg. Ha a napok külsőségeikben kicsinynek is tetsző placcán, de mégis a visszafojtott szenvedély hajtja verstől versig. Néha azonban, az alkotás hűbéri esküjétől (a hommage-tól) mint a beszédtendencia egyetlen alaplehetőségétől űzve, komoly galibákba téved. Például az Ágh István, Kalász Márton, Joszif Brodszkij trióhoz kötni vágyott versei bámulatos tévedések; önmagukban ízlésesen kimunkált művek, csakugyan bámulatosak, de semmi közük a címzettekhez. Egyébként ez a mindennapok iránti hűségből táplálkozó líra, főként a verszárlatok poénjaiban a szellemi, fogalmi téradás roppant lehetőségivel él, s ezzel a metafizikus költészet manapság ritka lelki kalandjaihoz invitálja az olvasót. Villányi jóformán észrevétlenül bravúros: egy-egy élmény közvetlen szuggesztivitásától, életmelegétől a legtermészetesebben jut el, ráadásul lírai erejét is majdhogynem titokban dolgoztatva, világa esszenciájáig.

Az ember óhatatlanul is fontolóra veszi: mit nyert volna Villányi, ha nem hódol, ha nem támaszkodik, ha műve rendjét vendégek szelleme nélkül tölti ki? S mit nyer a monoton ragaszkodással, a szépségnek azzal a kölcsön-dimenziójával, amely a mindenáron való respektus révén ugyan megvallja a szeretetet és az inspirációt, ám mindeközben tűnődés tárgyává teszi önállósága teherbírását?

Folyótól folyóig: úgy van. Szellemtől szellemig. Ez sehogyan sem látható kis térnek. Se mellékes játszmának. De hány folyó a tengerig? Az, hogy a tehetség kifizetődő eseménye-e a kötődés kultusza és az egyéniség bátor szeparálásáról való lemondás, majd csak egy következő kötet igéiből fog kiderülni.

 Kelemen Lajos 

(Új Forrás Könyvek, Tata, 2014, 88 oldal, 2200,- Ft)