12 év rabszolgaság

Steve McQueen harmadik filmje valószínűleg a legbátrabb mozi, ami idén Amerikában készült. És az egyik legjobb is.

A rabszolgaság intézménye olyasféle szégyenfolt a csillagos-sávos nemzet önidealizált becsületén, mint a holokauszt Németországén, és ahhoz hasonlóan ennek a témának is megvannak a bevett dramatizáló módszerei. Amerika filmipara szeret vagy hőst csinálni múltjának áldozataiból, és ezzel elvinni a kényelmetlen tényeket az eszképzimus irányába (Django elszabadul), vagy, még inkább, szeret a fehér ember kollektív lelkiismeret-simogatásaként működni, és azt mondani, hogy bár tényleg rossz, amit tettünk, de végül beláttuk a hibánkat, és helyrehoztuk, tehát minden rendben van, összességében nem kell szégyenkeznünk (Lincoln). Azonban John Ridley forgatókönyvíró és McQueen, aki már az Éhséget is nyers, naturális, kegyetlenül őszinte hangnemben vitte sikerre öt évvel ezelőtt, minimális késztetést sem éreznek rá, hogy a néző komfortzónáján belül maradjanak, jól tudván, hogy az nem volna méltó a témához. A XIX. századi délen dolgoztatott, vert, megalázott rabszolgák élete nehéz volt – és a filmet is nehéz nézni.

Solomon Northup Washingtonban élő fekete, szabad ember volt, feleséggel és két gyerekkel. Élete jól alakult, amíg egy nap át nem verte őt két rabszolgakereskedő, akik aztán elrabolták és eladták délen, hogy a következő 12 évet ültetvényesek kénye-kedvének kiszolgáltatva töltse. Miután Northup végre visszakerült a családjához, megírta tapasztalatairól és szenvedéseiről a 12 év rabszolgaság című könyvét, ami Ridley szkriptjének alapját képezte.

Chiwetel Ejiofor döbbenetes erejű alakítással kelti életre a reményét, jövőjét, életét fokozatosan elvesztő Northupot. Van egy hosszú közelkép az arcáról a film vége felé, amikor már nem maradt semmije, amikor a sokéves fizikai és lelki gyötrelmek már csaknem teljesen kiölték belőle a méltóságot, az élni akarást, az embert. Ejiofor hol a távolba mered, hol a kamerába, félholt, de hihetetlenül beszédes tekintetében ott a teljes reménytelenség, a vereség, a keserűség, a vád, az „itt fogok meghalni” realizációja. Mcqueen végig kíméletlen naturalizmussal, minimalista eszközökkel, a tipikus hollywoodi hatáskeltés teljes mellőzésével rendez, így ez a fél perc a néző egyetlen kapaszkodója a Northup elszenvedte megaláztatások befogadásához. A test kínzása, a szellem felőrlése ebben a katartikus állóképben kulminálódik, és az atrocitások durva, de távolságtartó történelmi kontextusán lehengerlő emocionális erővel üt át az ember drámája.

McQueen semmit nem szépít, nem romantizál, nem túloz és nem is bagatellizál, a rabszolgatartás horrorpanoptikumának minden zugát, a hús roncsolásától az elme megtöréséig természetes fénnyel világítja meg. De nem csak az áldozatokat, Northupot és sorstársait rossz nézni, hanem azokat a fehéreket is, akik berendezkedtek ebbe a visszataszító társadalmi rendbe. Nagy ritkán azzal, hogy lelkiismeretük hangját alkohollal tompítják, néha azzal, hogy a helyzet természetességének hazugságában élnek, hogy magukon tarthassák a tisztességes, civilizált polgár maszkját, és sokkal gyakrabban azzal, hogy félelmetes kényelemmel és nyugalommal magukba isszák mindazt az aljasságot, megrészegült hatalmat és rosszindulatot, ami embertársaik rendszeres és módszeres eltiprásával jár. A 12 év rabszolgaság így nem csak egy férfi tragédiája, hanem az egész emberiségé: milyen kevés kell ahhoz, hogy lenézzünk, kizsákmányoljunk, összetörjünk másokat, és milyen könnyű ezzel elszámolnunk magunkban. Jó volna abba a hitbe ringatni magunkat, hogy McQueen egy olyan történelmi anomáliát ábrázol, amit azóta meghaladott a civilizáció, de hogy ez mennyire fals elképzelés, ahhoz elég bekapcsolni a tévét, vagy kimenni az utcára.

Rusznyák Csaba