A valósággal való bármilyen

ÚJABB ÍRÁS FLIEGAUF BENCE CSAK A SZÉL CÍMŰ FILMJÉRŐL

„Brummog a bőgő, elhervad a hold,
Fenékig issza a vőfély a bort,
Már szürkül lassan a ködös határ,
És a határban a Halál kaszál…”

(Juhász Gyula: Tápai lagzi) 

Kilenc alkalommal támadtak romákra 2008 júliusa és 2009 augusztusa között Magyarországon. A rasszista sorozatgyilkosságban hat ember vesztette életét. Fliegauf Bence az események nyomán forgatta Csak a szél című filmjét.

Fliegauf korábbi filmjeivel már bizonyította, hogy van mit mondania a magyar társadalomról a magyar társadalomnak. A Rengeteg vagy a Dealer a városi létezés tapasztalatairól beszélt, utóbbi szintén egy nap történetét mondta el. A Csak a szél dokumentarista eszközökkel, kézi kamerával forgatott játékfilm, amely egy család egy napját kíséri végig. Félszavakból, tekintetekből, a mindig bekapcsolt, mindig feltöltött telefon vagy a végigszívott cigaretták szorongással teli gesztusaiból építi fel a félelem légkörét a romagyilkosságok Magyarországán.

Árnyaltan, kérdezve kezeli a magyar társadalom állapotát, előítéleteit. Nem a magyar-cigány együttélésről beszél, hanem a nyomorról, a függőség és az erőszak körbejáró rendszeréről. A társadalomról adott pillanatképei – olykor didaktikusságuk ellenére is – metszően pontosak. A gyereket cigánysága miatt monitorlopással meggyanúsító portás, az unott arccal, fahangon kíváncsiságról magyarázó tanárnő, a családnak dinnyét hozó, de közben pénzt követelő nehézfiú, az évek óta a jobb világot jelentő Kanadába készülő emberek, a szárazon elnyalt neszkávé mind-mind önmagában is továbbgondolásra érdemes pillanatai és alakjai a szociografikus igényű filmkészítésnek.

Lovasi Zoltán kézi kamerája (a Rengeteget is ő fényképezte) érzékeny eszköz. Egy napra ered Mari és két gyermeke nyomába. Elkíséri Marit (Toldi Katalin) mindkét munkahelyére, ott van a válla fölött, amikor az iskola rasszista portásának taplóságát kell elviselnie, de akkor is, amikor munkavezetője egy homlokára nyomott puszival neki ajándékozza használt ruháit. Ott van lányával, Annával (Lendvai Gyöngyi), amikor a megállni alig akaró távolsági busszal elsőként ér be az iskolába, nem baj, van ideje átismételni az angolt, és feltölteni telefonját. Ott van Annával, amikor hazafelé kikéri otthonról a ház mellett felejtett kislányt, hogy elvigye megfürdetni a tóban, amikor nevetni is lehet. Ott van Mari fiával, amikor elkerüli az iskolát, amikor vagányul azt mondja nővérének, hogy ő sem látta őt a suliban, amikor bunkert épít, ahová elbújhatnának, ha éjszaka jönnek a fekete terepjáróval.

Apró, közelről rögzített gesztusok és valóságdarabok, általában bántóan horzsolóak, sokszor gyalázatosak, a melegség vagy az öröm nyomait ritkán találjuk meg bennük. Nem akarják fejbe verni a nézőt a valósággal, nem is teszik: kérdeznek. Ha Robbe-Grillet szétírta, akkor Lovasi szétfényképezi a valóságot. Igyekszik olyan közel menni, amennyire csak lehet, egészen a pórusokig, hogy megmutassa szereplői kiszolgáltatottságát, érzelmeit, reményeit, félelmeit, amelyek bármilyen egyezése a valósággal sajnos nem a véletlen műve.

Galántai László