06.30.
| Grand Café – Gurubi Ágnes Szív utca című regényének bemutatója >>>
06.19.
| A Tricikli Fesztivál részletes programja >>>
06.09
| Grand Café – Ráolvasás 06. – Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok >>>
06.08.
| A Szőke Óceán – Szépírók a Vígmatrózban >>>
05.27.
| Isteni testek – kötetbemutató >>>
05.17.
| Munkácsy-díjas festőművész kiállításával nyit újra a REÖK >>>
05.14.
| Online Túlélősóval jelentkezik Szegedről a MASZK Egyesület >>>
04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
 TiszaLINE Szalon

05.17.
| Középiskolások irodalomról – szóval, képpel >>>
06.03.
| Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!) >>>
06.03.
| Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei) >>>
06.02.
| Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája) >>>
06.04.
| Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017) >>>
04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>
| Tandori Dezső: Szellem és félálom >>>

Acsai Roland, Fenyvesi Orsolya, Lanczkor Gábor, László Liza, Maurits Ferenc, Németh Zoltán, Mary Oliver, Veszprémi Szilveszter versei
Molnár Lajos, Tarcsay Zoltán prózája
Tőzsér Árpád naplójegyzetei
Balázs Katalin, Balogh Gyula, Kelemen Zoltán, Milián Orsolya tanulmánya
Diákmelléklet: Gerencsér Péter a Jókai-regények filmes adap­tációiról

>>>

VERSENY A SZEGEDI EGYETEM FENNÁLLÁSÁNAK
100. ÉVFORDULÓJÁRA
Az SZTE Gyakorló Gimnázium és Általános Iskola magyar nyelv és irodalom munkaközössége áprilisban irodalmi vetélkedővel ünnepelte a Szegedi Tudományegyetem kettős – a szegedi egyetem létrejöttének 100 éves, illetve a szegedi „összegyetem” megalakulásának 20 éves – évfordulóját. Az eseményhez kapcsolódóan a gimnázium az elmúlt év őszén 3 fordulós irodalmi pályázatot hirdetett középiskolás diákok számára […]

>>>

Hallgatás és magánybeszéd
2013.06.18 - tiszatáj

DARIDA VERONIKA: FILOZÓFIAI VALLOMÁSOK

Különös tapasztalat gondolkodók, iskolateremtő filozófusok tollából származó szubjektív, vallomásos szövegeket olvasni. Hiszen a vallomás alanyiságát, felfokozott személyességét valahogy távol érezzük a személytelenségre törekvő gondolkodói alkotásoktól. Azonban a szubjektivitás benyomásán túllépve, ha a szó etimológiáját tekintjük, egy sokkalta szabadabb, sokrétűbb értelmezői potenciált nyerünk. Ahogy ezt a könyv fülszövegében olvassuk – a szó eredeti confessio értelmében egyszerre jelent gyónást, vallomást és a keresztény vértanúk számára felállított sírhelyet.

Darida Veronika könyvét olvasva a vallomásnak ezen széles hatósugarát követve érdemes elindulnunk. A könyv minden fejezete mintha azt a kérdést járná körül, miszerint: mi az, ami egyáltalán vallomásra, önfeltárásra késztet? Az értelmezéseket olvasva a válasz nyilvánvaló, ugyanakkor mégsem lezáró vagy kimerítő. Mindenképp olyan, ami túlmutat a hétköznapin, szokatlan, meglepő, nem könnyen értelmezhető, és éppen ezért a számvetés, a szembenézés igényét hívja elő. Sorsfordító események, megtérések, vagy éppen véget nem érő vívódások, ön- vagy istenkeresések. Szakadékok. Felfelé vagy lefelé való zuhanások.

A Filozófiai vallomások ilyen határhelyzetek szülte személyes, alanyi szövegeket gyűjt egybe, méghozzá olyan filozófusok köréből, akik maguk is nagy vallomástevők, vagy valamilyen elszenvedett trauma – például a gyász – készteti őket a krízissel való számvetésre. Szent Ágoston, Montaigne, Pascal, Rousseau, Nietzsche, Sartre, Simone Weil, Emile M. Cioran, Barthes és Derrida a könyv „főhősei”, talán személyesebb, intimebb oldalukat mutatva, mint ahogy azt megszoktuk. Ugyan Ágoston neve elválaszthatatlan a Vallomásoktól, de például Roland Barthes életművét mennyiben árnyalja anyja halálát feldolgozó Gyásznaplója? (Amennyiben a naplóírás a személytelenségre törekvő Barthes-nál is kivételnek számít.) De másképpen is kérdezhetjük. Barthes feljegyzései, vagy Derrida memoárjai mennyiben tekinthetők személyes vallomásoknak? Létezik-e olyan közös tapasztalat, amely kirajzol egy történetileg is vizsgálható vallomásirodalmat? A könyv válasza igenlő, hiszen krízisben, válságban valamilyen formában mindegyik gondolkodó osztozik, s épp ezen tapasztalatok hívják elő a szövegek megszületését, ugyanakkor értelmezésre váró hajtóerejüket is támogatják. Az, hogy Derrida és Lyotard Szent Ágoston szövegeit olvassa, Barthes Pascalt – hogy csak a könyv példáit említsük – a vallomások időbeli távolságon átívelő, párbeszédre hívó erejét bizonyítja.

A vallomásirodalom kapcsán megkerülhetetlen a személyesség-személytelenség problémájára való rákérdezés. A vallomások mennyiben engedik az ént közvetlenül feltárulni? Vagy ellenkezőleg: nem akarják-e inkább szemérmesen elrejteni? Írott szövegekről lévén szó, mit jelent itt az én, ki az, aki beszél? Direkt vagy indirekt szövegek a vallomások? A könyv értelmezései nem a könnyebb és csábítóbb – és ezzel együtt félrevezetőbb – utat választják, amennyiben az én áttetszősége, a leplezetlen önfeltárás helyett a szövegek mentén, között kirajzolódó, néhol pőrén őszinte, másutt viszont rejtőző válságtapasztalatokat a maguk szövegszerűségükben engedik megnyilvánulni. A vallomásoknak egyaránt sajátja a feltörő könny és panaszáradat, de a szövegek párbeszéde is kirajzolhat valamiféle személyességet – még ha a maga szemérmesebb módján is. Ágoston esetében a vallomás – ha úgy tetszik, a nyilvános gyónás – gesztusa nyilvánvaló: szüntelen vívódásai, istenkeresése emeli őt a nagy misztikusok sorába. Ágoston esetében az igazán megindító a nyugtalan keresés és az Istenben való megnyugvás dinamikája. Ahogy a szerző is kiemeli, a megdöbbentő, a csoda nem más, mint a megtérés transzcendens, Istentől eredő mozzanata. És ezen a ponton kell szólnunk az írás médiumáról. Nem épp az élmény, a megtérés megragadhatatlansága hívja elő a közlést, a történés szöveggé írását? És így a további, immár Ágoston szövegének későbbi értelmezéseit? Utóbbi azt jelentené, hogy a Vallomások számtalan magyarázatát követően mégis még a mai napig is enigmatikus szöveg. Darida könyve, mintha ezzel a hiányzó hellyel is számot vetne, amikor a nemcsak a szöveg, hanem a kép médiumát is engedi szóhoz jutni – tegyük hozzá: a képekkel, festményekkel való párbeszéd a teljes könyvön végigvonul. Fra Angelico festményén Ágoston tenyerébe rejtett arca mintha a megtérés csodájának időbeli beazonosíthatatlanságát engedné megmutatkozni. Azaz a rejtélyt a kép sem akarja feloldani, akárcsak az írott szöveg.

Személyességről – és szövegbeli személyességről – szólva, indokolt a szerző kérdése: ki beszél a Vallomásokban? Annál is inkább, mivel Ágoston immár Hippo püspökeként a megtérés eseménye után tíz évvel írta. A visszaemlékezés ugyanis válogatást, rendszerezést jelent, ami azt jelenti, hogy nem egy, de legalább két elbeszélője van a vallomásoknak: egy válogató, visszatekintő és egy reprezentált én. Mindez viszont az áttetsző személyesség, a közvetlen önéletrajziság helyébe a távolságot, az én és a másik feszültségét iktatja be. Ezt a dilemmát Darida könyve – különösen jó érzékkel – nem megválaszolni, hanem fenntartani igyekszik, méghozzá egy másik szöveggel – Lyotard a Vallomásokhoz írott kommentárjával – való párbeszédben. Lyotard magyarázata ugyanis – amellett, hogy a Vallomások szöveg- azaz írásjellegét emeli ki – maga is tovább viszi ezt az ágostoni hangot. Lyotard nem megfejteni akarja a Vallomások rejtélyét, inkább vállalni a személyes érintettséget, azonosulni, rezonálni az ágostoni szöveggel. Ezáltal nemcsak a hang, hanem a „ki beszél” kérdése is tovább visszhangzik – immár saját szövegében is megteremtve az én és a másik reflexív feszültségét.

S ha már a szövegek párbeszédét emeltük ki, ez az értelmezési „stratégia” a könyv más fejezeteit is meghatározza. Ugyanis a könyv vallomásszövegei nem egymástól elszigetelten kerülnek értelmezésre, a filozófusportrék egymást is magyarázzák, akár olyan genealogikus sort alkotva, mint a Nietzsche majd Genet portréja által önmagáról valló Sartre. (A vereség és a Szent Genet című regényekről van szó.) Azonban a könyv igyekszik a vizsgálatba vont gondolkodókat egyrészt szembesíteni, ütköztetni egymással, másrészt közös, paradigmatikus olvasási tapasztalatokat keresni. Montaigne és Pascal között a kapcsolat nyilvánvaló, hiszen a Gondolatokban számos polemikus utalást találunk az Esszék szerzőjére. De közös olvasási tapasztalatnak bizonyul az ószövetségi Jób alakja; Pascalt, Kierkegaardot, Simone Weil-t és Emil Ciorant egyaránt mélyen foglalkoztatja. Kierkegaardnál Jób az ismétlés transzcendens tapasztalatának allegóriája, Cioran és Weil az emberi ősszenvedés paradigmájaként tekinti Jób alakját. A transzcendencia feltételét, a lélek sötét éjszakájának, az ürességnek a tapasztalatát jelenti a nagy misztikusok számára. Simone Weil szavaival: „nem szabad sírnunk, nehogy megvigasztalódjunk”, azaz a teljes kétségbeesést, a lélek legsötétebb éjszakáját engednünk kell feltárulni. Épp ebben a teljes vigasztalanságban érkezhet el mégis a vigasztalás, ez teszi lehetővé a kegyelem transzcendens tapasztalatát.

Simone Weilt nem véletlenül idéztük. Szenvedésről szólva ideje rátérnünk arra, miféle krízishelyzetek sora hívja elő a gondolkodók misztikus tapasztalatait. Darida könyve jó érzékkel – és tegyük hozzá, tapintattal – követi a gyász, a testi-lelki gyötrődés, a magány, vagy épp az Istentől való távolság határhelyzeteit, amikor is az ember elválik megszokott, ismerősnek érzett énjétől, egyfajta sehol-létbe kerül. Az értelmezett filozófusok közül talán Cioran és Weil hiánytapasztalatát érezzük leginkább elevenbe vágónak. Ugyanis mindkét gondolkodó teljes határhelyzetben áll, az otthon-lét hiányával küszködik: Cioran számára a szerzetesi életforma, a világról lemondó aszkézis csakis a kiüresedést tapasztaltatja meg, az istenközelséget viszont már nem. Weil, aki sem a zsidóságban sem a kereszténységben nem tud megállapodni, mindvégig megmarad a nagy keresők sorában. Azonban mindegyik értelmezett gondolkodó esetében jelen van ez az űr, legalább időlegesen, valamiképpen „misztikussá” avanzsálva az amúgy népszerű, ünnepelt szerzőt. (Úgy mint Roland Barthes-t és Jacques Der­ridát.) A szenvedés Ágostontól napjainkig közös tapasztalat – summázhatjuk kissé vulgárisan a könyv „tanulságát”. A szenvedés, amely paradox módon mégis a vigasz, egy új élet felé nyithat – vagy akár egy új írásforma felé, mint Barthes Gyásznaplójának esetében.

De korántsem minden esetben van így! Ismét csak Simone Weilt parafrazálva, az üresség, a lélek sötét éjszakája közel vihet Istenhez, de ugyanúgy el is távolíthat tőle. A könyv egyik fejezete a vallomástevő Nietzsche alakját járja körül. Nagyon érdekes Nietzschét a transzcendens tapasztalatokra váró misztikusok sorában olvasni. Ugyanis a nagy istenkeresők Pantheonján éppúgy kívül áll, mint ahogy nem rokonítható az egyéni traumákkal, veszteségekkel szembenéző gondolkodók tapasztalatával sem. Nietzschének szintén imái, látomásai vannak, mint a nagy misztikusoknak, de „égiekhez” intézett „imájában” – amelyet a könyv is idéz – nem istenismeretért, hanem őrületért könyörög. (Még ha ez az őrület az önmagában való hitet szolgálná is.)

És amiért Nietzsche mégis vallomástevő filozófusnak mondható, az az utolsó befejezett alkotása: az Ecce homo. Ez az a könyv, amelyben a személyesség imperatívusza nem választható el szövegmaszkokban való elrejtőző megmutatkozással. Nietzsche önérzetesen vállalt személyessége a pátosz hangján szól, s az isteni maszkok pátosza már az elveszettség, az őrület jele – ahogy erre a könyv is rámutat. Nietzschénél a hiány és a pátosz összetartoznak, de lehet-e pátosz a gyászban, az anyára való emlékezésben? (Utóbbi esetben Roland Barthes-nál.) Csakis a szó eredeti (pathos) értelmében, azaz elszenvedni a fájdalmat. Ami azt is jelenti, hogy megmutatkozni engedni. Mert újra és újra beszélni kell a hiányzóról, akár egyoldalú gyászbeszédként, monológként, emlékművet állítani beszéddel, emlékezéssel. Confessio mint sírhely. Emlékműállítás, amely viszont – szövegekről lévén szó – sosem lehet befejezett. És itt látszik a vallomások legsajátabb közös jegye: az a köztesség, a szövegek terének behatárolhatatlansága, amelynek megnyilatkozási formája a töredék. Ugyanakkor nemcsak a szövegek tere behatárolhatatlan, hanem a szövegek időtapasztalata is bizonytalan. Hiszen a vallomástevő Istenhez intézett fohásza mindig megkésett – ahogy ezt az Ágostonról szóló elemzésben állapítja meg a szerző – a misztikusok számára a virrasztás éjszakája időtlen, lemérhetetlen. De ugyanígy meghatározhatatlan az isteni kegyelem transzcendens pillanata is. A várakozók számára kizökken az idő – nem véletlen, hogy Ágoston a Vallomásokban az időtudat fenomenológiáját is tárgyalja – és ez a kizökkent idő közös tapasztalat mind a kegyelemre váró misztikusok, mint a gyász éjszakáján virrasztó Barthes számára. A vallomás tehát nem annyira műfaj, mint inkább gesztus, az űr beismerése, amikor nem marad más hátra, mint kimondani, kibeszélni a fájdalmat, a hiányt, a nem kimondhatót. A „mi lesz velem nélküle?” kínzó felkiáltása – a Sartre-t gyászoló Beauvoirnál – annak a hiánynak a betörése, amely a szavak általi emlékezés-megjelenítés hajtóereje. Barthes feljegyzéseiben vagy Derrida memoárjaiban szépen látszik, hogy a szövegek az anya vagy épp az én megragadhatatlan helyei köré épülnek, lezárhatatlan fragmentumokként. Darida Veronika könyve sem akar a töredékes vallomásokból valami hiányzó egészt létrehozni, önnön töredékességükben hagyja őket.

(Kijárat Könyvkiadó, Budapest, 2011. 249 oldal, 2400 Ft)

Fleisz Katalin

Megjelent a Tiszatáj 2013/5. számában


Címke: , , ,
2021.06.23 - tiszatáj

AZ ARTÉR EGYESÜLET KIÁLLÍTÁSA
Art-art: összetart!
Az Artér Egyesület immár több, mint 15 éve alakult Budafokon. Tagjai olyan művészek, akik különböző szálakon kötődnek Budapest XXII-ik kerületéhez. A hivatásos alkotók szakmái az alábbiak: festő, grafikus, szobrász, keramikus, ötvös, divattervező, textiltervező, fotográfus, üvegtervező, formatervező, építész, illetve restaurátor […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.23 - tiszatáj

– MONDJA CSUZDI ESZTER, A SIMÁNDY-ÉNEKVERSENY EGYETLEN MAGYAR GYŐZTESE
A Szegeden tanuló vajdasági szoprán, Csuzdi Eszter lett az idei Simándy-énekverseny egyetlen magyar győztese. Temesi Mária növendéke nemcsak az aranyéremmel járó félmillió forintot kapta meg, hanem koncertezni hívták Moszkvába, és további különdíjakat is nyert… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.22 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
A kiállítás címe, Magánélet, nem sokkoló, csak tényt közöl. Miközben kísérlet(ek) tanúi vagyunk. Sajnos nem csak tanúi, a mi bőrünkre is megy (és ment) a játék. Soha eddig meg nem élt helyzetbe kerültünk, valamennyien. Váratlanul csapott le ránk a vírus, a karantén, a ránk kényszerített bezártság, a reménytelenség, az egyedüllét, a kettős, vagy többes magány, amiből semerre se léphettünk ki […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.21 - tiszatáj

OPERARAJT-PROGRAM INDÍTÁSÁT JELENTETTE BE ÓKOVÁCS SZILVESZTER
A szegedi Simándy-verseny tapasztalatai nyomán ötven énektanárral 2022-ben országszerte elindítanák a tehetségfejlesztő Operarajt-programot – jelentette be a vasárnapi díjátadó gálaesten a zsűri elnöke, Ókovács Szilveszter. A Magyar Állami Operaház főigazgatója szeretné, ha több fiú választaná ezt a pályát, és trendivé tenné az éneklést… – HOLLÓSI ZSOLT BESZÁMOLÓJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.21 - tiszatáj

SZABÓ GÁBOR: TÖRTÉNETEINK VÉGE
Szabó Gábor tanulmánykötete a mikrohistória és az újhistoricizmus létrejötte óta igen intenzíven gyarapodó emlékezet-diskurzuso­kat bővíti kortárs magyar regények, rövidprózák, esszékötetek és Petri György lírai munkásságának mélyreható elemzésével. Első látásra is kitűnik, hogy Szabó nemcsak a legszűkebb és legelitebb kortárs kánon kínálatából válogat, hanem egy-egy szerző kevésbé előtérben lévő szövegével, vagy az idő próbáját még ki nem állt műveivel is előszeretettel foglalkozik… – KISS A. KRISZTA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.20 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS SIMÁNDI KATALINNAL, A LEGENDÁS TENORISTA LEÁNYÁVAL
Több mint két évtizeden át Simándy József özvegye képviselte a családot a legendás tenorról elnevezett szegedi énekversenyen. Jutka asszony köszöntőt mondott, díjat, ajándékot adott át, igyekezett segíteni a fiatal operaénekesek pályakezdését is. Halála után részben egyik leányuk, Simándi Katalin vette át ezt a feladatot, akivel a pénteki döntők szünetében beszélgettünk… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.19 - tiszatáj

ÁRAMSZÜNETTEL ZÁRULT A MARATONI SIMÁNDY-VERSENY
Négy kategóriából négyben déli szomszédaink énekesei győztek a szegedi Simándy-versenyen, pontosabban a II. korcsoportban Temesi Mária növendéke, a szerbiai Padéról indult Csuzdi Eszter, a szegedi művészeti kar hallgatója szerezte meg az első díjat. A győzteseket a vasárnapi díjátadó gálakoncerten hallhatja a közönség a Szegedi Nemzeti Színházban… – HOLLÓSI ZSOLT BESZÁMOLÓJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.17 - tiszatáj

SHIVA BABY 
Forma és tartalom ritkán olvad ilyen hibátlan egységbe. Sőt, Emma Seligman kritikai hozsannákkal útra bocsátott dramedyjéhez még nagyszerűbb bravúr köthető: a járványidőszakban piacra dobott művek talán legtökéletesebbje, plusz megoldásai bármelyik filmtörténeti irányzat díszére válnának… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.17 - tiszatáj

DARVASI LÁSZLÓ: PÁLCIKA, A DETEKTÍV
Darvasi László az első Pálcika-könyvében már megteremtette azt a színes, kedves és élettel teli mesevilágot, amely otthont ad a második kötet, A nagy Gerbera-nyomozás cselekményének is. Habár a könyv folytatás, a szerzői előszó összekapcsolja annak előzményével és el is választja tőle: „Ez most egy új mese” – így a szerző. A második kötet önmagában is megállja a helyét, bár ha valaki ezzel a kötettel ismeri meg a Pálcika-világot, annak valószínűleg egy picit fészkelődnie kell, mire a beszélő, izgő-mozgó tárgyak között kényelmesen elhelyezkedik. Mert itt megesik, hogy Pálcikának ceruzákat kell kivallatnia, az ereszt Endrének hívják és szereti heccből az emberek nyakába csorogtatni a vizet, és különös szerelem születhet egy fogpiszkáló és egy kutyatej virágocska között… – KATONA ALEXANDRA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregékBakos András: Isteni testekSzathmári István: Spanyol reggeliSántha József: BörtönkarnagyNormal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattTandori Dezső: Nincs beszédülésPetőcz András: A visszaforgatott időLengyel András: Tömörkény-tanulmányokKálnay Adél: Szivárványország (Utazz velem!)Virág Zoltán (szerk.): Színkép, hangkép, összkép (Írások elméletről és gyakorlatról)Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Fried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházTandori Dezső: A szomszéd banánhalSeregi Tamás: Művészet és esztétikaÉszlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Zalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)„Ragyogó pusztulás” – kortárs osztrák irodalmi antológia (szerk.: Bombitz Attila)Lengyel András: Ellenkultúra, peremhelyzetben (Marginalitástörténeti vázlatok)Bíró-Balogh Tamás: Az irodalom személyességekabai lóránt: semmi színSzlováknak lenni csodás…Petőcz András: A megvénhedt IstenDemény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólTandori Dezső: Szellem és félálomKálnay Adél: Hamvadó időSzepesi Attila: IstenporPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Sághy Miklós: A fény retorikájaTandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézCsiki László: A kaptárBaka István: Műfordítások III.Jász Attila: Fürdőkádból a tengerTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaBíró-Balogh Tamás: TollvonásokFried István: Magyar irodalom(történet)