Csehy Zoltán: Latens Ady-polémiák

I.

Mért ez a pontosság, mely követi mondatról

mondatra a test vonalait, és úgy tesz, mintha

nem ismerné az érzékiséget. Pedig dugásra vágyik,

az írás mindig dugásra vágyik, hogy legyen teste, és

átléphess belé, a világába, mely hiteles, sajgóbb,

erotikusabb, és velejéig romlott. És itt kell a fényképezőgép,

a nyelv, előkapni valami sötét helyről, és megvillantani

a valóságot, hogy látsszon, világosan látsszon,

ki tartja, ki vezeti a tollat a körberajzolt test körül.

II.

A verbális katasztrófát levezényelte, a hadihajó

lemerült, robbant minden, és az F tökéletesen

szólalt meg a pohár karimáján, és a nagyherceg

vízbe döglött, a hamvakat meg felnyalta a szél,

és menekültek is voltak, a kórus, igen, kórusnak

muszáj lenni, ebben a reménytelen korban

a kórus a legfontosabb. Bárki átülhet hozzájuk

a mentőcsónakba.

III.

Hogy magyarázzam meg, ezt nem lehet megmagyarázni,

csak van, az emberben egyszer csak ott van,

mint hot dogban a virsli, valami körül is veszi,

valami csatakos, sárga vagy vörös, és kissé kilóg,

idomtalan és gusztustalan, szalvétával kell megfogni.

IV.

És a hold lemegy vagy feljön

egy antik égre, és a Göncölszekér rúdja

is ott van vizuálisan egy antik vers horizontján,

a görög szavakban, melyeket betegesen szeretek,

a görög szavak szépek, elevenek és tiszták,

ünnepi használatra valók, hangos szavalásra,

vedlésre, határtalan hazátlanságra,

a halottak ajkára, akik előtt tárva-nyitva áll

az egész világ.

V.

Nekem, ó istenem, mikor lesz

nagy, üveg íróasztalom, alatta

képek, mondjuk Thomas Mann, Ady vagy Dante.

Hogy megdöntsek rajta valakit vagy hagyjam,

hogy meztelenül

felkínálkozzon. És a lámpát ne lehessen lekapcsolni,

azt kérem még, édes jó istenem,

hogy a lámpát, ne lehessen, ne kelljen,

egyáltalán ne kelljen lekapcsolni.

Megjelent a Tiszatáj 2012/12. számában