04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
03.17.
| Tudományos zsebsorozattal szórakoztatja közönségét a Grand Café >>>
03.16.
| Homo Ludens Project feat. Góbi Rita Társulat: Az érintés dicsérete >>>
03.13.
| Új koncertfelvételekkel nyitja meg médiatárát a hosszú hétvégére a 16 éves Müpa >>>
02.20.
| Kurtág 95: élőben közvetíti a zeneszerző születésnapi koncertjét a Müpa >>>
02.25.
| Duda Éva Társulat: Prizma >>>
02.18.
| Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényei a Magyar Széppróza Napja alkalmából >>>
02.16.
| Homo Ludens Project – Beszélgetés Dr. Beck Zoltánnal, Dr. Kelemen Zoltánnal, Orsós Jánossal >>>
 TiszaLINE Szalon

04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>
04.03.
| Milan Dunđerski ifjúsági költészeti díj >>>
03.19.
| Sziveri-díj, 2021 >>>
02.04.
| A Szépírók Társaságának felhívása >>>
12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>

Borsi Bálint, Fekete Vince, Fellinger Károly, Gerevich András, Jász Attila, Kiss Anna, Markó Béla, Siska Péter, Szálinger Balázs, Veszelka Attila versei
Grecsó Krisztián, Petrik Iván prózája
„Hogy, ha a csend…” (Szabó Csaba Hölderlin-nyersműfordításai és kommentárjai)
Tanáralakok Németh László, Márai Sándor műveiben (Ifj. Sipka Sándor, Szilágyi Zsófia tanulmányai)
Tiszatáj Diákmelléklet, újra: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni?

>>>

MEGJELENT AZ ISKOLAKULTÚRA 2021/2. SZÁMA
A koronavírus-járvány következtében Magyarországon – ahogyan a világ jelentős részén – számos tanulónak kellett és kell otthonról tanulnia IKT-eszközök és az internet segítségével 2020 tavaszától hosszabb-rövidebb megszakításokkal. Az ezzel kapcsolatos kihívások és lehetőségek áttekintése – akár még a hátralévő tanév szempontjából is –  hasznos lehet […]

>>>

Hiánynovellisztika
2012.11.07 - tiszatáj

A JÖVŐ NEM A MIÉNK. FIATAL LATIN-AMERIKAI ELBESZÉLŐK CÍMŰ ANTOLÓGIÁRÓL

Ha valaki megkérdezné, melyik szó jut elsőként az eszembe A jövő nem a miénk című novellaantológiáról, kapásból rávágnám: a „hiány”. Kezdjük azzal, hogy – mint kiváló kötetzáró tanulmányában Balázs Eszter Anna rámutat – a húsz fiatal[1] latin-amerikai[2] prózaíró egy-egy kisprózáját bemutató antológia valóban hiánypótló mű. Azt követően ugyanis, hogy a nyolcvanas évek végéig a magyarországi könyvkiadás valósággal elkényeztette a latin-amerikai irodalom iránt érdeklődő olvasót, a térségben alkotó kortárs írók novellisztikáját bemutató kötetek lassan, de biztosan elapadtak. Ez a trend végül odáig vezetett, hogy a magyar nyelvű könyvpiacról tájékozódó olvasó már-már azt hihette, Latin-Amerikában nemigen történt semmi sem a mágikus realizmus után. (Üdítő kivételt jelentett néhány kisebb kiadó, mint például az Editio Plurilingua, amely 21 latin-amerikai egyperces címmel adott közre válogatást a mágikus realizmus utáni prózaírók legrövidebb munkáiból. A kivétel azonban kivétel maradt.) Diego Trelles Paz válogatásának magyar nyelvű kiadása tehát több évtizedes hiányt szüntet meg, azáltal, hogy felzárkóztatja a magyar olvasót a latin-amerikai irodalom közelmúltjának-jelenének történéseihez.

„A jövő nem a miénk” – jelenti ki kategorikusan a gyűjteményt bevezető tanulmány címében az antológiaszerkesztő Diego Trelles Paz, és mintha az antológia szerzőji mind ugyanezt a megállapítást fogalmaznák újra, ki-ki a maga módján…

Szintén a hiánnyal szembesülünk, ha a stílus, avagy az írásmód olyan jellegzetességeit keressük, amelyek a kötetben szereplő novellákra általánosan érvényesek volnának. Az antológiában szereplő kisprózákban ugyanis a mágikus realizmustól megörökölt barokkos körmondatokra, valamint az olykor egyszavas mondatokkal dolgozó minimalizmusra egyaránt találunk példát, és az írók látásmódja is igen széles spektrumon helyezhető el a realizmustól egészen az abszurdba hajló fantasztikumig. A hetvenes években született latin-amerikai írónemzedék tehát abban is markánsan különbözik a mágikus realista boom alkotóitól, hogy műveikben nem az írásmód közös esztétikai jegyei, hanem az általuk feldolgozott valóságélmény hasonlósága a meghatározó. E valóságélmény megfogalmazásában pedig ismét a hiányé a főszerep. „A jövő nem a miénk” – jelenti ki kategorikusan a gyűjteményt bevezető tanulmány címében az antológiaszerkesztő Diego Trelles Paz, és mintha az antológia szerzőji mind ugyanezt a megállapítást fogalmaznák újra, ki-ki a maga módján. Kézenfekvő párhuzamként juthat eszünkbe az, amikor 1977-ben, éppen a gyűjteményben szereplő alkotók születésének idején a recessziótól és munkanélküliségtől sújtott thatcheri Angliában egy egész generáció nevében fröcsögte egy ország arcába Johnny Rotten, hogy „No future”, vagy – egy közelebbi példával élve – Sándor György poénja, miszerint „Fiatalok, tiétek a jövő. Nemrég még úgy volt, hogy a miénk lesz.”

Hogyan foglalhatnánk össze ezt a generációs alapélményt? Trelles Paz szavaival élve az antológiában szerepeltetett nemzedék világa „a technológia által szokásaiban és értékrendjében felforgatott”, amelyet „a politikai és társadalmi átalakulásról szóló utópiák eltűnése jellemez”. Mint az antológiaszerkesztő fogalmaz, e generáció tagjai „alig valamivel a ’68-as párizsi májust követően, és a Tlatelolco téri diákmészárlás után születtek; már katonai diktatúrákban nevelkedtek Argentínában, Bolíviában, Brazíliában, Chilében, a Dominikai Köztársaságban, El Salvadorban, Ecuadorban, Guatemalában, Hondurasban, Nicaraguában, Panamában, Paraguayban, Peruban és Uruguayban; kamaszok, fiatal felnőttek, tanúi voltak a berlini fal leomlásának, a Tienanmen téri vérengzésnek, a szrebrenyicai mészárlásnak, a peresztrojka bukásának és a Szovjetúnió széthullásának, a hidegháború végének, a dél-amerikai fegyveres felkeléseknek és elfojtásuknak, az internet megjelenésének, Kurt Cobain öngyilkosságának, a Ciudad Juárezben évek óta tartó módszeres erőszaknak és nőgyilkosságoknak, az elektronikus zene térhódításának, a New York-i ikertornyok összeomlásának, a madridi és londoni terrorista támadásoknak, a palesztin-izraeli szembenállásnak, a guantánamói fogolytábornak, a dárfúri népirtásnak, az első fekete bőrű amerikai elnök megválasztásának, valamint számos más fegyveres konfliktus mellett a Szovjetúnió agressziójának Afganisztánban, és az Egyesült Államok – egy nemzetközi koalíció által támogatott – inváziójának Irakban.” A címválasztást pedig eképpen magyarázza az antológiaszerkesztő: „arra a sokat ismételt, népszerű és demagóg gondolattal kapcsolatos félreértés-sorozatra utalok, melynek unalomig szajkózott szlogenje: a jövő a fiatalok kezében van. Ez az – átlátszó módon – öszinte reménynek álcázott, már jól ismert nóta általában leplezni, sőt, igazolni próbálja a sivár jelent: melyben katasztrofális állapotban van az igazságosság és a társadalmi egyenlőség, végzetes a helyzet az emberi jogok kérdésében, amely jelen apokaliptikus a bolygó ökológiai egészségére nézve, és cinikusan viszonyul azokhoz, akiket a neoliberális piaci fundamentalizmus – melynek szabadpiaca most szabadesésben zuhan – hátrányos helyzetbe hozott.” Közvetlen előfutárainak ez a nemzedék a két chilei író, Alberto Fuguet és Sergio Gómez által szerkesztett McOndo novellistáit tekinti, akik dühös és gúnyos elutasítással tekintenek nem is annyira a mágikus realizmus nagy öregjeire, mint inkább a Gabriel García Márquez és társai „sikereinek oldalvizén evező epigonokra, akik a mai napig áruba bocsátják elkorcsosított mágikus realizmusukat, melyben ötvözik a gyorséttermi mágiát, a folklórt és a csodatevő konyhaművészetet.” Az az irodalmi közélet, amelybe A jövő nem a miénk szerzői belenőttek, „egy, a ’nemzeti’ korlátoktól már elszakadó irodalmi világ”. A mágikus realisták generációja – mint azt Balázs Eszter Anna az utószóban találóan megállapítja – a mítoszteremtés révén még „saját múltját, mítoszát, gyökereit” próbálta megalkotni, bőséggel merítve az íróinak otthont adó, kétszáz évesnél fiatalabb nemzetek történelméből és folklórjából. Ezzel szemben – mint azt a novellagyűjtemény egyik izgalmas darabját jegyző Tryno Maldonado fogalmazta meg egy másik antológiához írott bevezetőjében – A jövő nem a miénk alkotóinak nemzedéke már egy olyan generáció, „melyet hazája betöltetlen ígéretekkel táplált, folyamatosan emelve a dózist, egy végtelenített, csattanó nélküli vicchez hasonlatosan.” A nemzeti narratívák a jelenre többé nem alkalmazhatók e nemzedék szemében, elvégre az elnyomatást és a megaláztatást jobbára már nem diktátorok, vagy idegen megszálló csapatok révén, a nemzet szintjén, hanem a fékek és ellensúlyok nélkül működő vadkapitalizmus farkastörvényei közepette létezni próbáló egyén pozíciójából tapasztalják meg. Helyzet- és önmeghatározásuk röviden – Trelles Paz előszavának zárlatát idézve – így foglalható össze: „háttal a jövőnek, az összeomlás krónikásai”.

A jövő nem a miénk alkotóinak nemzedéke már egy olyan generáció, „melyet hazája betöltetlen ígéretekkel táplált, folyamatosan emelve a dózist, egy végtelenített, csattanó nélküli vicchez hasonlatosan.”…

A léthelyzet azonos, az ebből építkező novellák azonban ellenállnak annak, hogy közös ismérvek alapján csoportokba rendezzük őket. Akadnak jellegzetes, ismétlődő témák és motívumok, írói megoldások, stílusjegyek, amelyek közül minden egyes novellában tetten érhető több-kevesebb – azonban olyan ismérvekről beszélni, amelyek az antológiában szereplő összes novellára kivétel nélkül alkalmazhatóak lennének, vagy a figyelmetlenségnek, vagy a skatulyázó leegyszerűsítés csábításának volna betudható. Vegyük inkább sorra a novellákat a gyűjteményben való szerepeltetésük rendje szerint, s lássuk, mi módon formálnak szépprózát az őket körülvevő valóságból a latin-amerikai „összeomlás-krónikások”.

A ’77-es születésű Oliverio Coelho Szun Vu című novellája nyitja a kötetet. Főhőse egy középszerű latin-amerikai író, aki középszerűségéből – jómódú családi hátterének köszönhetően – igen jól megél. Élete „negyven éves koráig nem állt másból, mint exkluzív partikból és kiruccanásokból az öreg kontinensre”, a többi emberrel szembeni viszonyát az arrogancia és a felsőbbségérzet, énképét pedig titkon e felsőbbségérzet hamisságának tudata határozza meg. Éppen önnön mindennapjainak rutinszerűségétől és saját középszerűségétől meneküldendő bocsátkozik szexuális kalandba egy titokzatos koreai nővel. Egy ponton még az is megfordul a fejében, hogy felhagy az írással, szakít eddigi életével, Koreában marad, és Szun Vu-t afféle személyes kiegészítőként használja, elvégre „egy író személyi ápolónővel, tulajdonképpen hangulatosabb, mint egy magányos és zseniális író”. Végül azonban rá kell döbbennie, hogy lassanként ő maga válik a nő és társai szexrabszolgájává.

Szintén abszurd és morbid alaphelyzetből építkezik az ugyancsak argentín Samanta Schweblin A pusztán című alkotása, amely egyúttal a legkiválóbb példája az antológiában annak, ahogy a legfiatalabb latin-amerikai írógeneráció a hiány és az elhallgatás eszközét használja, többféle olvasatot is lehetővé téve, és megnövelve az olvasó szerepét a befogadás interaktív játékában. A novella végén nehéz eldöntenünk, a főhős pár férfitagja, Arnol a sorstárs házaspár alvó, talált csecsemőjével tesz-e valami borzalmasat, avagy – a másik lehetséges olvasat szerint – nem kisbaba, hanem valamiféle titokzatos pusztabeli lény a környék lakóin eluralkodó mániákus keresés tárgya, és egy ilyen szörnyeteg támad az őt álmából felriasztó Arnolra. A férfi főszereplő tehát a választott olvasat szerint éppúgy lehet agresszor, mint az agresszió elszenvedője.

Nem kevésbé nyomasztó alaphelyzetből indul ki Giovanna Rivero Egyforma ágyak című elbeszélése sem, amely egy pszichiátrián játszódik. A történetet átható leszbikus erotika ábrázolása helyett a szereplők sajátos élethelyzetéből fakadó motivációkra helyezi a hangsúlyt a szerzőnő. Gio, aki abba őrült bele, hogy hagyta gyermekét meghalni, és akinek keble szoptatás idején még éppoly telt volt, mint a történetet elbeszélő szobatársnőjévé, saját elveszett anyaiságát akarja visszaidézni azzal, hogy megkéri a másik lányt, hadd érinthesse meg a mellét. Ehhez hasonlóan a vágó- és szúróeszközöktől elzárt környezetben a borotvapenge válik a méltóságteljes női létezés szimbólumává a novella elbeszélőjének megtett nőbeteg számára, a hónalj-szőrtelenítés rituális aktusa által.

A minimalista írástechnikában rejlő drámai erejű kifejezésmód lehetőségeit mesterien aknázza ki a brazil Santiago Nazarian. Halszálkák című novellájának főhőse egy ambíciózus, ám szegénységben élő fiú, aki a piacon, halárusként dolgozik. Mindeközben egy jómódú lánnyal szeretne szerelmi kapcsolatot kiépíteni, aki – anélkül, hogy ez tudatosulna benne – nála vásárol. A filmszerű, olykor egyszavas mondatokból, pár szóval felvázolt, képszerű jelenetekből építkező prózában a fájdalom és az étvágy érzetének megjelenése is igen hangsúlyos, a csattanó során pedig a szagok és illatok leírásé lesz a főszerep. Nazarian hiánynovellisztikája kétségkívül a kötet egyik fénypontja.

A kolumbiai Antonio Ungar barokkos körmondataiban erősen tetten érhető a mágikus realisták öröksége, azonban az ábrázolt világnak semmi köze nincs a marquezi és asturiasi csodás valósághoz. Az Elméletileg című kispróza főszereplője Pierre, aki Londonban egy „másodvonalbeli folyóirat” szerkesztője, és éppen „egy moziról szóló cikke vázlatán” dolgozik, amikor tanújává lesz, hogy a szomszédban lakó testvérpár ifjabbik tagja, a rokkant Tedy egy veszekedés zárlataként agyonlövi bátyját, a részeges és agresszív Fredyt. Ez a sokkoló élmény Pierre-t ráébreszti, hogy nem a saját életét éli, és egyedül van. A lehetséges kiutakról morfondírozva arról álmodozik, vándor rablónak szegődik Ausztráliába. Pierre-t egy hónappal később látjuk viszont, ahol együtt vacsorázik a történet elbeszélővel egyik közös barátjuk házában. Pierre egy se nem csúnya, se nem szép barátnővel jelenik meg a vacsorán, azt tervezi, állampolgárságot kér, és a másodvonalbeli lapnál is meghosszabbították szerződését – „ugyanannyit fognak fizetni, ugyanolyan filmkritikákért”. A novella zárlata mesteri példája annak, hogyan lehet kevéssel sokat elmondani: „Csak néz, onnan az asztal túlsó végéről, mintha kérdezne valamit. Én csak biccenteni tudok felé, gratulálok, fölemelem a poharam, és előveszem a legszebb mosolyomat”.

Szintén Kolumbiát képviseli Juan Gábriel Vásquez, akinek írásművészete talán a leginkább közel áll a mágikus realista elődökéhez. A bámészkodók című novella története szerint a helyi lap sportújságíróját kirabolják, feleségét pedig elhurcolják. Amikor már végképp nem találják az asszonyt, felkérik a hivatalos búvároktatót, Pajaro Solanót, merüljön alá a Medellín folyóba, hogy felkutassa a holttestet, elvégre ő az, aki minden alkalommal felhozza a felszín alól a városbéli erőszak áldozatainak hulláját, legyen az „egy saját törvényei szerint kivégzett bérgyilkos, egy kamasz, aki ellenállást tanúsított egy rablótámadás során, egy bukméker, egy bundázó focista”. Amikor nem tér vissza a búvár, a halottnézésre összesereglett, csalódott tömeg az eltűnt asszony férjén vesz bosszút brutális módon – a vízbe menekülő férfit a reá dobált sörösüvegek záporával veszejtik a folyóba. Önsegélyező civil kezdeményezés, hullahiány esetére.

Ismétcsak a nem természetes halállal halt áldozatok számát gyarapítja a kubai Ena Lucía Portela Hurrikán című novellája, ám ebben a főszereplőnő önmaga ellen irányuló agressziója szed áldozatot saját öccsének személyében. A lány anyja meghalt, apja az Egyesült Államokba emigrált. Úgy akar öngyilkos lenni, hogy elmegy autózni, miközben tombol a Michelle hurrikán, azonban túléli az akarattal előidézett közlekedési balesetet. A kórházból hazatérve azonban azzal kell szembesülnie, hogy magára hagyott öccsével végzett a hurrikán. Szintén egy csonka család drámáját vázolja fel a chilei Andrea Jeftanovic Családfa című elbeszélése, amely egy apa szemszögéből beszéli el saját lányával folytatott vérfertőző kapcsolatának kialakulását. A liaison természetellenes és visszataszító voltát a viszonyt kezdeményező leánygyermek ideológiájának fennköltsége fokozza méginkább, miszerint „a belterjesség nem feltétlen káros, ez csak legenda, a közös genetikai örökség néha fölerősíti a pozitív jellemzőket”. A leánygyermek az apjával folytatott viszonyt egy „új faj” és „új társadalom” kiindulópontjának tekinti: „Ez a bűnös kezdet, de egy jobb jövőért tesszük mindezt.”

Szintén a szexualitásé a főszerep az ugyancsak chilei Lina Meruane Borotvapengék című elbeszélésében. Annak következményeképpen, hogy a leányiskola zárt világában egyre erősebben gyötri őket a nemi vágy, két barátnő egymás szőrtelenítésében – és az ahhoz társított erotikus játékokban – véli fellelni önnön nőisége megerősítésének rítusát. Egyszer aztán egy kiváltképp szőrös iskolatársnő érkezik az osztályba, akinek külleme undorral vegyes megvetéssel tölti el őket, lévén, hogy önnön nőiségük „karbantartását” prioritásként kezelő attitűdjük antitézisét látják megtestesülni benne. A kényszerborotválás során aztán a barátnők euforikus örömére kiderül, hogy a dús szőrzetű Pilar valójában férfi – a nőiségüket bizonyító rítusok újabb lehetőségeit nyitva meg a lányok előtt. S ha a Jeftanovic-novella cselekménye okkal idézte eszünkbe Kurt Vonnegut Galápagosát, bizonyára akkor sem tévedünk, ha Meruane írásában Iain Banks A Darázsgyár című regényének hatását véljük felfedezni, kézzelfogható bizonyítékaként annak, hogy a legifjabb latin-amerikai írógenerációk számára manapság a kortárs angolszász irodalom sokkal erősebb ihletést jelent, mint saját országaik folklórja és legendái.

A szexuális megaláztatás az osztálykülönbségek és a társadalmi hierarchia kifejezésének szimbolikus aktusaként jelenik meg Ronald Flores novellájában. A Valami mese főhőse egy vidéki lány, aki Guatemalavárosba érkezik szerencsét próbálni. Először mindössze az őt foglalkoztató vállalat üzletpolitikájának esik áldozatául: a cég, bár hivatalosan tizenegy órás munkaidőt ír elő, akkora normát szab meg, amelyet a dolgozók csak tizenkilenc óra alatt tudnak teljesíteni, tehát gyakorlatilag legalább két műszak munkáját kell elvégezniük, hogy hazavihessék a minimálbérrel megegyező fizetésüket. Miután egy csapatépítő kirándulásról hazafelé főnöke megerőszakolja, a lány a munkavezető és helyettese szexuális rabszolgájává válik. Végül teherbe esik, mire kirúgják a mukahelyéről a következő indoklással: „Mert egy kurva vagy.” Szülőfalujukba utazó unokatestvérét eképpen bocsájtja útjára a lány: „Ha felőlem kérdeznek, mondd azt, hogy nem találkoztál velem, hogy elnyelt a város, találj ki nekik valami mesét.”

A távol-keleti példázatokat és a Salman Rushdie-féle mesélést egyaránt megidézi Tryno Maldonado Variáció Murakami és Cao Hszüe-Csin témáira című prózája, amely egymásba „dobozolódó” történetekkel dolgozik: ugyanannak az eseménysornak három változatát hozza játékba egymással az apja meggyilkolását megálmodó, később annak tanújává levő, és végül önnön szemtanúságát kívülről szemlélő császárlány történetével. Maldonadóhoz hasonlatosan a mexikói mezőnyt erősíti Antonio Ortuño, akinek Pszeudoefedrin című novellája a házassági komédiákat, vagy méginkább a brit szitkomok humorát idézi. A sziporkázóan szellemes párbeszédekkel megtűzdelt novella arról szól, mekkora kísértésekkel járhat fiatal szülőnek lenni sok-sok másik fiatal szülővel a környezetünkben, és hogy mekkora boldogsággal járhat mégis ellenállni ennek a kísértésnek. Szintén a házasélet színterére kalauzol – de jóval negatívabb felhanngal – a nicaraguai María del Carmen Pérez Cuadra, aki egy többre képes és érdemes háziasszonyt tett meg Lámpafény nélkül című elbeszélésének főszereplőjévé. Férje szerint ő a „tökéletes nő”, mert birtokában van a „hallgatás tudománya”. Saját elszalasztott lehetőségeit véli viszontlátni a virágárus lányban, aki verselget, ám akinek ugyanazt a tanácsot adja, amit neki is adni szokott a férje: „Olvass versesköteteket, ha úgy gondolod, hogy ez érdekel.” Az asszonyt aztán egy éjjel migrén gyötri, és miután a földre ejtett vizespohár szilánkjaival véresre sebzi a kezét, szemtanújává lesz, amint a kujon szomszédot és a virágárus lányt rajtakapja és agyonlövi a leány barátja. A háziasszony azonban, a házasság során férje által reá testált szerepnek megfelelve továbbra is hallgat, mígnem benyit hozzá a szomszédasszony, és megkéri, telefonálja meg a rendőrségnek, hogy egy halott fekszik az utcán. A novella befejezése ismét a hiány és az elhallgatás eszközével dolgozik, alternatív folytatások sokaságát nyitva meg a vércsatakos kezű, meztelen, a halottak számát a szomszédasszonnyal pontosan közlő, a rendőrséget mégsem értesítő feleség záróképével.

Carlos Wynter Melo Bokszoló című movellájának főhőse „Árnyék” Martínez, a kiváló, ám korosodó ökölvívó, aki remek kézügyességének hála az árnyékfigurák megformálásában is jeleskedik. A karrierjéért aggódó bokszoló úgy kiüti kihívóját, hogy az belehal. Martínez ökölvívói pályája mégis véget ér, ugyanis gyötrő rémálmai, amelyet korábban a vetélytárs kihívása miatt érzett fenyegetéssel magyarázott, a végzetes mérkőzés után tovább folytatódnak, csak éppen már nem az agyonütött sporttárs, hanem önnön arca jelenik meg az „Árnyék” előtt az álombéli tükörben, a testére záporozó ökölcsapások előtt. Szintén az erőszak a fő motívuma a perui Daniel Alarcón elbeszélésnek, amely a Fényes Ösvény születésének pillanatait eleveníti fel, és egyúttal azt is megmutatja: amennyiben egy mozgalom eljut odáig, hogy elfogadhatónak ítélje az erőszakot saját céljainak elérése érdekében, akkor az természetszerűleg vonja maga után, hogy az egyén akár olyan embertársainak az életét is kiolthatja, akikkel normális körülmények között akár baráti viszonyt ápolna.

A két chilei írónő műveihez és a Flores-novellához hasonlóan a szex és erőszak párosa köré szerveződik Santiago Roncagliolo Vízzel teli sivatag című alkotása is. Egy kamaszlány, valamint barátnői, bátyja, illetve a család velük hasonló korú szolgálója között fennálló, vetélkedéssel, vonzalmakkal és ellenszenvekkel bonyolított kapcsolatrendszer dinamikáját tárja fel az írás, amely lélektani hitelességű fordulatokkal jut el addig a pontig, amikor is beteljesül a lány vágya, hogy szüzességét Martínnal, a szolgálóval veszítse el. Az aktus azonban megalázó és szégyenletes élményként történik meg, újabb példájaként annak, hogy az antológia novelláiban a különböző társadalmi osztályok képviselői közötti szex nem bennsőséges aktus, hanem az alárendelt és az uralkodó viszonyának erőszakos, szimbolikus kifejeződése. Megjegyzendő: ezekben az aktusokban – a latin-amerikán kívül játszódó nyitónovella kivételével – mindig a nő a szenvedő fél, még akkor is, ha a társadalmi hierarchia szerint a férfi fölött áll. Nem kivétel ez alól a Puerto Ricóban született Yolanda Arroyo Pizarro novellája sem, amelynek főhőse az ellenzéki párt győzelme után – tudván, hogy csalással megszerzett állásából úgyis hamarosan menesztik – üres dobozokat keres az utcán a költözködéshez. Eközben tanújává lesz annak, hogy egy kislányt ketten megerőszakolnak, sejthetően halálos sérüléseket okozva neki. A férfi azonban nem lép közbe, hanem csak passzívan – bár minden részletre kiterjedő figyelemmel – szemléli az eseményeket, amelyekhez egy bagoly ismétlődő rikoltásai biztosítanak még hátborzongatóbb hátteret. A novella – a Juan Gabriel Vásquez-elbeszéléshez hasonlatosan – ismét azt példázza, amikor a veszélyeztetettségben élő egyének számára a még náluk is kiszolgáltatottabbakat érő agresszió szemlélése rítussá válik, mintha afféle „engesztelő áldozatként” önnön kiszolgáltatottságukat csökkentené.

Ariadna Vásquez Naxoszi hajótörött című írása a Trainspotting egyszerre hiperrealista és lidércesen szürreális, nyomasztó miliőjét hozza játékba Tézeusz és Ariadné ókori görög mítoszával. Ezúttal Ariadné egy drogdíler, aki főbérlője kérésére folyton a mitológiai nőalaknak képzeli magát, hogy drogihlette beszámolóival újabb adalékokat szolgáltathasson az irodalmári ambíciókat tápláló lakástulajdonos tanulmányához, amelyet a mítoszról ír. Az, ahogyan az Ariadna Vásquez-novella a mítoszt degradálja, a mágikus realizmus mítoszteremtő gyakorlatának emblemantikus tagadásaként is értelmezhető.

Bár a kötetben szereplő oly sok szerzőhöz hasonlatosan ő sem engedi, hogy főhőse megérje a novella végét, jóval kevésbé komor regisztereket szólaltat meg az uruguayi Ignacio Alcuri Tyúkhúsleves című novellája. Költségmegtakarítási megfontolásokból egy étterem személyzete időgéppel utazgat vissza a prehistorikus múltba, és az elejtett ősállat húsa, illetve a korunkbeli ételek íze közötti hasonlóság alapján alakítják az étlapot, mígnem a novella főszereplője, Antonio felfedez a számára tyúkhúslevesként tálalt mammuthúslevesben egy jókora mammutszőrszálat. A novella logikájából természetszerűleg következik, hogy Antonio végül dinoszauruszcsaliként végzi.

Az antológiába válogatott novellák sorát a venezuelai Slavko Zupcic Szerelem, hogy egy másik kikötőhöz tartozol című alkotása zárja. Az általa nem ismert, horvát apjáról szóló legendák fölfejtése során a főhős előtt nem hogy tisztázódna a múlt, hanem inkább egyre zavarosabbá válik. Érdekes, hogy a novellán mennyire tetten érhető a benne konkrétan meg is nevezett Danilo Kiš hatása. Igazándiból a horvát gyökerekkel bíró, dél-amerikai Zupcic elbeszélése lehetne akár egy Horvátországban élő alkotó latin-amerikai tárgyú novellája is, példájaként annak, hogy a többnyire egzotikusként számon tartott dél-amerikai kontinens világa (többé már?) nincs is olyan távol a miénkétől.

A jövő nem a miénk tehát nem csupán hiánypótló szerepe miatt tarthat számot az olvasó érdeklődésére. Diego Trelles Paz sikerrel vitte véghez azt a bravúrt, hogy változatosságát és egységes jellemzőit egyaránt szem előtt tartva mutassa be a legújabb latin-amerikai novellisztika gazdagságát. Az elbeszélések fordítója, Kertes Gábor sikeresen megugrotta az eredeti kötet által igen magasra helyezett lécet – mondatai úgy szólnak teljes természetességgel magyarul, hogy mégis minduntalan hallani véljük mögöttük a spanyol eredetit. Remélhetőleg a József Attila Kör e kötet megjelentetésével egy hosszú út első lépését tette meg, és A jövő nem a miénk címűt hamarosan olyan antológiák követik, amelyek a román, délszláv, ukrán, vagy éppen a szlovák irodalmak legifjabb alkotóinak novellisztikáját mutatják be a magyar olvasóközönségnek – megannyi terra incognitát, amely földrajzi közelségének dacára még mindig felfedezésre vár.

(A jövő nem a miénk. Fiatal latin-amerikai elbeszélők. Fordította: Kertes Gábor. Szerkesztette: Diego Trelles Paz. József Attila Kör – L’Harmattan Kiadó, 2011. Ára: 2300 Ft.)

Haklik Norbert



[1] A legifjabb szerző 1980-ban, a legidősebb 1970-ben született.

[2] Az antológia az Újvilág spanyolajkú országainak teljes spektrumából merít, abban az értelemben, hogy – amennyiben a szerzők születési helyét tekintjük – Mexikót, Panamát és Kubát is szerepelteti a szűkebb értelemben vett Dél-Amerika államai mellett. A szerzők közül sokan már Latin-Amerikán kívül – elsősorban az Egyesült Államokban – élnek.


Címke: , ,
2021.05.07 - tiszatáj

LÁNG ZSOLT:
BOLYAI – REGÉNY CSILLAGPORBÓL, FORRADALOMNYOMOKBÓL
Láng Zsolt új regénye a világhírű erdélyi matematikust, a nemeuklideszi geometria feltalálóját megidéző Esterházy Péter-idézettel nyit. A Bevezetés a szépirodalomba mottóként citált szöveghelye azért is fontos a 2019-es mű értelmezésében, mert több szempontból kijelöli azt a kontextust, azt a szöveghagyományt és prózapoétikát, azt az eredetet, amiből a Láng Zsolt-i textus megszülethetett, és azt a szerkezetet, amelyben az ő nemeuklideszi (?) tere működik… – BENCSIK ORSOLYA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.05.04 - tiszatáj

Jóllehet 1901-ben Párizsban modern esztétikai kurzusokon vett részt, a festészet és a művészettörténet területén Apollinaire autodidakta volt. Ám kitűnő ízléssel, ösztönösen ráérzett minden újra, azonnal meg tudta ítélni valamiről, hogy az valódi érték vagy sem. Úgy érezte, hogy küldetése van, támogatnia kell azokat a művészeket, akik egyfajta új esztétikát képviselnek a szokványos, idejét múlt festmények alkotóival szemben […]

Tovább olvasom >>>
2021.05.02 - tiszatáj

A címmel kapcsolatban sok mindenre asszociálhat az ember. Többek között Szabó Magda Az ajtó c. regénye, illetve színpadi változata is eszünkbe juthat. A címbe emelt tárgy ráadásul ősi szimbólum is, és a mögötte meghúzódó valóság titkai mindig izgalmasak. Az ajtó mögött ott lehetnek a múlt emlékei, vagy éppen olyan dolgok, amelyek nem tartoznak a külvilágra. Gömöri György kötetcímadó verse is számos értéket rejt… – BAKONYI ISTVÁN KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.05.02 - tiszatáj

GÖMÖRI GYÖRGY: ERDÉLYI ARCOK
Gömöri György hatvan év költői terméséből válogatta össze azt a három tucat verset, amelyek elszakíthatatlanok Erdélytől, pontosabban szólva Erdély atmoszférájától, történelmétől, a magyar szellemi életben betöltött szerepétől, illetve az ott élő magyar kisebbség helyzetétől. A jól átgondolt kötetkompozíció kétséget sem hagy a költő személyes kötődése felől, ám nem csupán Gömöri Erdély-képét ismerhetjük meg a verseken keresztül… – BARÁTH TIBOR KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.29 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS PÉTERFY GERGELLYEL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL
Az Akadémiánk online folyóirata, a Felhő Café biztosít bemutatkozási, publikálási lehetőséget a hallgatóknak és a lap Facebook-oldala élő adásokhoz, beszélgetésekhez, felolvasásokhoz nyújt több tízezer olvasót elérő felületet. Rendszeres kapcsolatban vagyunk kiadókkal, a végzett hallgatóink köteteit kiajánljuk, több végzett hallgatónk kötete jelent már meg a Librinél, az Álomgyárnál és a Kalligramnál… – PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.27 - tiszatáj

SZANISZLÓ JUDIT: LELI ÉLETE
A regény felütése úgy szól: „Egy fotó leírása következik”. De a fotók sokszor hiányoznak, a hangfelvételeket tartalmazó kazettákra pedig popslágereket vettek rá. Pontosan ez a nemrögzítettség, ez a hiány biztosítja a családregény megírásának lehetőségét: fotók és hangfelvételek véletlenszerű sorrendben, amelyek nem a referencialitásból merítik hitelüket, hanem abból, hogy az elbeszélő számára ugyanabban a „dobozban” foglalnak helyet, vagy foglalnának helyet, ha léteznének… – BOCSIK BALÁZS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.23 - tiszatáj

AZ IFJÚ NYOMOZÓ
Amennyire könnyednek tűnik a plakát, netán a cím alapján, olyan megkapó és rejtett tartalékokkal bír Evan Morgan bűnügyi mozija, 2020 egyik legnagyobb meglepetéssikerét eredményezve… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.23 - tiszatáj

Székely Örs kapta idén a Makói Medáliák irodalmi díjat, amelyet 2005-ben a József Attila-emlékév alkalmából alapított Makó város önkormányzata. A díj célja, hogy Makó városa támogassa az elsőkötetes költőket, ahogyan az egykor József Attilával is történt… – JANÁKY MARIANNA INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő