Kiszínezett lápvidék

Emancipációs történetekkel mostanában busásan ellát minket az irodalom – Sally Rooney-tól Lisa Taddeón át Zazie Smith-ig rengeteg forrásból meríthetnek inspirációt nemcsak a szebbik nem képviselői, de a korábban ugyancsak periférián rekedt, bőrszínük, származásuk révén lebecsültek is. Az Ahol a folyami rákok énekelnek egyik legnagyobb fegyverténye e két sík egymásra rímeltetése volna: ugyanannyira feminista coming-of-age story, mint a sanyarú észak-karolinai mocsárvidéken tengődőkről jegyzett nyers, szociodrámaként is pontos értekezés.

Olivia Newman rendező viszont legfeljebb a sztori tematikai ismérveinek leckeszerű felmondásáig jut, kidolgozásukra ügyet sem vet (az ilyesmire a Donald Ray Pollock írta Mindig az ördöggel szolgáltat kimagasló példát). Panelekből áll a cselekmény és hiába rúg 130 percre, nem tudunk meg többet sem a főszereplőről vagy környezetéről, mint egy tetszőleges Hallmark-sorozat 45-60 percre szabott epizódjából. Kya Clark számkivetettsége, majd önállósági törekvései papíron ugyan jelen vannak, de a nehéz kezű, rendre a giccs könnyű útját választó írói és direktori megoldások egy pillanatra sem engednek közel bennünket az apa, anya, testvérek nélkül az Isten háta mögött felnőni kénytelen, majd szerelemre, karrierre és megnyugvásra találó főhőshöz.

Idősíkok között ugrál a narratíva, de az Ahol a folyami rákok énekelnek csak kutyulja az 1969-re pozícionált tárgyalótermi, valamint az ’50-es éveken végiggaloppozó melodrámai szálakat. Nem jut idő semmire, a régi szeretője meggyilkolásával vádolt protagonistának szentelt bírósági krimiből és a szerelmetes mondatokból, pillantásokból, cukormázos snittekből komponált felnövésregéből is csak rövidke foszlányokat kapunk, ám az alkotók sosem merészkednek a kecsegtető témák mélyére. Fordulópontokkal ugyancsak képtelen csínján bánni a film – egyszer színes bőrű üzletvezető veszi szárnyai alá a kislányként is számkivetett Kyát, majd újra visszalibbenünk a tárgyalásra, később csak úgy belép a főalak életébe a fogpaszta-reklámként vigyorgó nagy szerelem, hogy megint a vádlottak padján találjuk magunkat, de közben a romantikus húrok is tovább pendüljenek.

Össze-vissza kapkod a cselekmény, így Kya, valamint két választottja, az egyetemre készülő Tate és a bárdolatlan, mézes-mázos szavakkal kábító Chase nem többek Romana-füzetekbe illő papírmasé-alakoknál. Kifutón vonuló modellek, sosem bonyolult kapcsolatrendszereket életre keltő színészek járnak fel-alá, így az Ahol a folyami rákok énekelnek korántsem a déli gótikát elképesztő nívón művelő Flannery O’Connor pályaképét idézi, hanem Nicholas Sparks hazug tinirománcainak túlhabzását juttatja eszünkbe. Napfényben, hulló őszi levelek forgatagában, lamúrban gazdag táncként csattan el a csók, ludak repülnek a távolban, miközben andalító muzsika szól, de hogy ne távozzunk üres kézzel, néhol a toxikus maszkulinitás, faji diszkrimináció, netán az elszigeteltséghez vezető magány kibontásra váró felvetései is előkerülnek – az Ahol a folyami rákok énekelnek sokkal inkább egy óvodai kifestő, mint egy precízen szerkesztett regényadaptáció érzetét kelti.

Különösen fájó, hogy Kya lápvilági izolációja, majd természetrajzos befutása valóban alkalmasak lehetnének egy briliáns feminista karakterdrámához, de a vékonyra koptatott jellemeket preferáló meseszövés örökké megfoszt bennünket a katarzistól. Egyszer Tate-et, később Chase-t szereti a hősnő, az egyikük hirtelen eltűnik a filmből, majd újra látjuk, de csak végpontok jutnak nekünk, a kifejtendő átkötések mennek a levesbe – ugyanerre a sorsra jut a jóságos, Atticus Finch-et kopírozó ügyvéddel (a megbízható karakterszínész, David Strathairn talán a mozi egyetlen fénypontja) vértezett tárgyalótermi etap is. És Olivia Newman hiába kényszerít narrációt a főszereplőre, direkt tanulságai pusztán újabb sablonokra elegendők, de a sztori lyukait meg sem próbálják befedni.

Mélyrepülésére a fináléban kerül sor. Az Ahol a folyami rákok énekelnek összes, toleranciára zavarón buzdító mondata semmi a melankolikusnak szánt, de gusztustalan happy endbe forduló zárlat erkölcsi hazugságánál. Nem elég, hogy Kya #MeToo-élharcosként duzzad metaforikus hősnővé, a végső feloldást egy morálisan tarthatatlan döntéssel alapozza meg, sőt, tünteti fel követendő példaként a cselekmény. Így a fennen hirdetett feminista-emancipációs vonulat teljesen hamvába hulló, képmutató, sőt, kifejezetten veszélyes példát mutató – egészen konkrétan gyilkosságot propagáló és azt mentegető – felvetés lesz: a főhős jobban hasonlít Az éhezők viadala-trilógia vagy rengeteg más young adult-regény önző fruskájához és bármelyik gyengébb színvonalon papírra vetett thriller bosszúra éhes dühöngőjéhez.

Daisy Edgar-Jones sztárjelenléte nagyjából Julia Roberts 30 évvel ezelőtti, üstökösszerű berobbanására hajaz, szinte ugyanolyan hatásfokkal – Kya attraktív külsejű, intelligensnek álcázott főfigura, sajnos egy alapanyaggal kicsit sem boldoguló színész prezentálásában. Az Ahol a folyami rákok énekelnek nemcsak a „southern gothic”-irányzat kiskorúsítása, hanem egyenesen Micsoda nővé züllesztése. Negédessége a ’40-es, ’50-es évek Hollywoodját bekebelező konzervatív mintákat követi, véletlenül sem a ’60-as, ’70-es dekád progresszióját: John Ford (Hová lettél, drága völgyünk?, A nyugodt férfi) és George Stevens (Shane) már-már sírva búcsúzhatnának a hivataluktól – a lápost a betétdalt éneklő Taylor Swift legelvakultabb rajongói és az álomgyári producerek képzelik ilyennek. Sovány vigaszként a Normális emberek miniszéria-adaptációjában, illetve a Fresh nemi szerepeket boncolgató kannibálvígjátékában már bizonyító Edgar-Jones következő és remélhetőleg összetettebb szerepéig vághatjuk a centit – a hírek szerint egy újabb regényátiratban.

Szabó G. Ádám

Where the Crawdads Sing, 2022

Rendező: Olivia Newman

Szereplők: Daisy Edgar-Jones, Taylor John Smith, Harris Dickinson, David Strathairn, Garret Dillahunt