Nem találunk szavakat

I.

Mielőtt konkrétabb problémákkal foglalkoznék, mindenképpen szót kell ejteni arról, hogy miféle módokon és miért léptethető párbeszédbe jelenkorunk a 19. századi Magyarországgal. Erre számtalan, a jelenlegi kereteknél nagyobb terjedelmű válasz adható. A rövidség okán – fájdalom – maradjunk a közhelyes tömörségnél. A Másik idegenné tételében érdekelt, globális térnyerésben lévő jobboldali populista retorika szívesen csinál emlékezetpolitikai aknamezőt a nemzeti történelemből. A példákért nekünk se kell a szomszédba menni (noha éppenséggel, ugye, mehetnénk is), de Magyarország esetében érdemes arra irányítani a figyelmet, hogy a nemzeti-függetlenségi mitológia centrumában álló 1848-as forradalom azért is kitüntetett, mert közös ügy. Többek között azért, mert a szűkös-széles politikai skálánk egész palettája magáénak tekinti negyvennyolcat. Hogy ez mennyire jogos, azt nem ezen a ponton tisztünk megmondani. Legyen elég annyi, hogy a fantáziateremtésben érdekelt irodalom, amely a Másikat olyan módon termeli, hogy azt nem mindenáron (értsd: dogmatikusan) szubverzív mivoltában, példának okául a vélt vagy valós nemzeti hagyományokat és értékeket fenyegető entitásként (értsd: nem is feltétlen emberként) mutatja fel, hanem a befogadás esztétikai tapasztalatát képzi meg szubverzív élményként ilyen módon nyitva új, inkluzívabb-emancipatórikusabb látószögeket. És hogy mindez miért különösen fontos a jelenkor és a 19. század viszonyában? Mert éppen a termékeny irodalmi párbeszéd lehet az egyik módja annak, hogy lebonthassuk ezt a legtöbb ízében fasisztoid és etnicista kultúrmátrixot. Minderre nem azért képes, mert felhőtlen, idilli és felvilágosult. Hanem azért, mert azt mutatja fel, hogy a nemzeti identitás kidolgozása és megélése folyamatos vitahelyzet és önismereti munka. Nem az önkényes emlékezetpolitika által motivált, az ember elé kikerülhetetlen módon tolt városi terek, nem a Kelet-Nyugat lejtő habzószájú emlegetése, és főképpen nem az egységes, nagy történetként elmondható nemzeti grand récit. (Elég ehhez annyi, hogy a Magyar Királyság, illetve majdan a Monarchia területén élő nemzetiségek szemszögéből egészen máshogyan beszélhető el a 19. század.)

II.

Bizonyára sokak számára ismerős a történelemkönyvekből a nagyobb korszakokat tárgyaló egységek végén az ún. társadalomtörténeti fejezet. Itt szokott felmerülni – általában néhány oldalban, lexikonszerű módon –, hogy a görögök, a rómaiak, a feudalizmus jobbágyai stb. hogyan öltözködtek, mit ettek, jártak -e közfürdőkbe, miféle étkezési és egyéb szokásaik voltak. Ez a diskurzus tökéletesen elszakad attól a gazdasági-történeti összefüggéstől, amely motiválja a történelem alakulását. Ez a logika persze már a narratív elrendezésnél, az egymástól élesen elválasztott blokkok (ókor, középkor, újkor stb.) halmozása során elvérzik. Ilyen értelemben valahol teljesen racionális, hogy a társadalomtörténeti betéteknek sincs semmi értelme ebben a formában.

De ne keseredjünk el, vannak szívderítő ellenpéldák is, például a Magyarország története a 19. században (szerk. Gergely András, Bp., Osiris, 2005.). Noha ez a kézikönyv inkább az alapszakos történész hallgatók számára íródott, itt érdemes azért megemlíteni, mert organikusan kapcsolja össze a gazdaságot, a politikát és az ún. társadalomtörténetet. Többek között rámutat arra, hogy az öltözködési szokások összefüggésben állnak a Habsburg Birodalmon belüli nem örökös tartományok kényszerpályás külkereskedelmi mérlegével. Egyáltalán árnyalja azt a nézetet, miszerint van A Történelem és A Társadalomtörténet, ezek pedig semmiféle összefüggésben nem állnak egymással.

III.

A Tavaszi hadjárat két, a 19. századi Magyarországon játszódó kisregényt tartalmaz. Ezek a történetek számos társadalomtörténeti betétet tartalmaznak. Ezek a betétek szárazak, didaktikusak és önismétlőek. Éppen azt a struktúrát ismétlik meg, amelyet az előző bekezdésekben bíráltam, annak iskolai példái. Nem arról van szó, hogy ezek a betétek megtörik a cselekményt, éppen ellenkezőleg: a cselekmény néha meg-megtöri ezeket a társadalomtörténeti, hangulatfestő beékeléseket. Melhardt Gergő kritikájában (Vigília 2022/3 257–260, különösen: 259.) ezt alaposan elemzi, többek között arra is rámutatva, hogy néhány ilyen elem másodlagos, összefoglaló források szó szerinti átvétele, illetve Wikipédia szócikkek összeollózása. Arról nem is beszélve, hogy számos olyan eset is van, amikor még csak társadalomtörténetileg sem válik érdekessé egy-egy ilyen ismeretterjesztő leírás, például a narrátor két oldalon keresztül, éles részleteséggel mutatja be, hogy Tesdale Márta hogyan vág csirkét (228–229.). Érteni vélem, hogy mindez azért lehet érdekes, mert egy jómódú asszonyt arra kényszerít a háborús állapot, hogy maga vágjon csirkét, de ez önmagában nemigen szül termékeny feszültséget. Sőt, a már-már naturalista részletesség a csirkevágás mikéntjét domborítja ki, erről pedig azt állapíthatjuk meg, hogy egészen hasonlóan, mint 2022-ben.

Ha csak az intézményesült társadalomtörténetet szeretné újramondani a narrátor, annak számos következménye lesz. Könnyen beleeshet abba a hibába, hogy inadekvát módon szólal meg azoknak a nyelvén, akiknek ilyen módon szeretne nyelvet adni. Lássunk erre egy példát. Az Ostorod c. kisregény egyik főszereplője, Ágota a Lúdas Matyit olvasva így vélekedik: „Állítólag Fazekas Mihály írta, azt se tudom, létezik -e ilyen nevű ember, de az biztos, hogy úgy áramlott ebből a műből a friss levegő, mint amikor Sennyén, egy téli reggelen, kiszellőztetem a házat.” (104.) Nem feltétlen az a baj, hogy a hasonlat képileg pontatlan, ti. a huzat irányát tekintve kereszt, a műből a befogadó felé pedig kifelé áramlik a figurális frissesség. Hanem az is, hogy a szereplőt kétbitessé sekélyesíti, nem mint partikuláris történelmi szubjektumot akarja megértetni, kizárólag egy „tipikus” 19. századi háziasszonyként, akinek a frissességről a szellőztetés jut eszébe. Ez önmagában nem feltétlen lenne probléma, elképzelhetőek olyan poétikák, ahol az ilyen típusú karakterábrázolás működőképes, ám az Ostorodnak éppen az a vállalása, hogy az utolsó két rodostói magyart szeretné megmutatni, ahogy keresik és nem találják a nemzeti identitásukat az anyaországban letelepedve.

A másik prototipikus csapdahelyzet a didaxisba hajló újramondás. A Szakmáriak a reformkor nagy politikusain elmélkedve Deák Ferenccel kapcsolatban arra jutnak, hogy „olyan bölcs volt, mintha a napkeletről volna.” (143.) Deák epitetonja egyrészt egy utólagos történelmi narratíva visszavetítése, másrészt szeretné azt gondolni az ember, hogy a reformkori országgyűléseket látogató Szakmári Ádám ennél egy fokkal árnyaltabb képpel rendelkezik a szabadelvű politikusról.

Az Ostorod Rodostóból indul, Szakmári Ádám neveltetését idézi fel. A regény fikciója szerint Szakmári másolja Mikes leveleit is – éppen annak a Horváthnak, akinél az irodalomtörténeti konszenzus szerint valóban megfordult Mikes kézirata – egy ponton pedig fiktív elemmel gazdagítja azt: beleírja Zsuzsit. A Törökországi Levelek hazajutásának kalandos története, tisztázati voltának filológiai kérdései óriási játékteret nyitnak a posztmodern szövegjátéknak. Egyszerűen kihagyott ziccer, hogy csupán ennyi jön ki belőle. És ez a kisregény valójában több kihagyott ziccer története. Az alapállás, miszerint a két főszereplő rodostói identitása és neveltetése felől olvassa a reformkort, számos gyümölcsöző feszültségpontot eredményezhetett volna, ehelyett az olvasó belefullad a társadalomtörténeti „érdekességek” önmagukértvalóságába. Szakmáriék nem találják meg a „kitartóan” keresett magyar identitásukat, öregkorukra visszamennek Rodostóba. Még az érzelmes románokra jellemző morális tanulság is elmarad, azt sem tudjuk meg, hogy vajon mi volt a „bűne” a reformkori társadalomnak, miért nem tudta integrálni a vegyes kultúrájú, de a nemzeti identitást sokáig kereső párt.   

A kötetben szereplő másik kisregény, A Koppantyú Lovagjai is hasonlóan sikerületlen, mint az Ostorod. Miután a posztmodern kijelenti a nagy elbeszélések halálát és ezzel érvénytelenségüket, az új historicista iskola a kisebb, anekdotaszerű történetekkel mintegy ellentörténelemként próbálja felmutatni a nagy elbeszélés lehetetlenségét, az organikusabb, kisebb szeletekben a nagyobb heurisztikai potenciált. Ebben a kisregényben négy olyan szereplő életét ismerhetjük meg, akik sorsa szorosan összefonódik. Immár a 19. század második felében járunk, a megtorlások, majd a Monarchia időszakában. Akár azt is mondhatnánk, hogy ez a megközelítés már-már új historicista. De minden igyekezetünk ellenére nem tehetjük, ugyanis a fullasztó és terméketlen társadalomtörténeti beékelések itt is burjánzanak.

Két szereplő elbeszélésében is visszatér a diakrón- és szinkrónállapot problémája. A narrátor a szegedi hajléktalan veteránokat szemlézve arra jut, hogy „A szabadságharc diachrón ügy. Ők voltak a synchrón változat.” (249. Kiemelés az eredetiben.) Azért tartom különösen érdekesnek ezt a megfogalmazást, mert mintha a kisregény önmagára visszavetített metaforájaként lépne működésbe ez a megállapítás. Azonban sem a diakrón, sem a szinkrón megkonstruálása nem sikerül. A diakrón egyébként is két szinkrónállapot dialógusa, ilyen értelemben mindannyian szinkrónváltozatok vagyunk, még ha diakrónikusan szemléljük is magunkat. Másrészt éppen azt a deskriptív szemléletmód, melyet implikálnak e szavak, butítja olyan izgalmas kiegészítéssé a társadalomtörténetet, amely nincs organikus kapcsolatban a történeti-gazdasági alakulással. A kevert etnikumú szabadságharcos veteránok hajléktalanságának kérdése összetett történeti szemléletet igényel, s éppen ezt nem kapja meg.

Második ízben Teasdale Márta elbeszélésben kerül elő ez a problematika. Ha jól értem ezt az elbeszélést, Márta a Mennyországból visszatekintve beszéli el történetét, a lelkek sodródásában várja szerelmét: „Nem érti, hogy hogyan és miért került ide. Végiggondolta ekkor is. Éveket mondott, éveket gondolt, időhatározó szavakat – itt synchrón az idő, de ő ki akarta teregetni [!] diachrón idővé, hogy képes legyen megérteni. Hátha – közben – Ábel is megérkezik.” (301. Kiemelések az eredetiben, a felkiáltójel tőlem.) Majd a következő bekezdésben belső fokalizációval elindul az élettörténet elbeszélése: „Abban teljesen biztos volt, hogy 1820-ban született Angliában […]”, néhány oldallal később pedig az a zavarba ejtő mondat jön velünk szembe, hogy „Ezen [óbudai] hajógyár mai európai hírű virágzását különösen John fáradhatatlan munkájának köszönheti.” [305. Kiemelés tőlem] Hogy a „mai” itt mit jelent, az rejtély. Ha a belülről fokalizált Márta mondja, akkor teljeséggel érthetetlen, hiszen a Mennyországban sodródik éppen a lelkekkel (azt pedig atemporatívnak illik elképzelni), amennyiben pedig a heterodiegetikus narrátor, akkor nem világos, hogy mi a pozíciója. A szinkrón-diakrón probléma megjelenik, csak narrátori következetlenség formájában. A narrátor helyzete végig nehezen értelmezhető, hiszen belülről fokalizálja a szereplőket, de a számtalan társadalomtörténeti betéttel expliciten a mai olvasóhoz szól, aki nem ismerős a diegetikus világban.

IV.

Érzésem szerint ez a kötet számos módon félrement. Nem csak a kihagyott ziccerekre gondolok, hanem arra, hogy az önmaga által vállalt téteket (mérjük a szöveget a saját igazságával!) sem teljesíti – nem is feltétlen világos, pontosan mik is azok. Azt pedig kifejezetten károsnak tartom, hogy a fantáziatermeléssel szemben a több sebből vérző, történelmet és társadalomtörténetet sebészeti úton szétválasztó alapállást termeli újra – hogy ez miért különösen súlyos, arról lásd a bevezető passzusokat.

Melhardt Gergő már idézett kritikájából citálnék egy fontos meglátást:

„A kreatív írással éppúgy nincs semmi probléma, mint a middlebrow irodalommal. Azzal van baj, amikor – mint Szilasi esetében is – a kettő találkozását magaskulturális alkotásként árulják és fogyasztják. Nem az. És nem baj, hogy nem az. De fontos tudni, hogy hova nem tartozik, és hova igen […]. Tévútra vezet, amikor nem egyezik az, hogy maga a szöveg hol helyezi el magát az irodalmi piacon és hogy a kiadó meg a reklám (és a nyomában a szerzői önértelmezés, a kritika és a díjkuratóriumok) hova pozícionálják.”

Ezzel csak mélységesen egyetérteni tudok. Hadd emeljem ki azt is, hogy az ún. magaskultúra egy befogadói attitűd terméke. Azaz, ha úgy ülök le könyvet olvasni, hogy magaskultúrát fogok fogyasztani, akkor ergo azt is fogok fogyasztani. És mi indukálja ezt a befogadói magatartást? A kiadó, a reklám és a kritika. A magaskultúra és populáris kultúra elitista szembeállításának egy sokadik tünete az, hogy a magaskultúraként fogyasztott műalkotás lesz kötelezőérvénnyel szemléletformáló, ilyen értelemben nem kritikai módon befogadott.

Ha az Élet és Irodalomban azt olvassuk róla, hogy „Szilasi László könyve fikcióval színezett történelem, szép szerelmekkel, súlyos emberi drámákkal, gyönyörű mondatokkal, izgalmas nézőpontokkal és nyelvvel. A könyv ügyesen mozdít ki abból a hitből, hogy létezik kollektív emlékezet, objektív igazság. Viszont annál izgalmasabban visz bele olyan elképzelt, XIX. századi szerelmi történetekbe, amelyeknek szívesen lennénk a részesei.”, a Jelenkorban azt, hogy „A Tavaszi Hadjárat nagyon sűrű, rendkívül összetett kötet, amely egyszerre épít fel és bont le olyan alapvető(nek) tűnő fogalmakat, mint haza vagy nemzet.”, akkor működésében látjuk azt a folyamatot, ami kitermeli a „magaskultúraként” való fogyaszthatóságát egy olyan műnek, amely egyáltalán nem érdekelt az irodalom elsődleges feladatában, a fantáziatermelésben.

Ahogy arra a kritika elején is utaltam, a fantáziatermelő irodalom azért kiemelten fontos, mert alternatív látószögeket képez, a fennálló berendezkedéseket nem mozdíthatatlan struktúraként mutatja fel. A middlebrow– és az ún. „populáris” irodalom is képes lehet erre, sőt. Viszont ha csak annyit teszünk, hogy a szereplőinket 19. századi ruhákba öltöztetjük és történelmileg „igazolt” eseményeken szerepeltetjük őket, mintegy a történet „objektív” hitelét is ezzel dúcolva alá, akkor ezzel nem bontunk le, majd gondolunk újra, másként olyan alapvető fogalmakat, mint a haza vagy a nemzet. Csak még légmentesebbé, még elzártabbá tesszük azt a korszakot, amelyet élővé akartunk tenni.

Bocsik Balázs

Magvető Kiadó
Budapest, 2021
336 oldal, 4299 Ft