Péntek esték a mérleg nyelvén

A két kisregény számos közös vonást tartalmaz. Mindkét szöveg autodiegetikus (olyan narrátor, aki nem csak része az elbeszélt világnak, hanem ő maga is mondja a történetét) elbeszélőt szerepeltet, két középkorú férfit. Nem meglepő módon, az elbeszélések jelene egy esős, budapesti péntek délután. A szövegekben közös, hogy a kronotopikus lehorgonyzás egyértelművé teszi, a jelenkorban vagyunk. Az Illegál című kisregény elbeszélője például azt mondja, „gyakran eszembe jut az is, hogy ha a következő választások után kormányváltás lesz, annak milyen következményei lehetnek a vállalatra, illetve rám nézve, és be kell látnom, katasztrofálisak.” (154.) A másik, Vendégjáték című szöveg középpontjában pedig egy olyan történet áll, amely a Rózsadombon történik, egy kormányközeli oligarcha villájában. A szövegekben egyaránt kerül szóba rasszizmus, a munka–szabadidő szembenállás teljes felszámolódása a kései kapitalizmusban, magánéleti csőd, illetve a bűn zavarba ejtő fogalma egy olyan világban, amely elvesztette minden transzcendens jelölőjét.

Menjünk sorban, kezdjük a Vendégjátékkal. A történet főhőse egy ügyvéd, akit péntek délután egy sürgős ügyhöz rendel ki az irodavezető. A gyanúsított, F. Ádám egy még igen fiatal, hajdan szépreményű, ám egy autóbaleset okozta kézsérülés következtében megcsömörlő cigány zongorista. Egy ügyvéd–kliens párbeszéd nem beszélgetés a szó szoros értelmében. Az ügyvéd egy olyan szemiotikai hálózat keretein belül értelmezi a vádlott narratíváját, amely az állam igazságértelmezése körül gravitál, s ennyiben esélye sincs kilépni az establishment inhumánus mátrixából. A Vendégjáték ügyvédje – aki belső vívódásait is folyamatosan közvetíti – azonban nem így jár el. Miközben hallgatja az emberöléssel vádolt védencét egyre inkább saját életének sűrűjébe jut. A kórházban haldokló édesapja, akinek meglátogatását éppen ez az ügy gátolta meg, és a kritikus ponton álló párkapcsolata kerül szembe vele egyre élesebben. A nyomozás tehát kinyílik, miközben a vádlott indítékait igyekszik árnyalni, saját léthelyzetével is számvetésbe kezd. E kettő pedig fokozatosan, ámde könyörtelenül egybe íródik, amikor a már-már didaktikusan sejtetett gyanú beigazolódik: a telefonon elérhetetlen barátnője is áldozata (szexuális erőszak) a szóban forgó estének.

A szóban forgó este egy oligarcha privát bulija, egészen tipikus: vállalhatatlanul részeg arisztokrácia, akik a személyzetre szolgai apparátusként tekintenek, kihúzott utcák minden szobában, hányás, nemi erőszak (valahogy így képzelem Epstein ún. szigetét). Az atmoszféra működik, Szöllősi valóban ügyes kezű párbeszédíró. A helyzet könnyedén sablonba fordulhatna át, ha a főszereplő nem egy cigány zongorista lenne, akit a vendéglátó teljesen részeg nevelt fia (az áldozat) rasszista megjegyzésekkel inzultál. Ezt a helyzetet nem bontja ki a szöveg, nem nagyítja egy társadalmi patológia látleletévé (pedig itt valóban horizontális és vertikális alávetések bonyolult hálózatába keveredünk) – ám ez nem feltétlenül hiba, hiszen ezzel minden bizonnyal szaturálta volna a kisregény formáját.

Az eddig leírt pozitívumok mellett azonban két dolog kifejezetten zavart. Kezdjük a kevésbé problémás elemmel. Az elbeszélő a fogdába sietve figyelmetlenül vezet és elüt egy gyalogost. Esetlen bocsánatkérése és szabadkozása közepette, a károsult, idősebb férfi azt a jóvátételt javasolja, segítsen neki negyedmázsa műtrágyát felcipelni a negyedik emeleti lakására. A jobb híján kafkainak is értékelhető betét viszont nem szervesül az elsődleges jelentésképzésbe. Egy beékelt epizód legtöbb esetben metonimikusan felmutatja a kerettörténetet vagy egyfajta visszavetített metaforaként lép működésbe. Azt gondolom, jelen szöveg esetében az utóbbi funkcióról van szó, csak éppen kevésbé sikerült módon. Ugyanis az öreg, akinek az ügyvéd (korábban ügyész) főszereplőnk segít, titokban marihuánát termeszt otthon. Mintha dramaturgiai értelemben a főszereplő identitásának egy izgalmas fénytörését készítené elő ez az epizód, de azon kívül, hogy ő már egy ügyvédi iroda alkalmazottja, sokkal többet nem tudunk meg. A kisregény nagyobb motívumhálózatába pedig egyáltalán nem csatlakozik ez a narratív szál. (32–33. o.)

Amivel nagyobb problémám volt az a mű befejezése. A befejezés drámai tetőpontján a főszereplőnk felébred otthon, mellette egy diktafon, amelynek memóriája megtelt. A felvételt nem hallgatja meg, kocsiba száll és elindul, ezután szó szerint a regény elejéről ismerős mondatokkal elindul újra a történet. Azonban most az ügyvéd lefékez a zebra előtt, és nem üti el az idős férfit. Finoman szólva is megúszós befejezés, és ismét: semmi nem motiválja a történet ilyetén lezárását. Hatálytalanít, de mit? S még inkább: arisztotelészi értelemben vett, megtisztító katarzis, hiszen elkerüli a saját bűnét a főszereplő, de mi által?

A második kisregény, a könyv címét is adó Illegál témaválasztás tekintetében telitalálat. A kétezres évek eleji graffitisek szubkultúrájába nyer betekintést az olvasó. Távolról sem mondható lerágott csontnak ez a világ. A történet főszereplője, akinek szintén válságban van a házassága – meddő a felesége –, péntek délután, a munka befejeztével egy autó és egy villamos balesetének lesz tanúja, ami felidézi benne egy fiatalkori élményét. A katasztrófaturisták között megjelenik egy régi barátja, aki hajdan vele volt a traumatikus múltbéli eseménynél – egy kocsmába mennek átbeszélni az élet nagy dolgait. A szerkezet egészen klasszikus: nagyjából arányosan váltakozik a jelenbéli beszélgetés és a retrospektív módon elbeszélt múltbéli szüzsé.

A forma itt sem hibázik, a tempó feszes, a párbeszédek gördülékenyek, a rétegnyelvi kifejezések és anekdoták nem tűnnek erőltettetnek. A történet magva – egy kisebb, falusi település vasútállomásán álló vagon kigraffitizése – egyedi (értsd: nem zsáner), a kisregény formájához pontosan illeszkedik. Sőt az is jól áll a szövegnek, hogy nemigen próbálja ezt az esetet valami általános alá rendelni, meghagyja a maga partikularitásában. Ám a visszaemlékezés, a régi jó kocsma meglátogatása a régi baráttal egyfajta integrációs kísérlet. Így merül fel a kérdés, hogy hol van a helye ennek a traumának a jelenben? Egyáltalán: trauma-e ez a történet? A fiatalok megmenekvése a rendőrök elől inkább tűnik egy kikényszerített kaland emlékének, olyan valaminek, amit érdemes elmesélni. Itt kapcsolódunk a főszereplő jelenéhez, akit folyvást hívogat a felesége, ő pedig ignorálja. Éppen azért, mert akkor el kellene mesélnie neki is, hogy mi az, aminek az apropóján egy kocsmában ül. Ez pedig, úgy véli, teljesen megváltoztatná a róla alkotott képét.

Ahogyan a Vendégjátékban, úgy itt is visszavetül a véletlenszerűen megképződő diszkurzív tér a szereplő hanyagolt magánéletére. Előbbiben az álom dimenziójába utalt, s ekképpen hatálytalanított szüzsé „menti fel” az ügyvédet. Az Illegál esetében viszont nem egy visszavonó gesztus állítja helyre a rendet, hanem egy sokat halogatott telefonhívás a feleséggel, aki azzal a hírrel örvendezteti meg a főszereplőt, hogy sikerült teherbe esnie. A serdülőkori kaland ismét megmarad a maga zártságában. Az apaság lesz az a határ, ami ily módon emlékként katalogizálja az ambivalens megítélésű történetet. Egy emlék, amelyet nem osztott meg, és feltehetőleg ezután sem fog gyermeke anyjával.

A rasszizmus mint tematikus elem a második szövegben is hangsúlyos szerepet kap. A két barát beszélgetése egy olyan kocsmában zajlik, ahol éppen egy snooker-meccset közvetítenek – az egyik játékos ázsiai. Az egyik, tipikus „kocsmatöltelék” karakter folyamatosan rasszista megjegyzéseket tesz az ázsiai játékosra. Azon kívül, hogy ez a kis adalék színezi a korképet, sokat nem ad a műhöz. Ahogy az élesen megfigyelt snooker, annak kvázi szaknyelvi szintű belső kommentálása sem válik a motívumhálózat szerves részévé.

Szőllösi új könyvében a kisregény mint forma fegyelmezetten működik. Pattognak a párbeszédek, feszes a történetvezetés íve mindkét szövegben. Nem kalandozik el olyan irányokban a szerző, amelyek már túltelítőek lennének. A Vendégjáték lezárása kifejezetten zavart, míg az Illegálé érzékeny és szép. A bevezetőben említett egyensúlyozást erre értettem. Az, hogy e két szöveg egymás mellé került egy kötetbe, nem tűnik véletlenszerűnek, a motivikus kapcsolások erős szövegkohéziós mezőt dolgoznak ki. A szövegek belépési küszöbe alacsony, könnyen olvashatóak.

Bocsik Balázs

Helikon Kiadó
Budapest, 2020
224 oldal, 3299 Ft