Cirkuszi szonáta

DEÁK KRISZTINA: AGLAJA

A Ripacsok után szűk két évtizeddel újabb honi cirkusz-filmet köszönhetünk a mozikban: Deák Krisztina műve a gyermeki lélek tükrén keresztül, félelmekkel és csodákkal átszínezve láttatja az artisták édeskeserű világát.

Cirkusz és film, mint két jó barát, több, mint egy évszázada segíti ki egymást témákkal, műfajokkal: míg a cirkusznak általában az emberi lélek tragikomikus kettőségét szimbolikussá sűríttető bohóc archetípusát szokták megköszönni a filmkészítők, addig a cirkusz – legalább a Cirque du Soleil óta – a moziból ismert látványorientáltságot csente el, és helyezte ezáltal újra a tömeges érdeklődés középpontjába magát (látványcirkusz és 3D barátságáról szól áttételesen például a Madagaszkár 3 című animációs film). Ám a bohóc karakterén kívül maga a cirkuszi világ is filmes toposszá vált: a jól ismert klasszikusokban, Fellinitől Bergmanon át a hollywoodi produkcióikig, a cirkusz egyszerre horrorisztikus és csodaszámba menő, kirekesztő és közösséget alkotó, kegyetlen és barátságos, szomorú és vidám világa a filmesek egyik leghálásabb témája. Deák Krisztina ügyesen nyúl a témához: a már jól ismert motívumokat – rivalizálás, családok felbomlása, a fizikai határok feszegetése – eltérő szemszögből, egy kislány rejtélyekkel teli, csodákat sejtő szemén keresztül tárja elénk. Az Aglaja lényegében életrajzi filmbe bugyolált coming-of-age történet keveréke, amelyben a szülei által elhanyagolt kislány eljut arra a pontra, hogy megbirkózzon családi örökségével, és összevarrja a turbulens gyermekkor nyílt sebeit.

A sztori kezdete a ’80-as évek Romániájában, az állami cirkuszban találja Aglaját, akinek édesanyja, az artista Sabine (Ónodi Eszter) a produkció sztárja, Ceauşescu és a hivalkodó, kéjenc igazgató kedvence – mellette a tradicionális burleszk-humort művelő bohóc-férj, Tandarica (Bogdán Zsolt) csak másodhegedűs lehet. Ám mikor külföldre, Németországba szöknek, változik a helyzet: a berlini cirkusz csak Tandaricát szerződteti, Sabine így a családi vagyonból kénytelen megvásárolni egy vietnámi lány mutatványát – így válik Sabine az acélhajú nővé, aki haján felfüggesztve végez mutatványokat a magasban. Miközben a szülők felváltva hajhásszák a reflektorfényt és a szeretőket, Aglaja barátkozik: a hermafrodita artistával, Flygirllel, ill. Istennel, akihez egy üregen keresztül beszél. Leginkább édesanyja életéért könyörög; képzeletében különböző mitikus erővel felruházott praktikákat eszel ki, hogyan tarthatja épségben édesanyját, hogyan őrizheti meg erejét, amiket anya és lánya egyaránt a hajerősítő szerek „mágikus” hatásával rokonít (szépen fonódik össze a drámai cselekményvezetéssel a mágikus világlátás motívuma, például az érzelmes drámai vonalra frappánsan rezonáló „nem szabad sírni, mert az gyengíti a hajat” trükkje).

Máthé Tibor pár centivel a föld fölött pásztázó, gyermeki nézőpontot modelláló képei egy olyan világot tárnak elénk, amiben a cirkusz nem a csillogás, a hírnév vagy a siker világa, hanem a szorongásé, az elhanyagoltságé. Aglaja folyton retteg, hogy elveszti édesanyját, a film pedig képes szenzuális benyomásokkal, a haj recsegésével-ropogásával megteremteni a zsigeri félelem miliőjét. Ugyanakkor az Aglaja nem fest éjsötét képet a gyermeki lélekről: az 5 éves Aglaját megformáló Jávor Babett tündéri tekintetében ugyanúgy ott tükröződik a misztikum iránti vágy, mint a néhol a mágikus realizmussal kacérkodó képekben, vagy az apa által felvett, ugróvágásokkal egyénített hóbortos házi videóban. Deák Krisztina filmjének nagy erénye – amellett, hogy igazán filmszerűen, stílusosan stilizált képekben festi meg a cirkuszi univerzum végletes kettősségét –, hogy dinamikusan működteti ezt a családi háromszöget; a szülők rivalizálásának metszéspontjába ragadt Aglaja szeretet és figyelem iránt ácsingózását. A film precízen és gyorsan vázolja Aglaja identitáskrízisének gyökerét: a nevét egy átlagemberről (a szülést segítő nővérről) kapó Aglajának édesanyja azért adja másodikként a Sophia Loren nevet, hogy „valaki lehessen”. Aglaja életében folyamatosan ezzel a problémával kell szembesüljön: az, akinek lennie kéne, nem ő, hanem az édesanyja – egy híresség, mint Sophia Loren, akinek csak az árnyékában létezhet, és akinek árnyéka Aglaja saját identitását is elborítja.

A film első felének hangulatalapozó és miliőfestő epizódjai után a történet gerincét egy artista közegbe átültetett Őszi szonáta-szerű konfliktus teszi ki: a hírnévért lányát hanyagoló anya, és az ő szeretetéért küzdő lány jól ismert sztoriját már csak egy-egy epizódban képes jól megfogni a film. Mikor kikerülünk a cirkuszi közegből, át egy ipari város fémhideg környezetébe, nem a hangulatváltás miatt bicsaklik meg a film: hanem mert innentől kezdve a történet semmi újdonságot nem tartalmaz. A naiv-ártatlan gyermekszemszög átadja helyét az identitáskereső kamasz-problematikának: Deák ekkor még jól fogja meg az egyes fordulatok (pl. az édesanya balesete) okozta ellentmondásos érzelmeket kamasz hőslányában, de aztán elnagyolt szálak (pl. a cirkuszigazgató felbukkanása) hozzáfűzésével igyekszik lekerekíteni a mozgalmasan, izgalmasan indult történetet.

Ám az utolsó fél óra kiszámíthatóságát, és az újdonság hiányát leszámítva az Aglaja az utóbbi évek egyik „legkerekebb” és leghangulatosabb magyar filmje. Máthé képei magukért beszélnek, a rendező és az operatőr szokatlan szemszögeket érvényesítő látásmódja vastag atmoszférát sző Aglaja alakja köré, és a színészek sem rontanak az összképen. Sőt: Ónodi Eszter egyenesen remek a hírnévért még testi épségét is kockáztató artista szerepében, csakúgy, mint lecsúszott, gyermekét óvó édesanyaként; Bogdán Zsolt szintúgy képes mélységet kölcsönözni a tékozló apa figurájának, Jávor Babett természetességét pedig nem lehet eleget dicsérni. Mosolyában, csodálkozásában, félelmében, szomorúságában ott lapul a film kulcsa: őszi hangulatú szonáta az Aglaja, amiben hiába bukkannak fel régi ismerősként visszaköszönő dallamfordulatok, a mű mégis képes melankolikus, keserédes érzelmi húrokat megpendíteni.

Soós Tamás