Poézis a vírus idején

Életünk minden területére hatott, valamennyit megjelölte a járvány, mindenhol hatása lesz. Az oktatásban pillanatok alatt elterjedtek az online módszerek, és a technikai ügyesség széles körű megszerzése mellett számos előnyük és lehetőségük is nyilvánvalóvá vált.  Nyomot hagyott a művészetekben, a közgondolkodás és a kommunikáció jellegében, filozófusok megszólalásaiban.

Még fogalomhasználatunkban is működnek olyan mechanizmusok, amelyek hasonlítanak a vírus funkcionálásaihoz. Egyes kifejezéseink vírusként élősködnek másokon. A következőkben a művészet és a gondolkodás lehetséges változásait vizsgálom, alkotó tevékenységnek tartva őket, a poézis kifejezéssel foglalom össze őket.

Ahogy a medencében úszó másként látja a világot, mint aki a partról figyel, a változások, így a védekezés kellős közepén sok mindent másként látunk és gondolunk, mint amikor majd a víruskorszak után, az idő szerint kívülről tekintünk jelenlegi erőfeszítéseinkre. A vírus támadására gyorsan kell reagálni, és a reakció gondolatainak is gyorsnak és legjobb tudásunk szerintinek kell lennie. Figyelnünk kell azokra az érzelmi, gondolkodásbeli és mentalitásbeli változásokra, kényszerekre, amelyek könnyen észrevétlenül is befolyásolnak bennünket. Óvakodnunk kell átfogó, végérvényesnek szánt következtetések levonásától, mert a válsághelyzet ilyen szülöttei a legrövidebb életűek. Miközben a válság hatása nagyon is hosszú távú lehet. A filozófus óvatlan és gyors reagálása nem csak nem méltó tudományához, de könnyen nevetségessé is teszi őt az utókor előtt – ami akár néhány hónap múlva is bekövetkezhet, ha megszűnik a fenyegetettség. Giorgio Agamben 2020. februárjában írt gyors reagálású írása a vírus elleni védekezés túlzottságát vélelmezte és az egészet szokásos influenza-járvánnyal azonos jelentőségűnek tartotta. Állításai néhány hét alatt érvényüket vesztették, és a legmegfontoltabbnak tartott diszciplína mutatkozott a leghirtelenebbnek, legügyefogyottabbnak és leginkább tájékozatlannak.

Poézis

A „poézis” kifejezésnek szűk és tág értelme van. Jelenthet költészetet és általában alkotást. A művészet fogalmát értelmezhetjük az általában vett alkotás, a poézis szinonimájaként. Tág értelemben minden emberi tevékenység vagy cselekvés alkotás, hiszen ami nem poiesis, az pusztán mechanikus, gépi tevékenység vagy biológiai funkcionálás. Egy ilyen értelmezés esetén a poézis vagy a művészet tág fogalma bekebelez vagy maga alá rendel nem csak minden alkotó tevékenységet, de az emberi cselekvést is. Bizonyos megközelítésben a „poézis” kifejezés maga is vírus a kifejezések birodalmában: mindent felzabál?

Az alkotáshoz alkotó energia és alkotó elemek, anyag kellenek. Ezt pedig valahonnan venni kell, a saját rendszerbe be kell venni, kívülről ki kell harapni. A költőnek fizikai energia kell az agyműködéséhez, és szövegek, nyelv kell, amit magába szív és átformál.

Emberi aktivitás akkor cselekvés és alkotás, ha elhatározást követ. Valójában elmetevékenységek egymásra következése. Minden cselekvés észt, rációt igényel – egyébként csak emészt az illető, történnek vele a dolgok. A racionalitás más-más módon jelenik meg az alkotás különféle formáiban. Egyes tervezeteket mindvégig átlátható, racionális lépések alkotnak, mint a tudomány esetében, másoknál pusztán az elindulás biztos, a cél azonban az elme reflexív tevékenységével érhető vagy érendő el. Ez utóbbit nevezik általában és szűkebb értelemben művészi alkotásnak. Hol a hely ebben a fogalmi hálóban a mindenütt felbukkanó vírusnak, és leküzdésének? Amikor fog-almainkkal meg-fog-juk a világ egy darabját, amikor mint fog-akkal kiharapunk belőle egy darabot, akkor nem úgy kapaszkodunk a világba, nem úgy veszünk ki belőle egy darabot vagy szívjuk ki alkotóelemeit saját javunkra, ahogy azt a vírus a sejt „meg-fog-ásakor” teszi? És amikor e sok fog-ás elfogyasztása után fáradságot, megelégedést vagy jókedvet érzünk – nem a művészetek reflexív enyhületéhez vagy éppen serkentő erejéhez fordulunk? A vírus az alkotás, a létrehozás, az önszabályozó fennállás ellen van, vagy az ember alkotásai is a vírus törvényei szerint jönnek létre?

Alkotás

Alkotunk a tudományban, a művészetben, és alkotjuk magunkat. De nem csak emberi alkotás van: a természet is alkot, megalkotott bennünket, embereket. Hogy ez az alkotási folyamat racionális vagy oksági, erről a hitvita addig fog tartani, amig ember lesz a földön.

A természet ráadásul rajtunk túl, minden élőt is megalkotott – a vírusokat is. A computeralkotó ember, a programozás és a programok révén a vírust is megalkotta. A vírus, mint az alkotás és a mű velejárója? Esetleg tág értelemben mindenfajta létezésé? A művészetet, a nagy művészeti alkotásokat is kíséri? Milyen törvény hozza létre a vírust, és mi lenne általános meghatározása? A természet törvénye létrehozta az életet. Miért hozott létre a természet törvénye az életet elpusztító, felfaló szerkezeteket is? Vagy lehetséges, hogy az élethez a vírus is kell? Az életet el is kell pusztítani ahhoz, hogy élet szülessék?

A vírus, ha egyszer létezik, általános törvény szerint fenn akar maradni. A mutálódás fennmaradása záloga, ellenségei kijátszásának eszköze. Ellensége a védekező ember. A vírus oksági-biokémiai folyamataival versenyt futhat a racionalitás? A túlélés érdekében versenyt kell futnia, és ezt csak logikával, elmélettel teheti, melyet még meg kell alkotnia. Ha a meglévő élet elpusztítása a születő élet feltétele, akkor a túlélés, vagyis az itt működő racionalitás nem a születés, az új élet ellensége is?

Maga az elmélet is az alkotás egy fajtája, megkérdezhető, hogyan viszonyulnak egymáshoz az alkotás különböző fajai. Eredményessége érdekében szüksége van-e a racionális alkotásnak a reflexivitásra és az oksági világban történő megvalósulásra? Avagy ezek nem a szükségesség normatív, hanem a szükségesség leírható együtt járásai? Az Immanuel Kantból induló filozófia és ősidők archeológiája szerint a kettő leírható és nem előíró módon jár együtt. Legyőzhető a vírus csak tudománnyal, avagy a művészetre is szükség van a felülkerekedéshez? A válasz, hogy a művészetnek is cselekvőnek kell lennie a harcban.

A filozófusnak közben meg kell kérdeznie magától, alkothatunk-e elméletet az alkotásról, ha az alkotás minden erejét az alkotásainkat leromboló erők ellen kell fordítanunk, legyen az biológiai, logikai vagy akár társadalmi vírus? Ezt a kérdést is eldöntötte korunk gondolkodáselmélete: a gondolkodás feltétele az önreflexivitás. Erről egymásnak tanúskodhatunk, azaz kimondjuk, számítanak nekünk a dolgok és nem vagyunk zombik. Ezt egyelőre hiába mondanák nekünk beprogramozottan a gépek.

A vírust az önreflektív gondolkodásnak, a poézisnek, a művészetnek és a tudománynak kell legyőznie. De nem éppen maga a tudomány teremti a vírust? Ha nem is azt, amit le akar győzni, de azt a közeget, amely a vírust termeli. Például a tömeges állattartást. Vagy a nem eléggé biztosított laboratóriumi környezetet.

A művészet eközben mit csinál a vírussal? Van a művészetnek is vírusa?

Számos kérdés fonódik össze, valójában az alkotás valamennyi talánya együtt merül föl, vajon a művészeti alkotásnak, mint poézisnek lehetséges-e elmélete, ami maga is poézis – és amennyiben az elméletet poézisnek tartjuk, milyen viszonyban van, lehet a szűkebb értelemben vett művészi poézissel. És mindebben, mindenhol, mindig, miért bukkan föl a vírus? A Covid, a computervírus, a plágium, a kiközösítés, a csaló?

Kérdés, hogy miként viszonyulnak egymáshoz a poiesis különféle megnyilvánulásai és mindebben hol van, miért van, hogyan küzdhető le a vírus. Elutasítjuk, hogy a vírusnak poézist tulajdonítsunk, mivel a poézis a racionális lények sajátja. De ha mi emberek a képzelőerőnkkel, fogalmainkkal küzdünk ellene, akkor közünk van a vírushoz. Teljesen különneműek még harcolni sem tudnak egymás ellen. A harc nem csak elválaszt, de össze is köt, áldással is végződhet, ahogy azt Mózes első könyvében olvashatjuk. A vírusnak nincs poétikája.

Racionális lény lehet poétikus.

A vírus nem racionális, tehát nem poétikus.

A racionalitás diszpozíciójával rendelkező lény lehet irracionális.

A vírus nem lehet irracionális.

A vírus ellen racionális lények küzdenek, racionalitással.

Hogy találkozik az olaj a vízzel?

Hogy találkozik a racionális a nem racionálissal?

A vírus elleni küzdelem az ismeretelmélet ezeréves kérdéseit veti fel újra.

Képzelőerő

A képzelőerő az elme képessége, hogy képzeteket jelenítsen meg önmaga számára. A megismerésben is szerepet játszik, hiszen a megfelelő képzeteket kell a világ megfelelő darabjára vagy összefüggésére alkalmaznia. Ráadásul felfedezés esetén nem is tudjuk eleve, hogy milyen a világ, így többféle modellel, hipotézissel dolgozhatunk, mind-mind a képzelőerő terméke. Amikor a képzelőerő a művészetben aktív, akkor a tudományos kutatás során érvényesülő képzelőerőtől eltérően nem köti az, hogy a világ éppen milyen, még ha fog-ságban is tartja a világ számos törvénye, a színeké a festészetet, a hangoké a zenét. A művészet a tudományos megismerő képességek és aktivitások reflexív, foncsor oldala. Fogalom, hozzá érő, oda érkező, elérő érdek nélkül felismeri, bár nem tudja, hogy miközben a tudomány fogalmi tevékenységével elérni, megfogni véli a világot, valójában a világ tartja fogva az elme mindenen túlszárnyalni vágyó képességét, a képzelőerőt. Miközben a tudomány fogalmiságával, a világot megragadó tevékenységével a természet vírusaként is értelmezhető, a művészet feltárja, hogy képzelőerőnk tudományban manifesztálódó fog-sága révén a természet is akár a vírus, megfogja elménket, megfog mi magunkat.

A vírust csak azoknak a kutatóknak képzelőerője és tudása segítségével győzhetjük le, akik nem csak képesek a kézzelfogható egyedi vírus szerkezetén és viselkedésmódján túlra gondolni, de felismerik a gondolkodás-élet, racionalitás-okság viszony episztemológiájának struktúráját és kihívásait. Továbbá képesek maguknak e mitológiai harchoz a racionalitás révén az oksági világból elegendő energiát és motivációt facsarni.

Platón

Platón a poézist általában alkotásnak tartja.  „Tudod, hogy sokféle »poiészisz«, alkotás van; mert minden, ami a nem létezőnek létezőbe való átmenetét eredményezi, alkotás; és minden munka, ami a művészetek körébe esik, alkotás, és mindenki, aki ennek mestere, alkotó, vagyis »poiétész«”[1] Platón tág értelemben minden létrehozó tevékenységet poézisnek tart, miközben maga is jelzi, hogy a poéta kifejezést már saját korában is inkább a poétikus tevékenységet folytató költőkre és művészekre használták. Platón szerint a művészek az utánzás utánzói, amennyiben a világban létezők az ideák másolatai, és a műalkotások a tárgyak további képei.

Arisztotelész

Arisztotelész Platónt követve, a poézist, a költészetet utánzásnak tartja. A leginkább érdekfeszítő számára az emberi jellemek ábrázolása vagy utánzása, melynek műfaja a dráma.[2] De némileg ellentmond önagának, amikor arról ír, hogy a költő nem a megtörténtről, hanem a lehetségesről ír – és a lehetőségek száma végtelen. Ha utánoz, akkor nem csak a valódi létezőt, de a lehetséges létezőt is utánozza. Elméletében benne rejlik, hogy a megismerő tudós a véges, a létező, a költő pedig a végtelen, az elgondolható művésze: „nem az a költő feladata, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy szükségszerűség alapján. A történetírót és a költőt … az [különbözteti meg], hogy az egyik megtörtént eseményeket mond el, a másik pedig olyanokat, amelyek megtörténhetnének”.[3] Az emberiségre váratlanul támadó Covid-19-cel való szembeszállás azt követeli meg a politikusoktól és a víruskutatóktól, hogy a lehető legtöbb megtörténhetőt felvázolják és elemezzék, mind a társadalom, mind a molekuláris biológia világában. A poétikai politika és a politikai poézis egyaránt szükségeltetik.

Immanuel Kant

Kant szerint a képzelőerő az elme spontaneitásának kifürkészhetetlen képessége, amelyekkel akkor is képzeteket, szemléleteket, ábrázolásokat tudunk előállítani, amikor a neki megfelelő tárgy nincs jelen vagy egyáltalán nem is létezik. Esztétikailag és fogalmilag is produktív, meghatározza és strukturálja a teret és az időt. Az elme erők szabad játékának eredménye, határtalan, a művészet és minden megismerés, tudomány lehetővé tevője és motorja. A Covid-19 váratlan támadása a képzelőerőt teszi leginkább próbára, és hívja ki a titánok halálos harcára.

Feltehetjük a kérdést, hogyan viszonyulhat az emberiség a tudományos elvárások, a képzelőerő határai ellen intézett támadáshoz, mint amilyen a Covid-19 fellépése.

2. rész »

JEGYZETEK

[1] Platón, „A lakoma”, Összes művei, Budapest, Európa, 1984. 205 b-c.

[2] Arisztotelész, Poétika, fordította Sarkady János, Budapest, Helikon, 1974, 5-7.

[3] Arisztotelész, id. mű 22.