Paraszt-wellness és radikális tájköltészet

A VALÓSÁG CSILLOGÁSA A MALOMFESZTIVÁLON

Fapados, ex-jugó nomád zenei fesztiválra Szegedről nem autóval indul neki az ember, mert úgy járhat, mint az egyik online portál halványzöldfülű tudósítója, aki a Hogyan csesszük el a hétvégénket Észak-bácskában? című film lúzer főszerepében találta magát. Keréktörés, hét és fél órás határon várakozás helyett mi biciklivel céloztuk be a röszkei kishatárátlépőt, ahol a biciklit tolva hét é fél perc után már Horgos gyümölcsösei közt gurultunk be Aleksandar Tišma szülőfalujába. A falu szélén felfedezzük, hogy a szerbek már javában építik a Szeged-Szabadkai vasutat, nem felújítanak, hanem ameddig ellátunk, méter mélyen kiásták az ágyazat helyét a nyomvonalon. Persze itt, a hat éve le nem zárt sorompók tövében eszünkbe jutnak az egykor évente rendezett Sinobusz fesztiválok, az irodalommal, zenével és pálinkával áztatott kultúrcsempész kisvonat járatok Szeged és Szabadka közt.

Aleksandar Tišma (1924, Horgos – 2003, Újvidék), a széleskörű kulturális érdeklődésű novellista, életműve a nyelv- és identitásválasztásról is mesél. A nemzetközi hírű író Milošević elől Franciaországba emigrált, sokat fordított, a Sorstalanság szerb fordítását is ő jegyzi. Két alkalommal járt Szegeden: 1996-ban a JATE Móra Kollégiumban irodalmi beszélgetésen vett részt, majd még az évben azért tért vissza feleségestől, hogy nyaraljon egyet a városban. Halála után rangos irodalmi díjat neveztek el róla, melyet 2019-ben Darvasi Lászlónak ítéltek.

Horgos címerében a korona meg a sisakrostély és a horgony mellett nem véletlenül meredezik ott a kasza is, az udvarok képe és település széli tereptárgyak is arról mesélnek, hogy errefelé a mezőgazdaság itatja át a mindennapokat. Nekünk a táj bizony nem költői metafora, azt lestük, hátha csenhetünk egy fürtöt valamelyik szőlőültetvény szélén, de az út menti gyümölcsösökben még savanyú volt a termés.

Magyarkanizsát éppen csak érintjük, aztán almáskertek mentén azon meditálunk, hány néven is láttuk-hallottuk emlegetni ezt az Észak-bácskai kisvárost. Aztán már itthon utánakerestünk és látjuk, hogy felét sem ismertük eddig, ki is másoljuk ide, okuljanak Önök is: Ó-Kanizsa, Stara Kanjiža, Alt-oder Ungar, Kanischa, Alt-Kanizsa, Kanyizsa, Magyar Kanizsa, Vetus Kanizsa, Magyarkanizsa. Ha valaki tud még itt nem szereplő elnevezésről, kommenteljen bátran!

Kanizsa alatt hátat fordítunk szerelmünknek a Tiszának és az ég aljáig érő pusztában, szikes legelőket szelünk át. Velebit előtt már megváltozik a táj képe: az láthatárig feszített lepedősíkot ha nem is dombság, de finom lankák paplanja töri meg. Sejthető, hogy az egykor zabolázatlan Tisza nagyjából eddig uralhatta a terepet. Becslésünket a térképadatok is megerősítik: ahogy Oromhoz közelítünk,20-30 méterrel magasabb tengerszint feletti adatok a jellemzők, nem kell nagy etimológusnak lenni, hogy kikövetkeztessük a fesztiválnak otthont adó Orom nevének eredetét.

Orom, ilyenkor a nyár második felében egy sziget a végtelennek tűnő kukoricatenger közepén. A települést minden oldalról a rekkenő hőségben hullámzó kukoricaföldek nyaldossák, és azoknak, akik ezt sekélyes, unalmas tájnak gondolják azt üzenjük, szaggassák szét előítéleteiket, mert varázsos látvány az aranyban és türkiz levegőben lengedező széles táj, és különben is, a végtelen, tengeri-tengert cirokültetvények törik meg itt-ott.

A falu északi végében, értelemszerűen a környék legmagasabb laposán már megnyugodva látjuk, hogy a hetedik Malomfesztivált nem érte utol a kor szellemvasútja. A láthatóan handmade, vállaltan bumfordi dekorációk, a vizuális elemek is a low budget fesztivált sejtetnek. Péntek délben érkezünk és a medencénél kellő erővel, de még nem zavaró hangerővel döng az elektronikus tánczene, harmincvalahány fok lévén mi is tusolással és medencézéssel kezdünk. Bizony, nagy áldás ez a házi vízforgatással frissen tartott és kissé talán túlklórozott vízű beton-teknő, a mártózástól pár évet fiatalodva vethetjük be magunkat a fesztiválozásba.

Mi 5 éve jártunk itt utoljára, mindjárt feltűnik, hogy áthelyezték a hangsúlyokat, megszüntették az úgynevezett nagyszínpadot, helyette az Akácos helyszín viszi a fő vonalat. Itt, a színpad mellékén megtapasztaljuk, hogy nemcsak a közönségben, hanem a szervezés, létrehozásban is erős a szegedi jelenlétet: az akácos színpadmesteri státuszában Lengyel Zolit, egy igazi „összehasonlító irodalmárt” és underground vendéglátóst találjuk, aki ha nem zenészként vagy színészként kerül színpad közelbe, akkor mások fellépését és szórakozását koordinálja a háttérben, ami itt a Malomfesztiválon nehezen aposztrofálható „takarásként”, hiszen a backstgae-ekbe és a konyhákba is bőven belátni. Az Akácos színpada mellé ragasztva bukkanunk rá a szintén szegedi Grand Café települt standjára, ahol „magyar” főzött kávét is lehet kapni.

– A vajdasági slam poetrynek a Malomfesztivál az egyik legbelakottabb otthona. 2015, azaz a második Malomfesztivál óta színesítjük a pénteket. Mostanra már nem csak a fesztiválon, hanem Vajdaságszerte sokan kedvelik ezt a műfajt – mondja Gömöri Eszter, a slam háziasszonya, szervezője.

A Malomfesztivál szoros programja és a hirtelen szervezés ellenére az idén is helyet szorított a slamnek. A félórás open mic formát most nem kísérték pontozótáblák, nem ült zsűri az első sorban, csak jöttek sorban az előadók és annyi jó szöveg, hogy bele se fértek az időbe.

–  Hat éve szervezek és konferálok slam poetry eseményeken. Most arra kellett figyelnem, hogy minél gyorsabban és dinamikusabban vezessem le ezt a fél órát. Pontosan az történt, amitől féltem: hiába volt később meghirdetve, hiába nem volt e-mailes jelentkezés, 12 előadó gyűlt össze végül (és ők még csak azok, akik sikeresen megtaláltak a fesztiválon, hogy jelentkezzenek), ebből 8 jutott fel a színpadra, aztán már szaladtunk is lefelé átadni a terepet a következő fellépő technikusainak. Pedig lett volna még mit mondanunk!

A slam-esek másnap délelőtt tartottak is egy pót megmozdulást az Etnosátorban, ahol a kimaradt szövegeket és még néhány be nem tervezettet is meghallgattunk.

–  Hat éve úgy kezdtem a Vajdaságban ezt az egészet, hogy alig voltunk páran, akik slam-et akartak csinálni és értették, szerették is a műfajt, most meg itt ülök ezek között a fiatalok közt, akik pofátlanul tehetségesek és hihetetlenül lelkesek. A másnap délelőtti a forróságban a távolabb ülők, akik először valószínűleg elküldtek minket mindenhová, ők is mosolyogva figyeltek és tapsoltak. Én akkor azt éreztem, hogy hihetetlenül büszke vagyok ezekre a fiatalokra – meséli Eszter.

A szombati napot a környezetismeretnek szántuk: Amikor hírét vettük, hogy kirándulást szerveznek a környékre, gyorsa csekkoltuk, mire számíthatunk, nyilván nem szerettünk volna belefutni valami árvalányhajas műromantikus turistavakításba, de ismerve a fesztivál arányérzékét és bízva a szervezők értékítéletében, szombaton 11 órakor huszadmagunkkal beszálltunk a kirándulós kisbuszba, hogy rövid buszozás után már Tótfalva központjában vizezzük kalapjainkat.

Tóthfalu létrejötte Tóth József fölbirtokosnak köszönhető, aki a XX. század első évtizedében nyári kúriája körül lévő birtoka egy részét házhelyekként osztotta ki napszámosainak és más föld nélkülieknek. 1902-ben Tóth József megkezdte a falu templomának felépíttetését, az építési munkálatok 7 éven keresztül tartottak. A templom mellett további hat épületet építtetett fel. Egyetlen gyermeke, Almási Gábor szobrászművész, korai halála után örökös nélkül maradt, ezért az egyházra hagyta vagyonát. Tóth József öt iskolát építtetett a tanyavilágnak ezen a részén. A falu tájházában, egy hihetetlenül kedves és tájékozott néni kalauzolja körbe az érdeklődőt, ritka szép, eredeti darabokat őriznek a paraszti kultúra tárgyi emlékei közül.

A budapestiekből és szegediekből álló kiránduló csoportunkat Huszty Zoltán, az Experience Balkan csapatának tagja kalauzolja. Huszty már Kanizsa felé a buszban albán blackmetállal és a kulturális kirándulásokat, túrákat szervező csapat korábbi kalandjaival, és egzotikus túraterveivel szórakoztatja az utasokat. Magyarkanizsán Vázsonyi Ákos vár bennünket egy gyors városismertetéssel. A kanizsai hullámtérben nyüzsög a nyár így augusztus közepén: a fizetős strand mellett stéges, tusolós, ingyenes vécés és öltözős szabadstrand van, mi ezt választjuk miután balkáni tálakat és halászlét is pusztítottunk a Békavár nevű, megérdemelten híres és ár-érték arányban minden általunk ismert hazai étkezdét magasan verő hullámtéri étteremben.

Kanizsán született, s nem messze innen, Palicson él Tolnai Ottó, Kossuth-díjas író, költő, akinek sorait mintha ráöntötték volna lassú vizes, környezetbarát, Tiszán nevelt hangulattestünkre:

„Gyerekkorunk langyos, mitikus, a konzervatív tájköltészet által lejáratott, szinte kompromittált, az ezoterikus modern vers által pedig dematerializált folyó akárha egy fordított varázsérintésre, hirtelen ismét valósként csillog előttünk. […] Sokszor képzelődöm arról, hogy a Tisza virágzását úgy kellene szemlélnünk, mint ahogy a keletiek a cseresznyevirágzást. Nézni a Tiszát (nézni, amíg van, amíg virágzó csoda, amíg nem naftával teli Styx): ez ma a lehetséges legkorszerűbb művészet, legradikálisabb program.”

Mi bizony ezt a radikalizmust a wellness-kultúrára is ráhúzzuk, amikor már újra Orom felé visszaúton a főútról a pusztába hajtunk, ahol a Barátok kútjánál állunk meg. Ezt a szikes gyepűből kinőtt gyöngyszemet minden zajos strandtól megcsömörlött vízimádónak ajánljuk. Egy pusztai paraszt-wellness az Ilonafalvi határban, marhacsordával, birkanyájjal, végtelen csendben, kiépített csobogókkal és az ég aljáig érő szikfoltos körpanorámával.

Ezek az artézi kutak az Alföld jellegzetes „forrásai”. A barátok kútját 1894-ben fúrták, nevét a közeli Baráth-tanyáról kapta. 1908-ban a Baráth-szállás előtt lévő régi, elapadó artézi kút helyett új kút fúrásával bízták meg a hódmezővásárhelyi Kosár Mihályt és Herczeg Lajost. Az 51 mm-es Mannesmann-féle vascsöves kút vize percenként 130 l tiszta vizet ad 264 méterről. A közlegelői kutak nyár- és fenyőfa vályúit 1911-ben cserélték betonvályúkra. 2016-ban az I. Vajdasági Fürdő- és Közösségépítő Kaláka építette ki a ma látható formájában. Az agyag-iszappakolós parasztwelness méltó megkoronázása volt a Vázsonyi Családi Gyümölcsös pálinkáinak felvonultatása: ritkán fut bele az ember hatféle hibátlan párlatba, de még ezek közül is kiemelkedett (évtizedekig emlegetjük majd) az illat-király sárgabarack-pálinka.

Elnézést kérünk, nyilván rájöttek már, hogy ez egy rendhagyó, amolyan mellékvizes fesztiválhíradó, a zenei élmények fő sodra helyett a kísérőprogramokra összpontosítunk. Mentségünkre legyen, hogy nem vagyunk, kritikusok, (de erősen kritikusak) és közben szívesebben hallgatjuk, mint magyarázzuk az érdemes muzsikákat. Azért kivétel gyanánt meg kell említenünk a fesztivál számunkra legkedvesebb zenei élményeit. Minden fesztiválon van valami különleges ritkaság, amire nem számít az ember. Itt ez a váratlan csodaság szombat este csapott be az etno színpadon: a Jacaránda zenekar 8-9 tagja és táncos családtagjai fergeteges dél-olasz dallamokkal és iszonyú finom, ám még is erős táncolható zenével csapott le ránk! Feledhetetlen est volt, köszi Szicília! A másik érzéki csoda is az Etnocamp színpadról érkezett: még pénteken futottunk bele a Jovančić-Bakos-Pešikan trio jól esően kemény hegedűs, kobzos, tamburás koncertjébe. A magyar és szerb népzenei alapokra szerelt sodró etno-wellness testi-lelki ráfrissülést hozott, férfias alapozásnak bizonyult a fesztiválra.

Mostanra beérett ez a fesztivál. Kellően lazára engedett gyeplőkkel kaptat, de szorosabb profizmussal a háttérben – kifelé megtartva azt, amiért szeretjük: a félbalkáni lazaságba és a fapados könnyedségbe csomagolt, a földön mezítláb járó öröm-ottlétet. Ne keressetek a SZIN-en vagy a Szigeten, mi már csak ilyen fapados, paraszt-wellness-es mezei fesztiválokra járunk, nekünk ez lett a korszerűség mikéntje: szabadidős szokásaink radikalizálódnak, szikes pusztákban látjuk a csodát, ilyen barátságos, kétkezi rendezvények varázsérintésére ott csillog előttünk a Valóság.

Malomfesztivál – a hetedik. 2021. aug. 13–15. Orom, Szerbia

Kémeri Attila