Tiszatájonline | 2021. július 24.

Törzsasztal Műhely

„A fagyos »lehetetlen« szótól gömbölyödik a szomorúság”

BRONKA NOWICKA: MEGETETNI EGY KÖVET

OLÁHNÉ KISPÁL ANITA KRITIKÁJA
Bronka Nowicka rendező, író, debütáló prózakötete 2016-ban elnyerte a lengyel Nike irodalmi díjat. Magyarul 2021-ben Sipos Tamás fordításában jelent meg Megetetni egy követ címmel. Ez a vékony kis könyv a tárgyak által előhívott emlékezet 44 rövid története. Ahogy a fülszöveg is ígéri, a kötet rálátást ad a lengyel falu, család, történelem egy-egy részletére is. Emellett létfilozófiai kérdéseket, és azok nyelvi leképezésének lehetőségeit is fejtegeti…

Bronka Nowicka rendező, író, debütáló prózakötete 2016-ban elnyerte a lengyel Nike irodalmi díjat. Magyarul 2021-ben Sipos Tamás fordításában jelent meg Megetetni egy követ címmel. Ez a vékony kis könyv a tárgyak által előhívott emlékezet 44 rövid története. Ahogy a fülszöveg is ígéri, a kötet rálátást ad a lengyel falu, család, történelem egy-egy részletére is. Emellett létfilozófiai kérdéseket, és azok nyelvi leképezésének lehetőségeit is fejtegeti.

A borítón, amely egyébként a szerző alkotása, egy elázott teafilter látható, benne egy kislány homályosan kirajzolódó portréjával, így az olyan hatást kelt, mintha egy tárgyon átszűrődő emlékkép volna. Lehetne ez egy önarckép is. A könyvet kinyitva tárgyjegyzék olvasható. Fizikai és mentális leltár zajlik a lapok pörgetése közben. A szövegek önállóan, tetszőleges sorrendben, vagy akár lazán összefüggő történetekként is értelmezhetők.

Több lenne-e a kötet, ha nem 44, hanem 46 vagy még több tárgyat vonultatna fel. A szám elégségesnek, egyben esetlegesnek is tűnik. Ha elvennénk belőle, néhány sűrített jelentésű egység, amely képes leképezni az egészét, hiányozna. Vannak azonban olyan részek is, amelyek hiánya nem vonna le sokat az olvasói élményből. Ha ez egy történetfolyam, akkor a gyerek a hőse, akinek a szemszögéből megismerjük a szöveg világát. A gyerek, akivel úgy bánnak, mint egy tárggyal, mintha csak játékbaba volna. A baba/gyerek a kötet lapjain felveszi a fésűt, ezt, azt, aztán elhagyja őket, más kerül a keze ügyébe, szemlélődik, közben pedig tanul, táplálja a kövét. Gyerek még, gyermeki felnőttekkel körülvéve. A dédi egyszer játszik vele, amúgy mindenki mást csinál. Babát ringat, ebédet készít, vasal, erőszakot tesz. Az olvasó ekkor kívülről hallgatja a történeteket, közben pedig bekúszik a tudatába például a demencia, olykor pedig előtűnik a testiség, az elmúlás, a bántalmazás és a kétely is. Megreped a gyermeki elégedettség sima, egyszerű és tökéletes érzése.

Az aktuális társadalmi problémákat felvonultató témaválasztás miatt kissé hatásvadásznak is tűnhetne, mégsem hagyatkozik pusztán ezek figyelemfelkeltő erejére. Arról beszél, amiről körülötte sokan, de olyan nyelven, ahogyan csak kevesek tudnak. A líraiság, a hiányok és ellentétek mint a szöveg szervezői, a ritmikája és az ugrásai bent tartják és görgetik az olvasót ebben az egészen fel nem fogható, borzongatóan ismerős emlékvilágban. A történetek egyperces állóképként sorakoznak egymás után. A rövid, játékot mímelő, de nagyon is komoly mondatok egyes jelenetekben egyszer csak elvágják a képet, és egy következő játékhoz gurítanak. Mert minden lehet játék, legyen az kő, fű vagy akár a nagypapa, és bármit a szájukba lehet adni. A kő éhes ebben a kötetben, de nem lakik jól. A nyelv tapogatózik, próbálgatja a lehetőségeit.

Létezhet egy olyan befogadói pozíció is, mintha játékban lennénk. Felnőtt olvasók, akik előveszik régi dolgaikat, és újra eljátsszák a fontos és a nem fontos dolgokat egyaránt. Emlékezés, és az abban való otthonosság jellemzi a sorokat. Nyugtalan otthonosság ez. Olyan, ami éjjelente piszkál, a belsőnket kapargatja. Az érzékeinkre hat. Látványok, ízek, neszek, tapintások keverékéből áll össze. „Toporzékolva követelik a kiscicákat. Puhát kell nekik adni – most azonnal –, a puhát szeretik, a meleget és a rózsaszínt.” (22. o.) „A babának pihéje van. A pihének babája. Hol van az a pihe? A pihe a babán van. Milyen a pihe? A pihe puha. Nekem kövem van. Az én kövem.” (23. o.) Magunkban befejezzük, és közben érezzük, hogy ez a női testről is szól. Nekünk, rólunk, de nem csak nőknek.

Ha valamit felróhatunk, hát éppen ezt, hogy a szöveg megmutat, de nem magyaráz, nem vigasztal. Dehát ilyenek az emlékek, és a tárgyak természetükből adódóan is csak láttatni képesek. Eszközök és nem magyarázatok. Ebben a világban teljesen természetes, hogy a dédi rongybabát szült. A mi világunkban is bárki juthat erre a sorsra, és ha igen, épp olyan szeretettel öleli majd magához a rég várt gyermeket, mint a dédi. Mások majd szemet hunynak vagy asszisztálnak. Nincs rá magyarázat, csak a baba és a babát szorongató kéz lesz. Meg az érzés, hogy meg akarjuk érteni, miért, de nem tudjuk, és semmit nem tehetünk ez ellen. „De hogyan lehet meglátni az egészet, ha körös-körül csak dolgok látszanak, és mind azt akarja, hogy felismerjék?” (16. o.) „Ennyi mindent senki sem ereszthet át kezeinek és érzékeinek malmán. Lehetetlen. A fagyos »lehetetlen« szótól gömbölyödik a szomorúság.” (17. o.) Tényleg csak a fésű maradt meg a nagypapából, de az használható.

A dédi és a gyermek figurája abszurd, camus-i értelemben véve is, aki Sziszüphosz mítoszához fűzött magyarázatokat esszéjében. Sziszüphosz sorsa, a modern ember belátása, élettapasztalata is lehet.  Egy kő és az ember története Nowicka könyve is. Csak itt még önmagát tanulja az ember, ott meg már tudja. Ahogy az abszurd ember, úgy végül a gyerek részben és a dédi egészében is boldognak képzelhető. Mert noha éppen a szomorúságot tanulja, vagy azt éli, mégiscsak játszik rendületlenül. A többiek benne vannak a szomorúságban. Anya nem tudja létezik-e mennyország. Apa nem szivároghat el még a lefolyón sem. Nem békél meg vele, de elszökni sem képes a szomorúságból. Gyermekibb a gyereknél, nem tanult meg követ etetni. Elveszi a követ, kirángatja a szájból, és a kútba dobja. Azért, hogy a gyermek nőjön bele a szomorúságba. Belenő, a záró részben a húsába vágja azt, és ő is tudni fogja a felnőtt dolgokat, amíg elég folyékony nem lesz a tudata. Olyan, mint a dédié, aki méltósággal megöregedett, mert elfogadta az őrültségét. Aki kiengedte magát a világból, hiába zárják a szobába. Számára a szekrénye is végtelen. A gyerek azt is tudni fogja, egyszer tán még papa is lehet, aki már csak a történetekben van, a kő világában, a nyelvben, a nyelv alatti fészekben. Hiába dobták a vízbe a követ, az attól még van.

Bronka Nowicka így nyilatkozott egyszer a szerzői szándékról: „Nem kívánom, hogy a halott dolgok élővé váljanak. Azt szeretném, ha az emberek kevésbé lennének halottak. Számomra erről szól ez a könyv.” Adná magát a kőszív párhuzam, de lehet, hogy ez túl direkt. Az viszont kétségtelen, hogy hangsúlyosan jelen van benne a gondoskodás, a történetekkel táplálás, éltetés motívuma. A lehetetlennek ajánlva, szó szerint. Ezt a könyvet a játékban elfáradtan, meghökkenve, kicsit szomorúan, de reménységgel lehet letenni.

Oláhné Kispál Anita

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)

FELHASZNÁLT IRODALOM

Albert Camus: Sziszüphosz mítosza, Magvető, 1990.

https://www.magyarulbabelben.net/works/pl-hu/Nowicka%2C_Bronka-1974/biography

https://irodalmijelen.hu/2020-jun-25-1709/sziklaja-sorsa

https://www.biuroliterackie.pl/biblioteka/recenzje/uspokajac-niepokoj-niepokoic-spokoj-nakarmic-kamien-bronki-nowickiej/ (Fordító programmal olvasva.)

Prae.hu

Budapest, 2021

86 oldal, 2990 Ft

Fordította: Sipos Tamás