Locker Dávid versei

Nyár, utoljára

akkor még összeült a nagycsalád,

hogy a dalmáciai melegben

kiizzadja magából a múltat.

a vedelés a Szamos-parton,

a Carpaţi-lakótelepen a

csempészett Boney M-lemezek,

dédapám teste

az ombodi határban,

a sírkövek mögé hasalás

a szekusok elől,

a kukoricalevelek vágásai a karokon,

a határőrök gellert kapott kiáltásai

félúton Nyugat felé:

sóvá porladtak a combokon.

én az unokatestvérem mellett feküdtem.

néha vicces megjegyzéseket tettünk

kövér emberekre,

de különben nem sokat beszéltünk.

mondtam volna neki valamit

a révfülöpi nyarak olaj- és szabadságszagáról,

az idegesítően tökéletes

délnémet tájban a motorzúgásról,

az első átázott bodenseei hajnalról,

hogy milyen, mikor,

mint sziklák közé a dagály,

két ember közé szivárog a felnőttkor,

de inkább csak a horizontot figyeltem,

és gyöngyözni kezdett a homlokom.

Szocpol

Anyámék akkor határozták el, hogy

felveszik a szocpolt,

mikor megszületett az öcsém.

A padlást tervezték beépíteni,

ahol a zanussi-radiátorok kellemes,

könnyen szabályozható melegében

a fiúgyermekek

felelősségteljes

és kiegyensúlyozott lelkivilágú

férfiakká cseperednek.

*

„Nemsokára”

felelte anyám,

ha megkérdeztem,

mikor lesz végre saját szobám.

Egy ideig zavart, hogy izgulok

a kanapéra száradt spermafoltok miatt,

de egy idő után megszoktam,

és a tudat,

hogy nem kell semmit kitakarítanom:

bőven kárpótolt.

*

„Mikor nősz már fel”

kérdezik a felelősségteljes

és kiegyensúlyozott lelkivilágú barátaim,

mikor a radiátoromról panaszkodom,

ami krematóriummá fűtötte a szobámat.

„Nemsokára”,

felelem,

és visszamegyek hamuvá égni.

Ha tehetnék, a szélbe fújnának –

nem tudják, milyen nehéz

kilépni egy gyerekszobából,

ami sosem készült el.

(Megjelent a Tiszatáj 2020. októberi számában)