Soha senki nem fog megismerni senkit

SHIVA BABY

Forma és tartalom ritkán olvad ilyen hibátlan egységbe. Sőt, Emma Seligman kritikai hozsannákkal útra bocsátott dramedyjéhez még nagyszerűbb bravúr köthető: a járványidőszakban piacra dobott művek talán legtökéletesebbje, plusz megoldásai bármelyik filmtörténeti irányzat díszére válnának.

Orgazmus, paskolás diszharmonikus zajai sötét képernyőnél: a Shiva Baby első pillanataiban még csak dialógusok sem hangzanak el, rögtön tudjuk, mire számítsunk. Igazi kapcsolatokra hiába várnánk, a karakterek egymáshoz fűződő viszonyrendszerét a totális üresség határozza meg. Homályos, dekódolhatatlan vágókép uralja a nyitány, újfent e részletezett tézis vizuális bizonyítékaként: Maria Rusche operatőr a direktor hű társaként precíz maximalizmussal, kérlelhetetlenül sűríti a következő 70 perc zseniális foglalatát egyetlen rövid, ám találó intervallumba.

Emma Seligman különben sem búslakodhat 2018-as, azonos című rövidetűdje nagyjátékfilmmé duzzasztása miatt. Virtigli szerzői, alkotója összes nyűgét-baját desztilláló tragikomédia az eredmény, oldott humor és nyomasztó dráma egyvelegével leginkább önmagáról készít portrét. Zárt szituációs művészfilmként, valós időben (real time) bonyolódó kamaradarabként ugyanolyan csáberővel bír a Shiva Baby, mint később felvillanó, jóval összetettebb problémái boncolgatásakor – a Tisch Művészeti Iskolában végzett, gyötrődését feminista Woody Allenként celluloidra alkalmazó Seligman nemcsak önnön értelmiségi útkereséséről, hanem bizonytalan lábakon álló identitásáról is szónokol. Mikroproblémák érnek össze a makrovilággal, pontosabban az előbbi mind nagyobb primátushoz jut, ráadásul debütmozija legnagyobb erényként szóljunk a képi világról vagy a jelenetszervezésről, terelődjön figyelmünk a színészi alakítások, forgatókönyv duójára, műve az összes fronton támadhatatlan – Seligman pusztán elsőfilmes, mégis szakmája abszolút tudatában, a kiforrott mesterek bölcsességével irányítja projektjét.

Háromszögkompozíció, négyzetalakzatba rendeződő figurák, tömegbe illesztett, netán onnan leválasztott címszereplő: a Danielle nevű végzős főiskolás hányattatásait rövid periódusban megragadó Shiva Baby nem árul zsákbamacskát. Cinikus közönnyel viszonyul szüleihez, esetleg ironikus vitákba bocsátkozik velük, miközben anyja és apja ugyanúgy helyüket kereső, ősi szerepüket megvalósítani képtelen, egyszerre komikus, illetve szánalmat keltő páriák. Nincs igazi kapcsolat gyerek és a felmenők között – Danielle coming-of-age story-ja sosem érhet révbe, ugyanis képtelen definiálni önmagát, szülei, Debbie és Joel szintén, így ha párbeszédre tesznek kísérletet, bohózatba illően kínos, bumfordi acsarkodás sül ki belőle. Darabokra hullik a család, valamint a felnőttkori útkeresés ideája: Seligman csattanós pofont oszt ki az amerikai kapitalista ideológia famíliamániájának, a szűk helyszínen bonyolódó, tradicionális cselekményt mellőző játékidő helyszínrajzával ugyanerre reflektál. Hovatovább az ún. siva, vagyis zsidó temetés célja szintén kérdőjeles, maga a gyász is groteszk-abszurd hangvételt ölt („Bácsikád második nejének húga halt meg.” – érkezik az anyai válasz), még azt sem tudni, ki milyen rokoni viszonyban áll a másikkal, odaveszett a nyelv, mint közösségépítő elem jelentősége és egymás befogadásának záloga. Ilyen rangban cseppet sem véletlen a rengeteg kézikamerával rögzített, ugyancsak elmosódott, rendezetlen snittek halma – a Shiva Baby nyárspolgári antihősei képtelenek beszélgetni egymással. Olykor vicces nyelvjátékok írják felül bizonyos fogalmak jelentését, vagyis a komédia hatásmechanizmusa dominál, ám legfőképpen a vita, tehát a közös nevezőre jutás illúziója tör felszínre: állítást tesz egy karakter vagy önigazolásra várva kérdőre vonja a partnerét, mire azonnal a remélt válasz, megerősítés ellentéte csapódik az arcába.

Zátonyra fut a kommunikáció alapvető igénye: a Shiva Baby viszont más tartalékokat is rejteget. Seligman zsenijét dicséri, hogy formanyelvi húzásain túl leginkább a puszta dikcióval, kibökött szavakkal, mondatmaratonokkal demonstrálja közösség és egyén szétesését. Újabb problémafelvetéseket tesz lehetővé egy-egy levegőbe kürtölt állítás, vagyis a felmerülő témákat, így a nézői figyelmet rendre a soron következő megjegyzések terelik. Szóba kerülnek a párkapcsolatok, a karrierépítés: direktorunk ilyen rangban is szerzői kommentárral él, önmagát fogalmazza bele dolgozatába. Zsidó vallású biszexuálisként Seligman egyetemi ténfergései mellett azonos neműekhez vonzódását is finom kritikával illeti, vagyis a Shiva Baby az önmarcangolás, útkeresés, kommunikációképtelenség univerzális dilemmakörei mellett végtelenül konkrét, lecsupaszított tézismunka a szexuális identitásról. Polifón eszközökkel, több oldalról, romantikus komédia-sablonokat fejtetőre állító módszerrel vizsgálja ezt a rendező: nemcsak a felsőoktatásból csalódottan távozó Danielle bonyolódik kalamajkába Max-szel, az őt pénzzel ellátó yuppie-szeretőjével (sugar daddy), vagyis gyenge kitartottként fokozódik le, de volt, jogi egyetemre készülő barátnője, Maya incselkedését is kénytelen elviselni. Ráadásul Seligman egyfajta szeretem-gyűlölöm-relációként ábrázolja a pénzember és a befutott ismerős hősnőnkkel való kapcsolatát, így az elfogadáshoz, netán a szakításhoz újabb pofára eséseken vagy összeborulásokon keresztül vezet az út, tehát rendkívül indokolttá lényegül a film kaotikus vizuális nyelvezete és verbalitáson nyugvó perspektívája. Feminista kiáltványként hasonló felvetés jellemzi a Shiva Babyt, lévén Danielle korántsem egy Wonder Woman örvén szárnyra kapott, színpompásan brillírozó hősnő vagy a Portré a lángoló fiatal lányról melankolikus hölgyalakja. Teljesen átlagos, slampos, kellő pillanatokban okos, de önmagát nem ismerő karakter – Rachel Sennott őstehetségként, csaknem Walters Lilit idéző gesztuskészlettel botladozik több mint 1 órán át. Szeretetre, empátiára vágyik, ám többnyire enyhe, burkolt visszutasításokat kap: genderszakos vezéregyéniségből nyugtalan, örökké ideges kisemberré züllik, látszólagos iróniájával csak tanácstalanságát leplezi és a Shiva Baby huszonévesből egyre módszeresebben süllyeszti őt lenézett, istápolt-infantilis gyerekké. Mi több, a Shiva Babyben a románc, a családi élet, az önmagunkra találás részben munkalehetőségeink kiaknázását is érinti, ám mivel Danielle – például a Nyakunkon az élet X-generációs MTV-fiataljaira hajazva – bolyong, lelki-mentális útvesztőben stagnál, jövedelmező munkát sem találhat, vagyis Seligman a nyugtalanság hibátlan, szubjektív karakterrajza mellett a hipokrata, sikert űző rokoni és baráti közösség munkahelyet, életet, családot célzó elvárásait is górcső alá veszi.

Végig Danielle szemszögét vesszük fel, a Shiva Baby (mely titulus az impotens Max és a kenyérkereső, első blikkre feminista, de mégis anyaként otthon ülő Kim folyamatosan, még a kaddis alatt is zokogó 18 hónapos csecsemőjére, Rose-ra is utal, ergo a kislány diszharmonikus pengeváltásokba, egy nyugalomra sosem lelő zsidó közösség kötélhúzásaiba született bele) nyomasztó hangkulisszája a pánik briliáns audiovizuális metaforája. Ariel Marx klezmert hangan zúgó, kattogó ritmussal spékelő zenéje egy pillanatra sem enged ki a hősnő látómezőjéből, akárcsak a premier plánok garmadába záró operatőri munka: egyre jobban ránk nehezedik a Danielle-t béklyózó pánikroham, legutóbb a Csiszolatlan gyémánt lefejezett kakasként rohanó lúzerének leszálló spirálja ragadott így karon bennünket. Az egyszerre öntudatos és csitrivonásokat öltő, pontosan ellentmondásos személyisége révén árnyalt, sosem radikális feministaként bemutatott (el is hangzik: „A feminizmus nem karrier, hanem szemszög.”), uniformisba bújt, de attól kis időre meg is szabaduló „sivababa” (Seligman a Pam Grier-féle Sheba, édes! blaxploitationjének címét karikírozza már-már coeni nyelvjátékkal) így nemcsak idegesítő, egydimenziós fruska, hanem nyitottan gondolkodó, elemző alkatú nők, férfiak, kamaszok, ifjak, középkorúak, öregek bizarr példaképe. Felismerhetjük benne saját gondjainkat, de olykor a remény is felvillan Danielle sorsában.

John Cassavetes (Egy hatás alatt álló nő), Robert Altman (Nashville) és Mike Nichols (Nem félünk a farkastól) vonásaival zsonglőrködő, némileg a zsidó szubkultúrába bepillantást nyújtó, de leginkább egyetemes dramedyként ugyancsak diadalt arat a Shiva Baby. Hangok, értetlenkedések kakofóniájába csöppenünk, onnan hiába vergődnénk ki, a Danielle-t csaknem mozdulatlanságra bíró klausztrofóbia, illetve a gallyra menő családi összejövetel bevallottan a Trey Edward Shults jegyezte, ugyancsak önterápiának betudható Krisha rokona. Csakúgy, mint a texasi szerzőnél, Seligmannál is egy centrális pozícióba állított tárgy földre zuhanása, a „minden egész eltörött” alapélménye jelent drámai, fájdalmakat zokszó nélkül felszínre buggyantó fordulópontot. Sőt, akár a Hajdu Szabolcs-féle, családokat határozottan össze nem boronáló Ernelláék Farkaséknál is tetszetős referencia lehet: a Shiva Baby magyar „társdarabjához” hasonlóan remekül időzített szóbeli kataklizmákkal választ el szcénákat és dob fel friss témákat, Seligman nagyszerű ritmusérzékű auteurként tisztában van vele, hogyan iktasson be csendes, intim hatásszüneteket, majd licitáljon rájuk újabb felmerülő, egyszerre hétköznapian könnyed és filozofikusan magvas szóbeli epizódtöredékekkel.

Kétértelmű, tetszetős mikrobusz-hasonlattal lokalizált zárlatában a Shiva Baby nem ad egyszerű, gyorsan lezavarható választ, sosem tisztje pontot illeszteni a 70 perces hacacáré végére. Újabb gondolatokat ébreszt, a stáblista gördülése után is lehetővé teszi a morfondírozást. Jóllehet, optimizmust hírnökölő mosoly görbül az utolsó kockákon, nem vehetjük biztosra, hogy az öröm végig kitart majd – a konyha, mosdó, hátsó udvar után ismét szűk térbe zsúfolt, generációkat, világnézeteket tömörítő finálé hibátlanul biggyeszt koronát a titkok és hazugságok, hajbakapások és megnyugvások történetére. Emma Seligman pedig rögtön helyet is követelhet magának a különböző stílusú, de határozott kézjegyű, az amerikai független szcénában tevékenykedő női rendezők, úgymint Josephine Decker (Madeline a mélyben), Eliza Hittman (Never Rarely Sometimes Always) és Amy Seimetz (She Dies Tomorrow) panteonjában, ugyanakkor ez a teljes gárdáról elmondható. Óriási kár, filmtörténet elleni bűncselekmény lenne, ha a Shiva Baby nem egy újabb, tehetségekből álló szerzői bandát illesztene az indie-szcéna fesztiváltérképére.

Szabó G. Ádám

Shiva Baby (2020)

Rendező: Emma Seligman

Szereplők: Rachel Sennott, Molly Gordon, Danny Deferrari, Polly Draper, Fred Melamed