Lombhullástól rügyfakadásig

THE FATHER

Mielőtt bárki kedvét szegné az esetleges teatralitás, nyugodtak lehetünk: Zeller színdarab-adaptációja nemcsak a formai gyerekbetegségektől szabadul meg, hanem egy tematikai irányzat kurrens csúcsdarabjává is avanzsál.

Hihetetlenül pozitív csalódás látni, hogy az élet, pontosabban a demencia-melodrámák alzsánere nem fékezett be gyorsan a Haneke-féle Szerelem után: Florian Zeller 2012-es francia színművének átirata ugyanis pont akkor gazdagította újabb árnyalatokkal a csontig rágott sztorit, amikor senki nem várta. Jobb esetben egy tökéletes alakításokkal vértezett, operatőrileg míves, egyébként túlhabzó, mélyrétegét tekintve üres könnyfacsarásra számítanánk, de a szerző kifogástalanul ültette át saját gyermekét a film médiumába: a The Father véletlenül sem anyagidegen, hanem univerzális, figyelmünket egy percre lankadni nem hagyó remekmű.

Rengeteget köszönhetünk a hangütésnek, Zeller radikálisan más és keserédesebb irányba fordul, mint osztrák kollégája. Klinikai ridegséggel fotografált, a halál megalázottságát, totális passzivitását szürkébe hajló beállításokon rögzítő passió helyett jókora humanizmustól duzzadó, pszichológiailag és érzelmileg egyaránt autentikus munka a The Father. Anthony Hopkins részletes, finomhangolt játéka révén véletlenül nemcsak egy zsémbes öregúr magánszámát lessük, hanem egy roskadás előtt álló, de az életbe utolsó lehetével is kapaszkodó átlagembernek ismerjük meg a színész keresztneve és pontos születési dátuma nyomán felépített, bárki számára testközelbe hozható figurát. Zeller eleve nem is gondolkodott másban, ha az Oscar-díjas legenda visszalép, a feldolgozás, némileg unalmas módon, francia vizeken szökkent volna szárba – így viszont újra a homlokunkra csaphatunk és nézhetjük az utóbbi időben sajnos több haknit is vállaló Hopkins diadalmas, játékstílusához tökéletesen passzoló diadalmenetét. Ironikus, csaknem gyermeteg, szurkálódó tónusból vált dörgedelmesbe, hanghordozását fizikumának változása is követi: hol impulzívnak látjuk, átgondolatlannak, sértőnek érezve a kijelentéseit, majd egy pillanat alatt lényegül sajnálatra és szeretetre méltóvá.

Hopkins karakterformálásán nyugszik a túlzásokat mellőző cselekmény: a The Father rávilágít, nem pusztán a 80 felett járó, önmagát mérnök helyett táncosként definiáló a főkarakter monodrámáját látjuk, gazdagon árnyalt családi melodrámának is tanúi lehetünk elmulasztott, helyrehozhatatlannak tűnő lehetőségekről, a régi problémák jelenbe gyűrűzéséről. Anthony összekap a lányával, verbális birokra kel gyermeke új férjével, ápolója birkatürelemmel, őszinte mosollyal fogadja rigolyáit: Zeller és az ugyancsak színházból érkező, méltatott Christopher Hampton szkriptje precízen kidolgozott hangversenyeket idézően zongorázza végig egy hanyatlófélben lévő idős úr teljes érzelmi skáláját. Egyszer toleránsnak, utána fásultnak tűnik Anne, a főkarakter lánya (Olivia Colman újfent bizonyítja, miért is tartják generációja egyik legjobbjának), de rajta is látszik, nehézségekkel dacolva szeretne élhető körülményeket biztosítani az apjának. Empátiában dúskáló betegségmelodrámaként a The Father rendre azt vizsgálja, miképp befolyásolják egy hajlott korú, lassan végleg passzivizálódó személyiség döntései, ingatag látásmódja a körülötte lévők hétköznapjait.

Felvetésére óriási szükség van, mivel a bő 90 perces játékidő legalább ennyire regél a demenciából sarjadó memóriazavarról, látszat és valóság összefonódásáról – gondosan kimunkált tudatfilmként ugyancsak leltározható a The Father, centrumában folyamatosan Anthony hitelesnek vélt, ám falsként lecsapódó észleletei, percepciójának visszafordíthatatlan kibillenése áll. Míg Haneke csupán két álomszcénával szakította félbe a zenetanárok leépülését, addig Zeller nyomatékosan a szubjektivitás tévútra vivő, csalóka optikai-mentális jelenségeiben hisz. Összenyomódnak, egymásra rakódnak a terek, a direktor hangsúlyos kamaradráma-esztétikájában legfeljebb az ablakból lesve bukkanhatunk járókelők, egy szatyorral dekázgató gyerek vagy a szemközti épületben lakó pár intim közelségének nyomára, tehát a The Father nagyszerűen előnyt kovácsol a színpadiasnak tűnő, burokszerű mikroközegből – Anthony lakása sötétségbe boruló elméjének zárt szituációs drámákra reflektáló szimbóluma. Ki sem lépünk e falak közül: Anne és az apja orvoshoz mennek, liftből sétálnak ki, végül egy irodába toppannak, miközben szobák, folyosók, kórtermek és falak rendeződnek az erodálódó karakterperspektíva organikus jelölőivé.

Ugyanez jellemző a többi figurára is: a The Fatherben óriási szereppel bír az idő és a haláltudat, nem egyszer Anthony el-és feltűnő karórájának szemléltetésével, de a homokóraként pergő napokra utal a szereplők tekintetének felcserélhetősége is. Hősünk skizofrénként botorkál. Létező entitásokat hol a maguk valójában, hol azok ellentéteként tapasztalva botlik a lányába, a gondozójába (vagy óhajt találkozni világutazónak hitt, soha be nem kopogtató sarjával, remek múlandóság-allegóriaként), így az újabb karaktereket játszó színészek megint csak váratlanul lépnek színre, összezavarva Anthony-t és az öregúr látószögével azonosulni kénytelen nézőt – az Olivia Williamsből, Imogen Pootsból és Rufus Sewellből összetevődő aktor-sorfal hibátlanul egészíti ki a főalak mentális tévelygéseit. Sőt, Zeller olykor nemcsak Anthonyhoz, hanem Anne-hez is téves percepciókat csatol, így a The Father néha a mellékszál kapcsán is homályban tart bennünket, felvetve az apját szívvel-lélekkel istápoló, de a szomorúságába lassan beleroskadó lány privátdrámájának lehetőségét. Természetesen, a reflektorfény nem kerül le Anthonyról: a The Father példás ritmusérzékkel jórészt hozzá köti a fordulópontként szolgáló, gyakran repetitív történésekből vagy mondatokból szőtt téveszméket.

Végletesen tragikus műről azonban hiba lenne beszélni: a zárlat felé trappolva egyre melankolikusabb, boldogságot és fájdalmat csodálatos érzékkel ötvöző hangvétel uralja a történetet, hovatovább, poézist is sikerül csempészni Anthony elveszettségébe. Fa és levél-párhuzammal operáló befejezésében a The Father örökre tisztázza, nem egy unszimpatikus rigolyás lejtmenetét követtük, hanem egy rendkívül humanista, bármelyikünk esendőségtudatára építő öregembermozi pergett. Zeller a döntő pillanatban sem enged a negédesség csábításának és pontosan ezért lesz fergeteges teljesítmény az adaptációja: úgy töri el a mécsest, ahogy csak nagyon kevesen és a fény kihunyásakor sem felejti el szembesíteni fiatalokból, középkorúakból és vénekből álló publikumát a minket illető méltóságunkkal.

Szabó G. Ádám

The Father (2020)

Rendező: Florian Zeller

Szereplők: Anthony Hopkins, Olivia Colman, Imogen Poots, Olivia Williams, Rufus Sewell