„A kifáradás esztétikája”

LEGÉNDY JÁCINT:
FÖLDALATTI OLTÁR

Legéndy Jácint költészete radikálisan nem akar semmit. Holott a Földalatti Oltár tematikája az underground szubkultúrát idézi meg, hasonló eszközökkel, amint azt előző kötetében (Központi Zóna, Balassi, 2006) láthattuk: valami légies, éteri dekadenciával, „a kifáradás esztétikájával” lázad. A sokat érlelt anyag azonban új témákat is felmutat a 13 évvel ezelőtti Központi Zóna világához képest, középpontjában az underground klubokkal, a „zsilettes” életérzéssel, annak rituáléival, így valamelyest közösségibb szellemet képviselve.

Látványos és sokatmondó a kötet borítója, amelyen a szer­ző félmeztelen, alvó portréja látható kékes derengésben, amely nagyon illeszkedik a tematikához. A sejtelmes portré a kitárulkozás és a zártság aktusaként egyszerre jeleníti meg az underground individuum önmagát felvállaló, kifejező testnyelvét, ugyanakkor a modellnek a nézők felé tanúsított közömbös passzivitását, a nyugalom, a békés önmegadás magatartását. Az oldalmargókon végigfuttatott illusztrációk, amelyek a költő saját kollázsaiból készültek, már önmagukért beszélve idézik meg a ’80-as évek újhullámának hangulatát, mintegy annak oltárképeiként. Legéndy kollázsaiból több helyen tartottak kiállítást az elmúlt években (Arte Galéria, Magyar Műhely Galéria, Kassák Múzeum).

A kötet szerkezete, felépítése nagyon kiegyenlített, szigorú, terve szintén a szerző saját munkája: I–IV. tematikus ciklus bontakozik ki, melyek mindegyike 10-10 verset foglal ma­gába, tehát összesen 40 szövegről van szó. Formailag is megmaradt Legéndy a már-már védjegyévé vált hasáb-archi­tektúránál, amely verseinek tördelését illeti, s amelyek grandiózus mondatépítményekként is felfoghatóak. Hiszen minden egyes „munkadarab” testén egyetlen nagylélegzetű mon­dat hömpölyög végig, központozás és nagy kezdőbetűk nélkül, jellegzetes kötőszóhasználattal fűzve egységbe a tagmondatokat. A kötetben minden költemény egy ‑vers utótagú alcímet kapott, amely fakultatívan orientálja a befogadói figyelmet, de legalábbis erős atmoszférát teremt: pl. zsilettvers; tóvers; ugyanvers stb. Ciklusonként egy-egy rövid négysoros vers is helyet kapott, melyeknek alcímei viszont angol nyelvűek (instead of meeting; way of underground stb.).

Ahogy az indusztriális behatol az ökoszisztémába („az égbolt omladozik”, 15.; a „lugasnak neonzöld karja” van, 13; „hattyúként úszó nejlonfóliák”, 42), úgy lázad az underground szubkultúra a saját testén elkövetett erőszakkal, stigmákat létrehozva a bőr felületén, a plasztik és a fém beágyazódik a húsba („köldöködbe piercinget rakass”, 9; „tetovált zsenik”, 11; „csuklójukon a zsilettpengék” nyoma, 12). Hibrid létmód ez, önként vállalt, sőt előzékeny mártírokként vezekelve, a halált idealizálva lépkednek elő a Gruftból (die Gruft: sírbolt, kripta – „a grufti lányok”) az újhullám követői, ünnepelnek pinceklubok hangfaloltárainál, sráckoruk emlékeit kollázsként szemlélve vagy remixként újrahallgatva. Pogózásuk pogány tánc a temp­lomukká szentelt Fekete Lyuk-ban (32), ahol a női karakterek ultraszenzitív, „összenyirbált hajú” (12), apácaképű ribancok. A férfialakok hol a rendszerváltással „kipusztult” szakmájuk munkanélküliei (Elektródák szikráit, 17), hol csavargók, urbánus don juanok vagy arisztokratikus mösziők a „verszáji parkban”. Jézus alakja (a katolicizmus szimbólumaival karöltve) számtalan szöveghelyen felbukkan: hol koldusbőrbe bújtatva, hol szipusként, de mindenképp száműzötten (Száműzött Jézus, 10), a hajléktalan pedig zsoltárt mormol. A kötet a szelíd lázadók liturgiájaként is felfogható, ahol a „Testvéreim az Úrban” a táncparkett ördögei. Ugyanakkor a közös és egyéni bűnök kivallására és meggyónására tett lírai kísérlet, ahol a megszólaló többnyire egyfajta kívülálló belévetettség magatartását tanúsítja.

„Betonsúly alól virágzanak már a klasszikus maffiózók”, és a földalatti forradalmárok „petúniák vagy nárciszok lövészárkából” figyelnek. Legéndy sajátos antonim szerkezeteket használ, amikor finom, lágy entitásokat kapcsol össze a militáris szókészlet elemeivel. Ebben ragadható meg költészetének poétikája mind tartalmilag: ahol a kellemes érzeteket mint felületeket, a TÖRÉS, HASÍTÁS, VÁGÁS, FÚRÁS műveletei sebzik fel, mind pedig formailag: hasábokba „szeletelt”, erőszakosan elvágott, csonkítottnak ható szavak, amelyek az elegánsan hajlékony és folyamatosan áramló szintaxis sebesültjei, mártírjai, stigmatizáltjai. Vall is erről a kötet nyitó versében a beszélő:
„szavaim őszinték és egyen- / letesek miként a padlás gerendá- / zatába ácsolt kétszázas szögek” (Csupán a kifáradás, 7).

A kötet térpoétikáját egyrészt az underground klubok „belsői”, másrészt a természet mikroszintjei, harmadrészt pedig a lerobbant ipari „külsők” alkotják, forgatókönyvszerűen, vagy ahogyan Csehy Zoltán megfogalmazta a fülszövegben: „avantgárd videoklipek gyanánt ugyancsak felfoghatók”. A motivika erősen az ábrázolt szubkultúra által meghatározott: penge, szög, vágóhíd, bőr stb., valamint a szlengkifejezések által mozgósított laza fiatalság képei köré épül: srác, pogó, csaj, séró, suhanc stb.

A szövegek mintha a természetet jelölnék meg végső menedékként, ahova vissza lehet húzódni, ahol a remény felcsillan:
„szinte még izzó ka- / pával várok egy jelre mely túl- / mutat a hobbikert gondozásán” (Szederbokor hajlong, 41)
„megértettem a növények- / nek is van klausztrofóbiájuk ad- / ni kell nekik csillámkék csöndet / s ajándékozni kell szabadságot” (Mikor az udvar, 62)

Legéndy Jácint költészete nem kapcsolható egyértelműen lírai elődökhöz, trendekbe nem illeszthető, jelen kötetében kimondottan a brit újhullám esztétikáját követi, jellegzetesen a gothic irányába hajlón, avantgárd szellemben, szürrealista asszociációkra fűzve fel csipkés, jelentős mértékben díszített líráját. Ez a díszítettség, eszközösség elvárható mint stiláris szükséglet, ám néhol kérdéses, hogy az „építmény”, a szövegtest elbírja-e összes ráaggatott terhét, ahol a mondatok is komplikáltan, habár többnyire nagyon jó ritmussal alakulnak. A kötet legsikerültebb verseit nem akasztja meg az állandó alanyegyeztetés, valamint az érthetetlenségbe hajló alakzatok kibontásának vágya, hanem jó érzékkel adagolt, patikamérlegen kimért egységekkel operál. Példa a túlzott komplikáltságra a Cserépkályha című versből:
„csodálkoztak akár / a galambász önépület lomos iro- / dájába tévedt villanyszerelők” (23)

A Földalatti Oltár teljes mértékben véghez viszi vállalását, amellyel az underground szubkultúrát a poézisbe ágyazni szánta, letisztult és kiforrott esztétikai érzékkel. Kérdés, hogy ez a költészet tematikájában generációja örök ifjúságából fel tud-e nőni, akar-e, lesz-e érett, belátó szembenézés? A kötetben megszólal ez a hang is, a Jóslat (death of gardener) című (65), talán legmegrázóbb négysorosában:
„majd felborulsz a hintával
szavak csukódnak össze benned
s napszúrta véres ég alól
az űrbe csillan zöld türelmed”

Horváth Éva

(Megjelent a Tiszatáj 2020. márciusi számában)