Łukasz Orbitowski: Az újrakezdés mint életmód

Łukasz Orbitowski (1970), lengyel esszéista, fantasy- és horroríró, a krakkói Jagelló Egyetemen filozófia szakon végzett.

1.

Egész életemben hajtott valami. Vagy húsz albérletben megfordultam.  Éltem több országban, különböző kontinenseken. A mai napig sem tudom miért.

2.

A szülői házat rögtön az érettségi után, tizenkilenc évesen hagytam el. Összevesztem apámmal, ő pedig azt tanácsolta, húzzak el a picsába. Hallgattam rá, mert nekem nem kell kétszer szólni. Apám egyébként rendes, szerető ember volt, én viszont lobbanékony. Ami a lehető legrosszabb kombináció. De még a költözés előtt kibékültünk.

Kivettem egy lakást, pontosabban egy förtelmes lyukat fürdőkáddal a konyhában, egy csomó régi bútorral és cserépkályhával. Ittam, mint a kefekötő, mindenféle illegális ügyekbe keveredtem és még csak álmodni sem mertem, hogy egyszer író leszek. Más szóval, teljesen normális fiatalkorom volt. Hamarosan mentem egy másik albérletbe. Aztán a következőbe. Emlékszem egy elképesztően különleges lakásra, amiben rengeteg akasztó és plafonból kiálló vasrúd volt. Előttem valami képzőművész vette ki. Ott hagyta egy installáció részeit. Ezenkívül az egyik szobában egy fagerenda húzódott végig a plafon alatt. Fel tudtam rajta lógatni magamat, minden haveromat és még egy focicsapatot is, beleértve az edzőt és kispadosokat is.

3.

Nagy nehézségek árán elvégeztem a filozófia szakot és csodálkozva döbbentem rá, hogy a munkaerőpiacon vészesen nagy hiány van a gondolkodóknak kínált állásokból. Szóval kiutaztam Bostonba és segédmunkás lettem.

A tapasztalat hiánya miatt a kezdet nehéz volt. Nem beszélve arról, hogy keresve sem találni rosszabb embert a külföldön élő honfitársnál. Ügyetlen vagyok, de makacs és erős, szóval valahogy sikerült boldogulni. Tetszett a munkám egyszerűsége és a gondok hiánya – az építőmunkás fizetése elég volt a túléléshez, egy üveg italra is jutott minden szombaton és még félre is tudtam tenni.

Egy fantasztikus helyet sikerült kivennem. Egy apró, szűk és bűzös szobát egy volt kolostorban. Éjszaka, a folyosón egy flúgos bolyongott, aki cölöpverésből élt. Azt motyogta, hogy ez a hely ég és mind meghalunk. A régi kolostor a Dorchester Avenue 666. szám alatt működött, amit egykori metálosként nagyszerű véletlennek találtam.

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy tényleg az Államokban maradok és építőmunkás leszek. Ez egy rendes, nyugodt élet volt. Lengyelországról a jövőtől való szorongásra asszociáltam. Az Államokban ez alól felszabadultam. Sajnos unalmamban a saját magam szórakoztatására elkezdtem írni egy könyvet. Egy egyszerű, általános iskolai emlékeken alapuló horrort. Elgondolkodtam rajta, hogy kipróbálhatnám magam íróként. Csak hát mi lesz az élettel, amit Bostonban kezdtem felépíteni? Azt gondoltam, hogy ha ott maradok, soha nem fogok írni. Elnyel az élet egyszerűsége, elvesztem a nyelvvel való kapcsolatot. Másrészről kipróbálhatom magam a könyvvel és vissza is térhetek az Államokba, ha íróként nem boldogulnék. Vettem egy repjegyet, abbahagytam az addigi életemet és visszatértem Lengyelországba.

4.

Az első házasságom tönkrement néhány év után. Nem szándékozom ezt tovább taglalni.

Fiatalok voltunk és a felnőttkor egyszerűen túlnőtt rajtunk. Váratlanul kiderült, hogy más terveink vannak az életben, amiket még csak át sem beszéltünk az esküvő előtt. Hiszen az élet valahogy zajlott addig is.

Hirtelen elhagytam a családom. Magamhoz vettem a táskámat a gönceimmel, a régi gépemet és ennyi. Nem bánom, de nem is szándékozom ezzel büszkélkedni.  Egyszerűen csak így történt. Besétáltam az ürességbe. A megtakarításaimat odaadtam a feleségemnek. Egy ideig ismerősöknél laktam, bizonyára túl sokat ittam, a keresetem nagy része pedig a tartásdíjra ment.

Aztán lassan elkezdtem lábra állni, aminek nincs semmi jelentősége. Jó, hogy elváltunk a feleségemmel. Mindkettőnknek megvan a saját, jó élete. Azért írok róla, mert tökéletesen emlékszem arra a megismételhetetlen gyönyörre és rettegésre, amikor otthagytam mindent, a kis házat, amit hatalmas erőfeszítéssel sikerült felépíteni: a bútorokat, a lemezeket, a könyveket, a képeket, a mindenféle dolgokat és a szerelem romjait. Fogalmam sem volt, merre tartok és nem áltattam reménnyel nyugtalan szívemet. Azt képzeltem magamról, hogy olyan ember vagyok, aki elvesztette az emlékezetét és újra el kell neveznem a világot és saját magamat, azt, hogy kivé válok és ki lesz a barátom.

5.

A következő életemet saját akaratomból romboltam le. Valójában megvolt mindenem – egy jó nő mellettem, fejlődő karrier és egy kevés pénz. Boldog voltam a nagyvárosi élettel a gyönyörű Varsóban. Valami hiányzott. Hiányoltam a változás energiáját. Aki kifogásolnivalót keres, az talál is.

Kitaláltam, hogy Koppenhágába költözünk. Az akkori barátnőm egyik munkahelyet váltotta a másik után és Dánia fővárosából is befutott hozzá egy állásajánlat. Semmit nem tudtam a városról, csak azt, hogy odavalósi a Mercyful Fate, az egyik kedvenc zenekarom. Állítottam, hogy a külföldi élet hasznos számomra. Eltelt nyolc év, mióta az Államokban éltem. Csábított a Nyugat és az új barátságok. Hivatásos író voltam, könyvekből és publikációkból tartottam fent magam. Végül is ezt bárhol csinálhatom, gondoltam. Így épp fordítva cselekedtem, mint az összes Nyugatra utazó lengyel. Lengyelországban kerestem a pénzt, amit a pokolian drága Skandináviában költöttem el.

Az első két hónap csodás volt. Hosszú sétákra mentem, múzeumokban és bárokban barangoltam, ha bejött valamennyi pénz, még éttermekbe is beugrottam. Hamar kiderült, hogy Koppenhágában szünet nélkül esik és senki nem bír engem. A barátaim és a rossz egészségű apám Lengyelországban maradtak, a karrierem maradékaival együtt. Magunk voltunk a barátnőmmel kettesben, ami próbára tette a szerelmünket. Nem álltuk ki a próbát és egyedül, behúzott farokkal tértem vissza Lengyelországba. Nem jött össze ez a Dánia. Bár a hőn szeretett Mercyful Fate gitárosa két emelettel alattunk lakott. Ami történt, megtörtént.

6.

Visszatértem Varsóba és úgy tűnt, hogy egy lezüllött művész magányos életét fogom élni és egy ideig tényleg így is volt. Sajnos apám súlyosan megbetegedett, ezért visszatértem a szülővárosomba. Szerettem volna eltölteni vele azt az időt, ami még maradt neki.

Apám rövidesen meghalt, de én közben megismerkedtem egy lánnyal, halálosan egymásba szerettünk és úgy döntöttünk, hogy közös házat építünk. Megígértem magamnak, hogy ilyet soha többé nem teszek, de hát ez van. Mindkettőnknek van gyereke. Sikerült elhoznom a fiamat a már nem létező házasságomból és letelepedtünk együtt, már négyesben, egy furcsa és színes mozaikcsaládot alkotva.

Augusztusban három éve, hogy együtt élünk. Felnőtt életemben soha nem töltöttem ennyi időt egy helyen, az újrakezdéssel kapcsolatos fantasztikus energiát, ami egykor örömet okozott, elűzte a nyugtalanság. Régen vártam, hogy valami szólítson és bűntudat nélkül indultam el, összetört szíveket és megbántott barátokat hagyva magam mögött. Nézem a remek családomat és ettől a szörnyű vágyakozástól félek, ami mindent elpusztít, és csak az illúziók ösvényét kínálja.

Az emberek néha megkérdezik, miért írok. Azt válaszolom, hogy az alkotási folyamat közben többet tudok és értek. Egyszerűen az „író én” okosabb a „nem író énnél”. Az irodalom művelését a saját tudatalattimmal való találkozásként is értelmezem. Éppen ennek a kifejezetten magyar olvasóknak írt szövegnek az írása közben tudatosul bennem, hogy húszéves utazásom újrakezdéstől újrakezdésig apámmal indul és apámmal végződik, mintha kifejezetten azért tértem volna vissza, hogy megálljak a sírjánál.

RESET Mi történik, ha megszokott társadalmi életünkben kell alkalmazni a jól ismert IT Help Desk-módszert? Ami egy éve még merész science fiction lett volna, mára a mindennapjaink részévé vált. Lezárunk, várunk, újraindítunk. A PesText Fesztivál is nyomott egy resetet, a COVID által átformált viszonyok között a szórt, globális fókusz helyett a koncentráltabb lokális, regionális irodalmi figyelem kapott hangsúlyt. A PesText hívószava idén a RESET volt, ezért a meghívott írók ebben a témában küldtek írásokat a fesztivál fanzinjába. A Reset ‘zine erős, bátor szövegei, illusztrációi a környékről érkeztek: magyar, szlovák, cseh, lengyel, német, osztrák, szerb, horvát, orosz szerzők mellett kalandvágyó norvég, portugál, török alkotók mutatják meg nekünk, milyen emberi, társadalmi, művészeti vetületei vannak az újraindításnak. Ezekből a javarészt felkérésre írt szövegekből közöl válogatást a következő hetekben a Tiszatájonline.