Egy konok madár a csőréből etet

FARKAS ÁRPÁD EMLÉKÉRE

Öt éve egyszer azt álmodtam, hogy meghalt Farkas Árpád. Felzokogtam az éjszaka közepén, majd miután sikerült elhitetnem magammal, hogy amit láttam, nem ebben a világban történt, valahogy visszaaludtam. Nem volt ésszerű magyarázatom arra, hogy miért érintett ilyen mélyen ez a sötét álom, de arra a kitartó szorongásra sem, mely másnap a birtokába vett. Többek között azért nem, mert Farkas Árpáddal személyesen sosem találkoztam.

Ez az ötéves emlék viszont legalább felkészíthetett volna arra, ami már várható volt, hiszen Farkas Árpádról tudni lehetett, hogy egy ideje nagybeteg. De nem készített fel. Amit pedig most írok, az nem egy nekrológ – azokat a nálam arra érdemesebbek éppen ez idő tájt fogalmazzák. Megengedhetem tehát magamnak a tapintatlanságot, hogy néhány mondat erejéig még magamról beszéljek.

Miután megtudtam, hogy Farkas Árpád valóban meghalt, egy órán keresztül rángatott a sírógörcs. Ilyen velem apám halála óta nem fordult elő, noha időközben volt még néhány megrázó haláleset a környezetemben. Végül már szörnyen szégyelltem magam, mert úgy éreztem, hogy ekkora gyász engem nem illet meg, csupán az elhunyt költő barátait és szeretteit, gyermekeit és unokáit. És mivel az ember sok mindent képes megtenni azért, hogy ne szégyellje magát, egy idő után megpróbáltam én is megokolni ezt a felfakadást.

Eszembe jutottak azok az interjúk, amelyekben költőket és prózaírókat kérdeznek arról, hogy kiket tekintenek mesterüknek. Hogy vannak ezek az úgynevezett irodalmi apafigurák. Számomra persze most az a kérdés, hogy egy ilyen apafigura elvesztése indokolttá tehet-e egy ennyire heves reakciót, de hát ez a magánügyem. A válasz megtalálásához mindazonáltal először is meg kellene határozni, hogy az irodalmi horizonton mit érthetünk apafigura alatt, legalábbis végig kellene gondolni, hogy hogyan, milyen kritériumok mentén válik egy költő szellemi apává vagy anyává. Az alábbiakban erre teszek kísérletet, és bár nyilván a saját Farkas Árpád-élményemen keresztül, ám ez a vizsgálat talán már mégsem lesz teljesen magánügy.

Egy ennyire szoros kötődés kialakulásához nem feltétlenül szükséges, de azért szerencsés, ha az ember minél hamarabb találkozik irodalmi anya- és apafiguráival. Esetemben ez nagyon is korán megtörtént: hároméves koromban ismerkedtem meg Farkas Árpád költészetének néhány kiemelkedő darabjával. Színésznő édesanyám akkor mutatta be azt a pódiumműsorát, melyet író édesapám állított össze és rendezett meg erdélyi költők verseiből és népzenéből a disszidenssorsról. S mivel e sors egyik velejárója, hogy nem volt kire hagyjanak, vittek magukkal az összes előadásra.

Farkas Árpádtól például ezek sorok is elhangoztak benne: „Orra bukva az avaron, / forogva mennyköves határon, / az ember mondja a magáét, / mint akit nem vertek még szájon, / mint aki lélegzetet is / e föld gyomrából vesz már, / kövek köhögnek tüdején, / nyelvére agyagos sár / tapad, / hogy érezze, / ne csupán látva lássa / a földet, honnan vétetett / a fel-feltámadásra” (Avaron). Vagy: „Ropog a kert, a bokrokat / forgatja már a sárga lé, / mohón a hídlásba harap, / zúdul a csűrkapun elé. // Fölkapja Illés szekerét / sarjústól; s fölpuffadt lovak, / döglött malacok ázalék- / naszádja nő az ár alatt” (Özönvíz). Aztán: „Valahol csecsemők sírnak, álmaikra / kések hullnak a holdból – s én nem vagyok ott. / Valahol fű ég, perzselt bőrrel / futnak benne a barmok – s én nem vagyok ott. / Valahol millió torokból üvölt az éhség. / Nem is hallom” (Álmatlanul).

Szóval, a műsor nem volt hároméveseknek való. Bár azt is meg kell itt jegyezni, hogy szinte minden gyerek lát vagy hall otthon olyat, a köznapi értelemben vett szüleitől is, ami nem neki való. S még valami: a szülői hatalmat nagyon nehéz úgy megtestesíteni, hogy az lelkileg ne érintse negatívan a gyermeket. Az Avaron, az Özönvíz vagy az Álmatlanul fent idézett sorai hallatán én azonban nem ijedtem meg, nem kezdtem el sírni, csak éreztem, hogy a halántékomon végigfut valami hideg, hogy valami nagyon nehéz a mellkasomra telepszik, és egyre ritkábban kapok levegőt. Azt hiszem, nevezhetjük ezt nyugodtan a költészet hatalmának.

Különben kissé büszke is voltam magamra, mert a közönségben azért akadt, aki elérzékenyült. Ez a borzongató alapélmény gyerekkoromból, a versek másokban és bennem való lecsapódásának megtapasztalása a mai napig hatással van rám. Könnyen lehet, hogy nem kezdek el költészettel foglalkozni, ha mindez nincsen, ha nem várom mindig izgatottan, hogy a csecsemők álmaira végre már hulljanak kések a holdból.

Számomra akkoriban Farkas Árpád volt a költő, nagyjából akképpen, ahogyan apám volt a férfi. Pedig eleinte még azt sem tudtam, hogy így hívják, a műsorban sem a szerzők neve, sem a versek címe nem hangzott el. Mindez azonban még nem jelenti azt, hogy hároméves koromra Farkas Árpád az irodalmi apafigurámmá vált, egész egyszerűen azért, mert háromévesen még nem írtam verseket. A gyermek öntudatra ébredése körüli időkből érdemes tehát átugrani az irodalmi öntudatra ébredés korszakára.

Tegyük fel, hogy létezik egy úgynevezett irodalmi óvodás kor. Addigra már az énmeghatározásban arra a szintre eljut az ember, hogy ráébred, ő is abból a fajtából való, amelynek az irodalommal kell foglalkoznia; ám ezt felismerve azonnal a példaképeihez fordul. Költők esetében az ekkor keletkezett verseket az életműkiadások zsengéknek nevezik, noha ez a leggyakrabban epigonköltészet, vagyis az egyik legtermészetesebb állomása a költői egyedfejlődésnek: a szerző azt kezdi el utánozni, akit feltétel nélkül elfogad.

Kiskamaszként én is írtam rendesen a magam szükségszerűen silány Farkas Árpád-utánzatait is, és hogy ez nem szégyellnivaló, éppen tőle tanultam meg jóval később, A főtt kukorica illata című tárcájából. Az írás egy téli délutánt említ, mikor a gyermek Farkas Árpád először Petőfit olvasott, majd felhevülten félbeszakítva a verseskönyvet, papírra vetette első versét, egy imitációt. „Ezen a délutánon véget ért az én gyermekkorom; a kamaszkorba léptem nagy férfiak világmegváltó gondjaival soványka vállamon” – emlékszik vissza a szerző, és ezen a ponton (tartva magunkat a fentebb megkezdett terminológiához) érdemes lépni egy még nagyobbat, az irodalmi kamaszkor színterére.

A költészet szempontjából talán két főbb csapás jellemzi ezt az időszakot. Az egyik tematikai: a szerelmi líra. Első kötetében, a Másnapos énekben Farkas Árpád is egy ciklusnyi verset szentel a szerelemnek – bár azt meg kell itt vallanom, hogy én nőt szeretni inkább mások verseiből tanultam. Ez még önmagában nem erodálja jelentősen egy apafigura képét: nőt szeretni én az édesapámtól sem tudtam megtanulni. Van különben Farkas Árpádnak egy későbbi idevágó verse, egy bagatell, amely hasonlataival és metaforáival mégis meghatározta annak egy módját, ahogyan a testi szerelemről ma is gondolkodom. Így kezdődik: „Fekete hold űz, körömre kaplak, s mint a nyárfát / hámozlak, szoknyád suhan, melltartód sikló vállpánt / csusszan bőröd haván le” (Intim).

Az irodalmi pubertáskor rázósabb ösvénye viszont nem a témát járja körül, hanem az artikulációt irányozza meg. A lázadás, a szembefordulás, a határok kiterjesztése, a poétikai elkülönülés vagy legalábbis elkülönböződés ideje ez. Kár lenne máris a saját hang megtalálását regisztrálni, maradjunk inkább egyelőre a keresgélés megállapításánál. A megtalálás ugyanis az irodalmi felnőttkorba lépést jelezné, amikor ez a kényszeres lázadás nyugvópontjára ér, amikor egy költő már biztos kézzel nyúl a hagyományhoz, s mint tékozló fiú, irodalmi szüleihez visszatér. Az irodalomtudomány innentől már hatásmechanizmusról beszél, s ezt a leginkább költészettani, illetve tematikai oldalról vizsgálja.

Melyek tehát azok a poétikai vonásai Farkas Árpád lírájának, amelyeket nem árt magunkban elültetni, s amelyekből a későbbiek során még táplálkozni is tudunk? Számomra mindenekelőtt az elementáris erejű képalkotás, a hangulatteremtés az. Az Álmatlanul fentebb már idézett, thrillerbe vagy horrorba hajló sorai nem egyedülállóak ebben a költészetben. Néhány példa erejéig kizárólag verskezdeteket idézek:

„Csak a gyermekek tudják mohó irtózattal a késeket nézni. / Mint a hegedű, az anyák melléhez szorítva énekel a kenyér, / a villámló penge simulása benne hópuha muzsika. / Morzsák havazásába tartják arcukat a gyermekek, / csak ők, ők tudják az anyák mellére szaladó késeket / mohó iszonyattal nézni” (Anyák némasága); „Békességet az ingen innen, / s szabadjon kissé bennebb hinnem –: / bordák közé!, hol szívkopoltyúk / tátognak, miként kóborolt tyúk / vágott nyaka a kés utáni / levegőért esd délutáni / sanda, méla mészárláskor” (Békességet); „Látod, Sándor, úgy szopja koponyádat / e föld, mint cseresznyét az unott kisgyerek; / mélyében fojtott forradalmak hálnak, / s gondolja, addig is még / eljátszik Veled” (Fehéregyháza, 1849).

Már a fenti részletekből is kiviláglik, hogy ezt a csiklandozó feszültséget az ellentétes esztétikai minőségek egyidejű jelenléte teszi teljessé. (Ugyanez az eljárás figyelhető meg Farkas Árpád több versében is, álljon itt még az említés szintjén egy példa, az Epilógus a lófürösztéshez című.)

A fenyegető enyészetről azonban nemcsak a rútság, hanem az emelkedettség hangján is érvényesen tud beszélni: „Se békém, se bűnöm nincsen, / ropogok halotti ingben; / megtöretésem a testé –: / pusztítnak tökéletessé. / Kutyák a parázsló Holdra: / uszulnak torkomra, torra, / marnak, hogy vonítsak, / mosolygok – s vonítnak; / fenséges fölénnyel látom / gyönyörű fölfalatásom” (Dózsa-arc); sőt: „Havazás lennék, lengőn áldó, / gyűrött arcokra, földre szálló, / csitítgató is ott, hol láz van. / Méltóságos a pusztulásban” (Dúdoló). A hívogató pusztulással szemben azonban megvan a túlélési stratégia is, igaz, nem túl körmönfont, hanem egészen evangéliumi: a szeretet. A szülőföldje, az övéi, a családja iránti. Nevezzük ezt a szeretetet a jövőbe vetett hitnek: „Élni kell, ugye, gyönyörűm! / Szigorú télben az ing. / Ropog a levegő köröttük: / Nőnek a gyermekeink” (Ének).

Farkas Árpád versépítkezésében gyakran megfigyelhető, hogyan tágul a költemény mögötti alapélmény általánossá, időnként mitikussá. Mint abban a prózaversében, amely egy mosakodó öregember képéből kiindulva huszadik századi szenvedéstörténetekig jut el. Metonimikus látásmód ez: egyetlen mozzanatban megragadni egy egész közösség történelmét. Álljon itt néhány stációja az említett versnek: „úgy mosdanak az öregemberek, szétterpesztett lábbal, keresztelőjánosok méltóságával a cínezett mosdótál fölé hajolva, úgy mosdanak, mintha utoljára mosakodnának”, „apró szusszanásaiktól porzik a víz, s visszahulló függönye mögül felsejlenek háromnegyed százados hajoló mozdulataik”, „úgy mosakodnak az öregemberek, mintha háromnegyed század szennyét kellene magukról lemosniuk”. „Mikor az öregemberek mosakodnak, hatalmas tisztaságszomjjal hajlik a zöld vizek fölé a Huszadik Század” (Mikor az öregemberek mosakodnak).

Itt azonban már a versek témáiról is beszélünk egy ideje. A huszadik századi erdélyi magyar irodalomnak olvasatomban azok a legmaradandóbb darabjai, melyek a kisebbségi lét, a hatalmi elnyomás problematikáját, akár madárnyelven, akár emberin, de szóvá teszik. Farkas Árpád pedig szóvá teszi, ott és akkor. Mindkét koordináta életbevágó. Persze, egy féléber vagy félkompetens cenzornak nem kell feltétlenül észrevennie, hogy a már idézett Özönvíz elsősorban nem az 1970-es romániai árvízről szól, ahogy a Lipovánok sem a lipovánokról; az viszont számomra még így is kérdés, hogy a következő szakaszok például hogyan jelenhettek meg: „Föllázadnak egyszer a kályhák. / Eljön Celsius herceg, el! / Túlfűtött álmok ravatalánál / majd csöndes pásztortűz énekel. // S kihull az üreges szájból másfél- / millió egyenes szálfenyő, / hatalmas zölddel lobban az égig, / és másfajta álmok is buknak elő” (A kályhák lázadása).

Vagy nézzünk egy másik ideillő verset: „A kerti törpe figyeli a házat, / füleli el-elhaló hangjait. / Félek, hogy készül már a magyarázat, / amellyel eltűntet majd megint valakit” (Tíz groteszk. A kerti törpe). Hogy a Securitate működését és a Kárpátok kerti törpéjét hogyan nem lehetett e sorokban meglátni, én nem értem. S ha már felmerült Ceauşescu alakja, eszünkbe juthat a Zsoltár című vers is, melyről maga a szerző is kijelentette egy későbbi interjújában, hogy a diktátornak címezte: „Elkeveredtünk ismét az állatokkal, / és feléd nyújtott tenyerünket / a zápor szögeivel vered át, uram, / és mérgezettek a te zivataraid, / és a te látogatásaid kénnel és kámforral valók.” „Állunk / ideszegezve / a te szögeidtől, / pogány düheidtől / s zengve a te dicséretedet, / iszappal fordul ki szánkból az étel, / ajak közül a vízzel telt pohár –”.

De nem elégedett meg azzal, hogy versei révén a saját bőrét vitte vásárra, még ebben a vállalásban is a közösséget kereste: „A vásárra vitt bőrnek ára is van, / nem huncut benne róka, sem menyét. / A cimborákat nyúzom álmaimban: / Te mért hallgatsz? te mért? te mért?” (Vallató).

Bátor költő és bátor ember volt Farkas Árpád, soha meg nem alkuvó. Sem esztétikai, sem politikai értelemben. A középszer lakomája című, szenvedélyes tárcájában így ír erről: „Dicsérnek egy fiatal művészt, milyen gyorsan beilleszkedett, hozzásimult új környezetéhez. Úgy kell neki! Gálickő sem válik belőle, mondom. Az alkotóművészt, onnan, hol az elrendelést, no meg az elkötelezettséget osztják, nem idomulni küldik, legfennebb idomítani. Elkötelezettnek és nem lekötelezettnek.” Ezt a hozzáállást, ezt a magatartást büszkén vállalta verseiben is: „Akarom, kitessék konok voltom – / saruit immár meg nem oldom, / nem fogadok fölibém rendet, / csak mit magamnak én teremtek” (A tökély kiszemeltje). Sosem számoltam össze, hányszor használja e vékony életmű a „konok” szót, mely palindrom lévén nyelvi szinten is önmagába tér vissza, de valaki igazán megtehetné.

Farkas Árpád különben sokszor konokul ragaszkodott a korszerűtlennek tartott pátoszhoz is, és ebben nem az a lényeges, hogy igaza volt-e, hanem az ismételt meg nem alkuvás, ez a konokság. Ez az. Ez tette számára lehetővé, hogy a legsötétebb évtizedekben, a legmegalázóbb körülmények közt is önmagán belül, önmagába visszatérve szabad maradhasson. Nem véletlen, hogy annyi madár van a verseiben, szimbólum ez is, nyilván: „Eluntam a Balkán mocskát / Európába rángató vonatokat, / eluntam határátkelőitek vizeldéiben / bokáig húgyból lábujjhegyre csipeszkedő / s falba verődő kobakokat, / el kis motyóim dúlását, eluntam / bizony, heréim közül bőröm alá / is felbizsergő, motozó ujjatokat.” „Eluntam emberkedni félszázadon át, / holnapra MADÁR LESZEK, / hallom, amint percenként percegve / vékonyul csontom, elmadárlik, / bőröm sincs már, csak szárnyam, / nő, röpít szabad és tömör levegőn” (Nyitott égbolt).

„Voltam, ki voltam: végekről való / konok és büszke fajta, aki verebet / s kőszáli sast tenyérből etetett, / aki bátran gázolt a Semmibe, / bár bakancsában dobogott szíve” – rögzíti Vándor című versében, a létösszegzés igényével. Édesanyja haláláról írt költeménye pedig már a saját elmúlását is előrevetíti: „elkészül egyszer majd az én arcom is: / szikár lesz, fanyar és kemény” (Egyszer majd arcom is elkészül). Mintha a halál mint az arc elkészülése csupán a betetőzése lenne egy következes identitásnak, más szóval az önazonosságnak – ilyenformán pedig csupán a végig konokul őrzött belső szabadság egy másik halmazállapota.

A szabadsághoz való ragaszkodással és különösen a meg nem alkuvás erkölcsével időközben már az etika mezsgyéjére léptünk. Farkas Árpád esetében pedig nemcsak a megszólalásnak, de a meg nem szólalásnak is etikája van. Hiába kérték rajta megannyiszor számon, hogy miért ír olyan kevés verset, sosem engedett a nyomásnak, a kényszernek, csupán a belső parancsnak. Én ezt nagyon is követendő alapállásnak tartom (még ha részint alkati kérdés is), amennyiben egy költő a saját igényességének demonstrálásán túl az olvasót is megtiszteli vele. Hiszen aki manapság versolvasásra adja a fejét, megérdemli, hogy olyan költészettel találkozzon, amelynek minden soráról érződik: alkotói oldalról is minimum személyes tétje van.

Farkas Árpád tehát a hallgatásában is önazonos volt, mint ahogy önazonos volt akkor is, mikor visszautasított egy magyar állami kitüntetést, mert képtelen volt elfogadni azoktól, akik kevéssel azelőtt egy népszavazás kapcsán még az övéi ellen folytattak kemény kampányt. Valahogy így kellene ezt csinálni: nem az átadóünnepségről mentette ki magát; nem az történt, hogy bár elment, de tüntetőleg nem fogott kezet; nem közleményben határolódott el; hanem csöndben kikérte magának, és visszautasította a díjat.

Farkas Árpádról, az emberről beszélünk most. S ha nem tudjuk elkülöníteni őt a költőtől, s ekképpen minden minőségében példaként áll előttünk, akkor igazi irodalmi apafigurára találtunk. Egy igazi irodalmi apafigura ugyanis nem irodalmi: jóval több annál. Nem csupán a költészet megtestesítője, de emberi eszménykép is – aki most éppen elmadárlik, csőréből még elénk ejtve életművét és emlékezetét.

Farkas Árpáddal én egy levegőt sosem szívtam. A kezét sosem szoríthattam meg, nem tudom tehát azt sem, hogy vajon képes lettem volna-e állni a tekintetét. Erdélybe mi csak rokonlátogatások és rokontemetések alkalmával jártunk, Sepsiszentgyörgy pedig nem esett útba.

A legközelebb tizennégyévesen jártam ahhoz, hogy találkozzam vele. Apámnak valami sürgős elintéznivalója akadt Marosvásárhelyen, s a párnapos utazásra magával vitt. Ezek közül az egyiket annak szentelte, hogy saját kezűleg adja át frissen megjelent regényét Farkas Árpádnak, így hát autóba ültünk, és elmentünk Szentgyörgyre. Odaértünkkor derült ki, hogy apámban igencsak mély nyomot hagyhatott az előző nap Vásárhely főterén látott patyolattiszta Jaguár, melynek szélvédőjét és karosszériáját aztán ripityára törték magyar rendszáma miatt, mert arra kért, hogy maradjak a kocsiban, amíg ő felugrik beszélgetni egy kicsit. Abban a szentgyörgyi blokklakás előtti parkolóban, nagyjából százötven méterre üldögéltem Farkas Árpádtól, sűrű csöndben, mintegy másfél órán keresztül.

Azóta apám nincs már, az az öreg autó sincs már, és nincsen most már az a Farkas Árpád sem, aki el tudná mondani, hogy miről esett szó közöttük akkor, az utolsó személyes találkozásuk alatt. Halálával számomra ő végleg az a költő maradt, akinek a versein és a versei által emberré nőttem, aki tehát ilyenformán ugyancsak az apám volt, és akinek rajtam kívül még többezernyi gyermeke és unokája van. Most egy ideig még valahányan vigyázban állunk, de hamarosan mindegyikünk tovább indul, könnyebb-nehezebb léptekkel, a maga rövidebb-hosszabb életútján. Persze, azt is csak óvatosan, „csak lábujjhegyen, halkan”, hiszen régóta tudjuk: „apáink hűlő, drága arcán járunk” (Apáink arcán).

Molnár H. Magor

(Kép forrása: Háromszék)