04.22
| Vadlovak – Hortobágyi mese >>>
01.27.
| A Homo Ludens Project a Szövegdiszkó maratonnal zárja a telet >>>
01.12.
| Vers l’infini. Konok Tamás életmű-kiállítása (1930–2020) >>>
12.08.
| Figyelem és irgalmasság – Iványi Gábor és Liszkai Tamás >>>
12.07.
| Edda Művek, Prognózis, Ámen és Sziámi albumokkal zárul a Lemezjátszó Classic >>>
12.07
| Egy nő – Művész Távmozi (online premier) >>>
12.03.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
12.01.
| ArteKino 2020 – Nézz egy hónapig ingyen európai fesztiválfilmeket! >>>
11.27.
| A Szépírók Társasága XVI. fesztiválja >>>
11.26.
| Indul az e-Trafó online programsorozat >>>
NAPI TANDORI

12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>
11.18.
| Ezer újkori metszetet tesz digitális közkinccsé az Országos Széchényi Könyvtár >>>
11.13.
| Kürti László és Ross Gillett kapja a Balassi Bálint-emlékkardot >>>
10.30.
| Lemezen adták ki Keith Jarrett legendás müpabeli koncertjét >>>
10.30.
| Hogyan mutatja be egy bevásárlóközpont értékvilágát egy logó? >>>
10.30.
| A művészet, az együttműködés és a kihívásokon felülkerekedő kreativitás ünnepe volt a 29. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál >>>
10.29.
| Asztali beszélgetések… – Sztehlo Gábor, az embermentő >>>
10.17.
| Swimathon Pécs 2020 >>>

Csontos Márta, Hartay Csaba, Marno János, Mizsur Dániel versei

„Alternatív földrajz” (kortárs egyiptomi költőnők versei Tüske László válogatásában és műfordításában)

Csippán Péter, Domokos Márton, Repkő Ágnes, Sántha József prózája

Bálint Péter, Gömöri György, Miskolczy Ambrus tanulmánya

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

Mazsolázni csak pontosan…
2020.11.16 - tiszatáj

ANDRÉ FERENC: SZÓTAGADÓ 

Mielőtt érdemi mondandómba kezdenék, meg kell említenem: nem veri ki nálam a biztosítékot, hogy Esterházy Péter és Kis Grófo karöltve szolgáltatnak mottót soraikkal egy és ugyanazon vershez, ugyan már, az ilyesmi távol áll tőlem, meg van egy olyan sanda gyanúm, hogy efféle magaskultúra-populáris kultúra „határsértésen” már szinte senki sem háborodik fel. Azt is értem, hogy a fülszövegben a szerző a „reméli, hogy az anyukája büszke rá” mondattal sugall egyfajta pajtási viszonyt az olvasóval, egyszersmind, hogy nem kell véresen komolyan venni ezt az egészet. Persze, hogy nem. Nálam jobban senkit sem taszít a hübrisz manírjaival vegyített sznobizmus, és jó eséllyel nem én vagyok az egyetlen, aki azt hiszi, hogy ő ellenzi leginkább, jegyzem meg, hogy már a recenzió elején valami paradoxonra építő, ám félresikerült nyelvi játékba keveredjek.

Ha pedig ekkora szerepe van a kötetben a paratextusoknak (a már említett fülszöveg és a szokatlanul sok mottó) és a metakommunikatív gesztusoknak, a recepció mellett (mind Kustos Júlia, mind Székely Örs megemlítik a fülszövegben a szerzői bemutatkozás már említett mondatát, ezzel jelentésessé téve a gesztust a kötet értelmezése szempontjából) a szerzővel készült interjúkat is átrágtam. És erre szükség is volt: „Problémásnak tartom, hogy a kultúrába rétegeket képzelünk, amelyek közt nincs átjárás, valami imaginárius kasztrendszer mentén próbáljuk felépíteni a „minőséghez” való viszonyunkat. Az a tapasztalat, amit valaki egy Kis Grófo koncerten él át, miért volna alacsonyabb rendű, kevésbé fontos, másodlagos szerepű ahhoz képest, amit én tapasztaltam, amikor először olvastam Esterházyt? Sőt, ha már itt, akkor ő nagyon tudta, hogyan kell összenyitni a kultúrák közti képzelt kapukat, például abban, ahogyan írni tudott a fociról. Én csupán a saját világomban található mondatokból igyekszem táplálkozni, legyen az Fluor Tomi, death metal dalszöveg, Tóth Krisztina, valamelyik barátom vagy egy idegen a buszon. Ezek mind egyetlen valóság részei, és gyanítom, hogy sokan mások számára is hasonlóan sok beviteli csatorna szállítja az inspirációt” – nyilatkozza a szerző.

Ezzel nagyjából egyet is értek, főleg a kasztrendszer-metafora kapcsán, viszont annyi problémám van vele, hogy az egyes kulturális és nyelvi regiszterek közötti hangnembeli és stilisztikai különbségek lehetnek annyira nagyok, hogy feloldhatatlan vagy annak tűnő disszonanciát / kakofóniát okoznak. Itt van például az ominózus Esterházy-sor vs. Kis Grófo-mottó: a két szerzőtől átvett mottónak és a címnek (hangszínváltozás) nyilvánvalóan van köze egymáshoz (igen, erőteljes hangszínváltozás, sőt), de a versnek a mottóhoz, illetve a címhez már semmi, amellett, hogy a versnyelv homogén. Erre mondom azt, hogy a merész vagy annak ható paratextuális felvezetés nincs kiaknázva magában a törzsszövegben. Ugyanez a bajom Fluor Tomival és Arany Jánossal is. Az illesztések című vers előtt Fluor Tomi Mizu? című slágeréből idéz a szerző mottóként, és az elhíresült „álljunk össze, mint két kicsi legó”- refrén – jobb híján használom ezt a szót – „üzenete” valóban tematizálódik a versben, de a vers hangvételének komor volta annyira elüt az idézett zeneszám álnaiv, valójában a szlenget, stilisztikai értelemben vett pongyolaságot, nyegleséget és felületességet ironizáló passzusaitól, hogy az már zavaró, és ez az eltérés nem termel ki semmiféle esztétikai többletet. A nem mondja semmi kő című vers több Arany-sort is felhasznál, mégsem áll össze olyan Parti Nagy Lajos-féle rókatárgyi értelemben vett, intarziás jellegű átiratkavalkáddá, amely ironikus módon jelentésessé válik, még ha technikailag tetten is érhető ennek a fajta poétikai eljárásmódnak a hatása. Érdekes módon a seöres wándor című opuszban viszont működik az átirat, a travesztia és az hommagé kombinációja, a szerző kifejezetten pontosan játszik rá a Weöres-vendégszövegekre és a szójátékokra, formai virtuozitásra való érzékenységét (amely a kötet egyéb verseiben is megmutatkozik) is tudja kamatoztatni. Weöres kapcsán pedig eszembe jut Proteus és az ő alakváltásai, illetve egy nyilvánvaló, későbbi előkép, Kovács András Ferenc, akinek hatása tagadhatatlan André kötetében, de míg Kovács András Ferenc esetében minden átiratnál érezhető egy zsigeri, szinte észrevehetetlen más bőrébe bújás, jelen kötetben mindig éreztem az objektív távolságtartást a tárgytól és az előképtől, ami lehet valamiféle kísérlet a posztmodern lírai technikák továbbvitelére, de ezt az eltávolodást egyelőre nehezen tudom kezelni. A Tool zenekartól vett mottók esetében azonban már nem éreztem ekkora szakadékot, illetve szervetlen kapcsolódást a paratextus és a törzsszöveg között – a zenekar dalszövegeinek hangulata, szövegépítkezése tematikailag is kapcsolható a kötet kocsmaverseihez (mottó a Tool: Sober, azaz „Józan” című számának egy részlete is, amelynek egyébként az a refrénje, hogy a beszélő nem tud józan maradni), azt meg talán már említenem sem kell, mert evidens, hogy a könnyűzenei dalszövegek stílusa nagyon is közeli rokonságban áll a lírai dalműfajjal, így az ilyen típusú műfaji kísérletezés kontextusában adekvátnak bizonyul az utalás.

De nem kell pusztán a jelölt vagy jelöletlen (para/)intertextusok hálójába bonyolódnunk, reflektálatlan kapcsolódást, váratlan és indokolatlan váltást, asszociációt nélkülük is találhatunk: például a menekülés škodával című versben kidolgozott, a beszélő számára nyomasztó élmény egy banálisnak ható poénnal zárul, és az olvasónak meg hiányérzete lesz. Aztán itt van a fidget spinner című hosszabb, kvázi versciklusszerű darab, amelynek egyik szakaszában a mazsola szőlőzombiként való metaforizálása és az arra való reflexió is telitalálat, mert mind a képiséget, mind a nyelvi humort, mind a kulturális regiszterek közötti átjárásban rejlő lehetőségeket tökéletesen kihasználja, hogy aztán az így teremtett bizarr képi világot és humort agyoncsapja néhány szentenciaszerű, ám szenvelgő sorral: „azt mondod a mazsola tulajdonképpen / szőlőzombi ezért nem bízol benne / pedig most akár lehetnénk szépek is / mint egy rossz számra küldött / üzenet de mindig kell valami / amit magunkban tartunk / mert ha elmondanánk / akkor nem fájna annyira”.

Láthatólag a „túl sokat markol”-szindróma mutatkozik meg a fent említett szervetlen kapcsolódásokban és indokolatlan referenciákban, viszont éppen ez a masszaszerűség, amit első körben abszolút hibának érzékeltem, egy másik nézőpontot bevonva ad egy sokkal tágabb értelmezési keretet is a kötetnek. Mert a kötet képi világa nagyon is egységes, átgondolt és koncepciózus. Az egész kötet tropikáját átszövi az egyes létmódok, illetve az élő és az élettelen közötti átjárhatóság, akár az élettelen vagy az állati antropomorfizációja, akár ennek fordítottja kapcsán, és erre csak pár példát hoznék fel: „úgy szimatol a nők között, mint a vadak. / még azt is mindig tudja, / mikor kinek jött meg, / más a szaguk” (nem mondja semmi kő); „dorombolnak és szakadatlanul hullatják / a szőrük, széthordják a várost, / ezt a túlméretezett almot, majd lekarmolják a panelek / oldalát, dominanciából, / hogy megjelöljék a területük, / hogy megjelöljék az útvonalaink, / kereszteződéseket és körforgalmakat / köhögnek fel magukból.” (…) nem állunk le megsimogatni / a zebrákat sem, csak rohanunk / valami fedezék felé, amíg lehet, / még köszönünk valakinek, / vagy valamit, majd tovább sietünk, / hogy ne kelljen dorombolni” (macskafelhő); „…kacsaszájú nők arcáról / olvadt a vaníliafagyi” (…) „…végtagjaid, / mint tériszonyos madarak, / verdestek kapaszkodó után” (…) „…rán­gatózott // a tömeg, mint hirtelen apály / után a halak a parton” (vaníliafagyi). Ahogy az egyes létmódok, illetve az élő és az élettelen közötti határvonal elmosódik, masszaszerűséget eredményez, arra – jaj, nagyon rossz nyelvi játékkal élek most – tökéletesen rímel az, hogy az intertextusok irodalomtörténeti-stilisztikai-recepcióesztétikai beágyazottsága elmosódik. Apropó nyelvi játékok: még érdekesebb az, amikor azok kifejezetten erre a célra vannak kihasználva: – „oda indultunk ahová / legelni járnak a fellegek / megtagadtuk a fákat azt mondtuk / te nem minket vezetsz meg kéreg / (a „féreg” mint állat és mint szitokszó poliszémiájára való rájátszás szép példája – fidget spinner című vers); hagyj minket békén mert / a te lombod libegő szoknyák / alatt hordozza magában / az árulások ujjlenyomatait” – „addigra szemeidben már / rég bányatavak ültek / és partjaikon hallgatag / horgászok próbáltak fogást keresni” (fogást találni valakin, kifogást keresni – megint csak egy érzékenyebb, sokrétűbb felhasználási módja a nyelvi játéknak). Ebben érzek egyfajta kísérletet a poszthumán hatások (emberi, állati, növényi lét és élettelen összemosódása) és a posztmodern hagyományok (vendégszövegekre való rájátszás, nyelvi játékosság, amit már a kötetcím is üzen) összeegyeztetésére, amit izgalmasnak és üdvözlendőnek tartok, csak azt nem tudom, mennyire lehet ezt zökkenőmentesen működtetni – mindenesetre nem reménytelen a próbálkozás, és az elgondolás (mármint a masszaszerűség mint kohéziós erő és az ebben rejlő paradoxon reflektív megvalósítása) sem elvetendő jelen kötet esetében.

Visszatérve a magaskultúra-populáris kultúra határátlépéseit-határsértéseit fejtegető felvezetésemhez, egy igazi csemege is olvasható a kötetben, ami sokkal, de sokkal érdekesebb és árnyaltabb újragondolása a magas-populáris kultúra közötti szakadék feloldásának, és ez a sintér című vers. Ez bizony nem más, mint egy adásba nem került Mónika-showban elhangzott (meg-megszakított) monológ átirata, amelyről annyit érdemes tudni, hogy egy rossz sorban levő nő meglehetősen ordenáré stílusban mondja el súlyosan bántalmazó kapcsolata történetét, amit persze körberöhögött az internet népe, és a testi-lelki terrorra nyelvi agresszióval védekező, totálisan összezavarodott ember reakciója a sok ellipszis által olyan balladisztikus szintre emelkedik a versben, amely groteszk módon feltárja a nevetséges és szánalmas látszat mögötti tragédiát, és ily módon sokkal termékenyebb, úttörőbb módját láthatjuk a kulturális regiszterek átjárhatóságában rejlő lehetőségeknek. Az utolsó, tékilences ciklus is hasonlóan érdekes kísérletnek tűnik nekem: egyszerre hordja magában a telefonok predikatív szövegbevitele által az avantgárd hagyományokra való rájátszás és a sajnos máig megunhatatlannak tűnő, néha pedig csak lírai gyerekbetegségként aposztrofált kávé-cigi-otthagyott pulcsi-líra kifigurázásának lehetőségeit, bár jóval könnyedebb hangnemben, mint a Mónika-show átirata. Úgyhogy azt mondom, bízzunk meg a szőlőzombiban.

Nagy Márta Júlia

(Megjelent a Tiszatáj 2019. októberi számában)

 

Jelenkor Kiadó

Budapest, 2018

143 oldal, 1699 Ft

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2021.01.25 - tiszatáj

MARK WAID, ALEX ROSS:
A TE ORSZÁGOD
Waid és Ross 1996-os szuperhősképregénye briliáns munka. Részben Alan Moore hagyományait szövi tovább, ugyanakkor önértékén is lenyűgöző: hagyománytörő darabként ugyanolyan emlékezetes, mint egyenes vonalvezetésű meseként… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.24 - tiszatáj

A Balassi Kiadónál megjelent kötet címében, tartalmának egyes részeiben, illetve nyomdai megjelenési formáját tekintve kapcsolódik az ugyancsak itt először 1997-ben napvilágot látott Szimbólumtárhoz. A közös vonatkozások felsorolása folytatható a genius locival, hiszen a főszerkesztők révén mindkettő a Szegedi (97-ben még József Attila) Tudományegyetem Olasz Tanszéke szellemi közegéből származik… – PÁL JÓZSEF KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.23 - tiszatáj

MOESKO PÉTER: MEGYÜNK HAZA
Moesko Péter első novelláskötete kiérlelt, meggyőző bemutatkozás. Az eddigi fogadtatás egyértelműen pozitív, ugyanakkor, hozzá kell tenni, nem túl bőséges: Károlyi Csaba lelkes ÉS-beli rövidkritikáját vagy a moly.hu felületén közzétett olvasói benyomásokat leszámítva nem igazán találkozunk értelmezői megnyilvánulásokkal… – SZÁNTAI MÁRK KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.22 - tiszatáj

ORBÁN JÁNOS DÉNES AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL
Orbán János Dénes, József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó műhely Előretolt Helyőrség Íróakadémiájának vezetője – PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.20 - tiszatáj

MÁNYOKI ÁDÁM MŰVEI NYOMÁN, EGY MŰTEREMLÁTOGATÁS MARGÓJÁRA
Mányoki Ádám (1991) festőművész, grafikus. 2019-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képgrafika szakán. Mesterei: Madácsy István és Szurcsik József voltak. Sokoldalú művész, aki már az egri főiskolán is többféle technikával kísérletezett. A kezdetekben illusztrációkat készített, a litográfiát vegyes technikával kombinálva alkotott, főleg Pilinszky verseinek hatására…

Tovább olvasom >>>
2021.01.19 - tiszatáj

A fotózásra Miklós kért meg, a Volt egyszer egy Közép-Európa (1989) válogatott anyaghoz, majd az egyik legszebb könyve, Az én Pannóniám (1991) kapcsán. Ekkor tudtam meg, hogy ez a mosolygós, kedves ember – aki barátai közé fogadott a második találkozás után, mert hogy én is Szekszárdon születtem ‒ milyen szigorú, már-már kegyetlen. Többször át kellett dolgoznom az egészet. Miután megjelent, én közömbösen lapozgattam. Hogy miért használtak a kritikusok a képek kapcsán szuperlatívuszokat, máig nem értem […]

Tovább olvasom >>>
2021.01.19 - tiszatáj

NAGY GÁBOR FESTŐMŰVÉSZ ÉLETMŰ-KIÁLLÍTÁSA
Nagy Gábor festőművész olyan nagyszabású kiállítással jelentkezett október elején Szeged művészetértő közönsége előtt, amely a közel öt évtizedet átfogó képzőművészeti pályafutásának – és az egyes műcsoportokban részletesen dokumentálható – változatos alkotói tevékenységének hiteles bemutatója. Azért is lehet – sőt kell – most az életmű korrekt mérlegét megvonni, mert a REÖK két szintjének összes termeit megtöltik a művész alkotásai, azaz több mint háromszáz művet vonultat föl a kiállítás […]

Tovább olvasom >>>
2021.01.18 - tiszatáj

Csontos Márta, Hartay Csaba, Marno János, Mizsur Dániel versei

„Alternatív földrajz” (kortárs egyiptomi költőnők versei Tüske László válogatásában és műfordításában)

Csippán Péter, Domokos Márton, Repkő Ágnes, Sántha József prózája

Bálint Péter, Gömöri György, Miskolczy Ambrus tanulmánya

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő