Fellinger Károly gyermekversei

Diófa

Gyerekként sose mertem a

diófánkra mászni,

most, az unokám kedvéért,

legyőzöm a félelmet,

és lassan, de hősiesen megmászom a fát.

Az unokám büszke rám,

de szégyenli magát,

mert neki nem megy.

Amikor én voltam

hasonló korú gyermek,

mint most Te,

ez a fa még jóval kisebb volt.

Arra felmászni

neked is gyerekjáték lett volna,

mondom neki.

Erre a hátamra ugrik

és átölel.

Születés

Unokám szomorú, már tíz éves,

és csak most született testvérkéje,

ráadásul fiú.

Hogy felvidítsam, elmesélem,

amikor az én

hat évvel fiatalabb kishúgom

megszületett, világgá mentem

az utca végére, ahol a

nagybácsim lakott.

Erre azt mondja, ő ezt nem teheti,

ez olyan gyerekes volna,

és a huszonegyedik században

csak a robotok mennek világgá,

azok a régimódiak,

akiknél már újabbakat fejlesztettek ki.

Fociszív

Odajön hozzám a kisunokám,

s tudatja velem,

mától ő is az én focicsapatomnak szurkol,

ahogy én.

Nagyon boldog vagyok,

de megkérdem tőle, miért.

Azért, nagyapa, mert örülni

és szomorkodni jobb kettesben.

A családunkból csak te imádod a focit,

s szeretnék veled együtt izgulni,

drukkolni, hogy győzzön

a csapatunk és a mi

kettőnk szövetsége.

Könyv

Kisunokám szeret olvasni.

Amikor a szobámba lép,

hosszasan nézelődik,

majd leemel a polcról egy könyvet.

Megkérdi, olvastam-e,

Elszégyellem magam,

mert azt a könyvet

nem olvastam végig,

nem tetszett eléggé.

Azt mondom neki, a választása

telitalálat.

Felcsillan a szeme, elviszi magával.

Másnap este felhív telefonon,

azt mondja, igazam volt,

ez a legjobb, legérdekesebb

könyv, amit valaha olvasott.

Aztán eszembe jut, ez volt az első

könyv, amit a spórolt pénzemen

vásároltam.

Sohase hittem volna,

hogy megéri az árát.