Szerényi Szabolcs: Vászoly

MÓRICZ 2019 rovatunkban az idei Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasokat mutatjuk be.     Szerényi Szabolcs Nyíregyházán született 1986-ban, majd az ugyancsak nyírségi Újfehértón nőtt fel. Budapesten él, a reklámmal foglalkozó Kreatív magazin főszerkesztő-helyettese. Első novelláskötete Éhség címmel 2017 nyarán jelent meg a Fiatal Írók Szövetsége kiadásában. A Margó-díj zsűrije az év tíz legjobb első prózakiadása közé választotta. 2019-ben elnyerte a Móricz Zsigmond ösztöndíjat regénykoncepciójával, melyben a magyar folklór, mitológia és régmúlt történelem alakjait újraalkotva átülteti azokat a jelenkor Budapestjére, hogy egy krimibe ágyazott folk-urban fantasy köntösébe bújtatva felvegyék a harcot egy, a várost sanyargató orosz maffiózóval.

Levente a Veres Pálné utca sudár platánjai alatt sétált, nézegette a házszámokat, majd egy egytornyú, puritán templom kertjének díszített, barokk kapuja mellett állt meg. A kovácsoltvas ornamentikát könyörtelen rozsda emésztette. A lakat és a lánc esetlenül csüngött róla, látni lehetett, hogy ezt már nyitni sem kell – legalábbis nem kulccsal –, kinyílik magától. Várt egy darabig, az órájára nézett, majd körbetekintett a különösképp néptelennek tűnő utcán.

Az egyik közeli kapualjban ekkor vette észre a mozgolódást. Eleve sötét volt, és még a fák árnyéka is odavetődött, így a keskeny utca fölött himbálódzó lámpák fénye sem tudta átláthatóvá tenni számára a tér azon szeletét. Mégis, egyre biztosabban körvonalazódott, hogy egy alak téblábol ott. Kezdett feszültté válni.

– Te vagy az? – kiáltott bizonytalanul, és kissé nyugtalanul a sötétség irányába.

– Én, ki más lenne? – válaszolta Bendegúz, hangja megnyugtatóan járta át a szűk utca által határolt teret.

– A frászt hozod rám! Mit csinálsz?

– Pisálok. Odalent nem lesz normális vécé. Vagy sorba kell majd állni. Jó sokat.

Bendegúz kilépett a fényre. A Gábor-cigányok szokásos öltözékét viselte, fehér inget, hozzá fekete, a méreténél két számmal nagyobb zakót, bő szárú fekete nadrágot, ugyanolyan színű bőrcipővel és kalappal – pontosan úgy, ahogy Levente egykor megismerte. Bajusza íve most különösképp szabályos volt, szép fényesre fésülve.

– Borbélynál jártál?

– Kicsinosítottam magam neked! – kacsintott rá csábosan Leventére.

– Hagyjál békén a hülyeségeddel!

Bendegúz olyan meleg volt, mint a Szent-György hegy bazaltorgonái a júliusi napsütésben. Leventét ez egyáltalán nem zavarta, kivéve, amikor bepálinkázva olykor-olykor bepróbálkozott nála is. A kapuhoz mentek, Bendegúz óvatosan taszított egyet rajta, mire az nyekeregve, pergő rozsdapikkelyeket szerteszét szórva kitárult.

Beléptek a templomkertbe. A park csöndes fái alatt egyelőre még csak az összemosódó zenei stílusok tompa ütemei jutottak el hozzájuk. Ahogy közeledtek a hajdani szerb ortodox templom épületéhez, egyre inkább kihallatszott, hogy odabent hatalmas buli zajlik. Nem lehetett megkülönböztetni a különféle ütemeket és dallamokat, mind a föld gyomra felől érkeztek, összekeveredve, hiszen minden szinten, minden teremben más műfaj pörgött. Bár Levente ezt akkor még csak hallomásból tudta.

– Be fognak így engedni téged ide? – nézett végig a bejárat előtt különös kompániáján, aki finoman szólva sem egy péntek esti techno bulihoz volt öltözve. Legalábbis nem a megszokott normarendszer szerint.

– Ne aggódjál, engemet mindenhova beengednek – felelte Bendegúz, és már meg is markolta a vaskos templomkapu vörösréz kopogtatóját, majd három lendületes ütést mért vele a tölgyfából ácsolt faszerkezetre.

Miután kopogtatott, egy darabig nem történt semmi. Aztán valami mozgolódás indult meg odabent, fogantyúk és reteszek rozsdától akadozó mozgása, végül egy fából készült csapóajtó nyitása hallatszott. Aztán hiába álltak tovább az ajtó előtt, mégsem történt semmi. Néhány másodpercig ácsorogtak, mire Bendegúz a fejére csapott.

– Bassza meg, ezt mindig elfelejtem – mondta, megrángatta Levente karját és lefelé mutatott. Odalent, a templomkapu alsó harmadánál sötét nyílás tátongott, melyből egy, a kialvatlanságtól véreres, méltatlankodó szempár meredt rájuk rőtszínű szakáll fölül.

– Az isten fárasszon meg benneteket, be akartok gyünnyi vagy se?

– Jaj, ne haragudjál Miska, hogyne akarnánk!

– Akkor mondjad szépen a jelszót!

– Ööö… illiberalizmus – nyögte ki Bendegúz némi gondolkodás után.

– Hát ezt buktad. Az múlt héten volt a jelszó – felelte a miniatűr emberke.

– Figyelj Miska, ne bolondozzál, Vászolyhoz jöttünk.

Az apró ember szeme ekkor igen nagyra kerekedett.

– Vászolyhoz? Ezt komolyan mondod? – nézett Bendegúzra, mire a Gábor-cigány határozott bólintással felelt.

– Ő is? – bökött kissé megvető arckifejezéssel Levente felé.

– Bizony, ő is.

– Hát, ti tudjátok – mondta Miska, majd kelletlenül kinyitotta a templomkaput, ők pedig elindultak befelé a sötét templomhajóba.

– Ki volt ez az ellenszenves kis figura? – kérdezte Levente.

– Miska. Mifelénk úgy hívják a fajtáját, hogy vasgyúró. De van, ahol fanyűvőnek vagy hegyhengergetőnek nevezik.

– Most komolyan, egy ilyen kis bakarasz ember itt a kidobó? Tudom, polkorrektség, meg minden, de lényegében mégiscsak egy törpéről beszélünk…

– Hát igen, annak is nevezhetjük. De azt azért nem ajánlom, hogy a füle hallatára is így nevezd, mert mérgében még háromrét hajtogat.

– Ez a kis apró emberke? Hát ez nem hogy engem, szerintem még a kis tacskómat se tudná kidobni innen.

– Azért ne bízd el magad, testvérem! – nézett rá jelentőségteljesen Bendegúz. – Miska, amikor túlpálinkázza magát, azzal szokott szórakozni, hogy kimegy a ferencvárosi pályaudvarra és a sínekből hajlít ördöglakatot. Vasárnap reggelente miatta szoktak késni a vonatok Nagykáta felé.

A templomhajó egészen sötéten hatott belülről. Középen korhadó padok és össze-vissza repedezett térdepelőszékek sorakoztak, az öblös tér két oldalán voltak csupán fáklyák erősítve a falra, mindössze azok eregettek némi pislákoló fényt. Ahogy haladtak előre, lentről egyre hangosabban dübörgött a zene.

Közeledtek az ikonosztázhoz, melyen aranykeretes festmények tucatjai örökítették meg Jézus és mindenféle szentek cselekedeteit. Az ikonosztázon három boltíves kapu nyílt a szentélybe, Levente elindult a középső, legnagyobb irányába, de Bendegúz visszahúzta.

– A szélső lesz a miénk.

– Nem mindegy, merre megyek?

– Nem. Illik tisztelni a hely szokásait. Ez egy ortodox templom, a főkapun csak felszentelt ember léphet be. Praktikusan: a pópa, vagyis a helyi pap. A két mellékkapu az egyszerű embereké.

Levente nem szállt vitába vele. Beléptek a szentélybe, ahol már egészen hangosan hallatszottak valamiféle acid, indusztriális techno meg egyéb elektronikus zenei keverék eklektikus ütemeit. Valójában nem értett hozzá. Nem a zene miatt jött, hanem a hely miatt, annyi sztorit, városi legendát hallott már róla, most pedig, hogy állítólag itt fog tudni segítséget szerezni Dalmának, nem volt kérdés, hogy el kell jönnie.

Ahogy megkerülték a hatalmas, sötétben is impozánsan festő oltárt, mögötte, a szentély fala ki volt törve. Senki sem foglalkozott azzal, hogy eltakarítsa a törmeléket, ott hevert két halomban a nyílás mellett a fal tövében. A rés túloldalán sötét, legjobb szándékkal is félhomályos átjáró látszódott, azon keresztül ömlött kifelé a mindenféle ritmus és dallam.

– Csak utánad! – mondta bizonytalanul Levente.

– Várjál. Ebből kortyoljunk egyet előbb – Bendegúz előkotort egy laposüveget a zakója belső zsebéből. Leventét nem lepte meg vele, mindig felbukkant egy nála.

– Szóval mi ez a placc egész pontosan? Nem csak egy bulihely, ahogy eddig tudtam, igaz? Meg ki az a Vászon?

Közben meghúzták az üveget.

– Phű de erős ez a szar! – Levente grimaszra fordult arccal préselte ki magából a szavakat.

– Há milyen legyen? Szatmári szilva – morogta Bendegúz, aki szintén húzta a száját a méregerős italtól – Amúgy meg Vászoly, te istenátka. Vagy Vazul, lehet, így jobban ismered.

– Vazul… az nem valami régi hadúrnak a neve? Igen, a trónbitorló herceg!

– Azaz, látod, nem vagy te egészen setét. Régen nagyon befolyásos fickó volt, most talán úgy mondanátok, hogy oligarcha. Aztán elég nagyot bukott, de azért maradt némi befolyása. Ezen a helyen legalábbis ő a góré. És ameddig Miska hűséges marad hozzá, az is marad, az egyszer biztos. Na, igyunk még egy kortyot – meghúzta a laposüveget, majd összecsomósodott arccal átnyújtotta Leventének.

Fejüket lehajtva beléptek a templomszentély falán tátongó üregbe.

Az átjárón áthaladva széles, elektronikus zenétől dübörgő térbe léptek. Pontosan olyan volt, mint a főváros gangos épületeinek a körfolyosói, azzal a különbséggel, hogy középen le volt fedve egy robusztus, fagerendákból ácsolt mennyezettel, amelytől nem lehetett látni az eget. Neonfények vibráltak, a mennyezet közepéről hatalmas, fából épített, színesre festett bagolyfigura lógott, alatta kissé érthetetlen kapcsolódásként szintén fából faragott szardíniaraj indult meg lefelé, beleveszve a körfolyosós udvar mélységébe.

Leventét egészen elvarázsolta a hely látványa, amin viszont kifejezetten csodálkozott, hogy emlékezete szerint mind a Veres Pálné utcában, mind a templomba való belépésükkor nagyjából a földszinten mozoghattak, a gangos udvarnak mégis a legfölső szintjén bukkantak elő, ahonnan a körfolyosó már csak lefelé folytatódott, legalább öt-hat emelet mélyen. Ha érzékelése nem csalt, akkor lényegében már ez a gang is a földfelszín alatt helyezkedett el.

– Elég durva hely – jegyezte meg.

– És ahogy haladunk lefelé, egyre durvább lesz – felelte jelentőségteljesen Bendegúz.

A teljes ház át volt alakítva valamiféle különös szórakozóhellyé. Ahogy haladtak a körfolyosón, a bejárati ajtók hiányoztak, a lakások helyén pedig különféle közösségi terek, mindenféle táncparkettek, bárpultok és asztalok sorakoztak, mindegyikben más zene szólt, mindegyikben más színű neon vibrált.

– Miért hívják Crack Jokes-nak?

– Fene tudja. Az biztos, hogy drogot annyit kapsz itt, amennyit csak akarsz. De az is igaz, hogy már akkor sem lehetett igazán komolyan venni, amikor elindult.

A körfolyosó végén elértek a lépcsőházba, ott lefelé indultak. Egyre lejjebb haladtak, minden szinten más stílusú zenebona ütötte meg a fülüket, de sehol sem időztek. A földszinten – vagy legalábbis ott, ahol az immár tájékozódását vesztett Levente a földszintet sejtette – az egyik oldali falból egy újabb, megint csak kalapáccsal kitört rést vettek észre.

Azon keresztül lehetett lejutni a pincerendszerbe, ahol a hely tovább folytatódott. A lyukba belépve egy kopott, omladozó lépcső vezetett lefelé, melyet összetákolt vasszerkezetek támogattak, elsőre igencsak veszélyesnek tűnt, de itt már egyikükben sem merült föl, hogy visszaforduljon. Levente a harmadik lépcsőfoknál megbotlott, egy kődarab gurult le a lába mellett.

Itt már csöndesebb volt, a fenti zajok tompábban szűrődtek le, kisebb terek mellett haladtak el, amelyeket UV-fénnyel világítottak meg, az egyik lépcsőfordulóban még egy pingpongasztal is állt, melyen UV-visszaverő festékkel borított labdával és hasonló ütőkkel játszott egy páros.

Három-négy emeletet lefelé kaptatva végül elértek egy szintre, ahol újabb kovácsoltvas ajtó állta útjukat. Ezen a kapun szemmagasságban volt a kukucskáló rés. Itt már másfajta zaj hallatszott, nem zenei ütemek, hanem emberek nagyobb csoportjának morajlása. Bendegúz öklének alsó, puha részével rácsapott kétszer-háromszor az ajtóra. Vártak néhány másodpercet, aztán a rést fedő retesz lassan oldalra csúszott. Bentről egy, a fenti törpéhez képest immár sokkal inkább kidobó küllemű, széles állkapcsú, kopasz fickó arca tekintett rájuk.

– Bendegúz!

– Szevasz, Timóteus!

– Remélem, azért jöttél, hogy visszaadd a pénzemet?

– Milyen pénzedet?

– Tudod mennyi ideig működött az a szaros Rolex, amit nyáron rám sóztál? Kábé egy hétig. Szóval bejöhetsz, ha fizetsz nekem szépen tízezer forintot. De tudod mit? Legyen mondjuk húszezer, fájdalomdíjjal kiegészítve!

Bendegúz ekkor Leventéhez fordult, ujjaival mutatva, hogy adjon neki pénzt.

– Ó, hogy baszódjál meg – mondta Levente, aztán előkotorta a pénztárcáját és kelletlenül Bendegúz tenyerébe nyomta a két tízezrest, aki átadta azt az ajtónálló Timóteusnak.

A vasajtó ekkor komótosan, legfeljebb a harmadáig kitárult, ők pedig nagy nehezen bepréselték magukat.