Juhász Zsuzsanna: Retroböbe

Te, én nem akarom cikizni a te haverod csaját, de nem kéne neki egy kicsit haladni a korral?

Persze, tudom én, a kutya ugat, a karaván halad, pofázhatok én bármit. No de nem gondolod mégis, hogy itt sajna nem a sivatag van? Itt azért maguktól nem mennek úgy a dolgok.

Vagy mi éppenhogy a ló másik oldalán vagyunk, éppenhogy megtanultuk, aztán csak megszoktuk, hogy mindenbe beleszóljunk, mert azért mégis, nem? Szerinted nem kell mégis szólni, ha valami nem olajozottan megy, ha sérülnek a demokratikus jogok, aztán meg a személyiségi jogok?

Mert nézd csak, tudom én, hogy Böbikének jogában áll azt a nevet használni, amit anno tán még anyucijától kapott. Bár szerintem inkább az apjától. Az apukák szokták csak úgy en bloc lehercegnőzni a lányukat. És az anyák hagyják, miért is ne, majd bolondok lennének féltékenykedni a saját lányukra. Eszük van. Ha valamit kap a kislány, azt ők is kapják, s ha kap bármit is a gyerek, a gyereklány, aki hercegnőcskének van titulálva, akkor helyből az anyának, az anyakirálynőnek is jár valami, nemdebár? Szóval ezzel a kislányok felturbózásával, bruttósításával az apák által nincs is semmi baj. No de Böbe legalább ötven, nem? Az apja meg már mintha a sírban lenne, nem gondolod? No de legyen neked igazad. Bár nem tudom, mit szólnál, ha én is behoznám a házasságunkba a gyerekkori nevemet, mert én haladok egy kicsit a korral. Most van az agykontrollos bevonzások ideje. Egy női lapban olvastam pl., hogy tényleg pontosan, számszerűen kell leírni a nőknek, hogy milyen férfit akarnak bevonzani. Meg kell adniuk a pasi méreteit, pontosan, a magasságát, súlyát, egyebeket, plusz a havi jövedelmét nettóban, bruttóban, sőt pontosan meg kell adni a kocsija márkáját is, hogy idetaláljon. Mármint a nőhöz. Szóval nem szabad már csak úgy álmodozni, bele a vakvilágba a szőke hercegről fehér lovon, mert ahhoz, hogy bejöjjön, pontosan meg kell adni a paramétereit neki. Aztán már csak várni kell.

Bár szivem, én odakint a nagyvilágban még soha nem láttam olyan gyárat, ahol futószalagról jönnének lefelé a hercegek, fehér lóval a fenekük alatt. No de mindegy, nagy úr a szükség, vágynak meg lenni kell, a nők meg csak hadd gyakorolják az agykontrollt, valami csak bejön nekik. Legfeljebb átfestik. Ahhoz már tényleg jól értenek. Ha már az övék lesz egy is a pasik közül, majd megideologizálják minden hülyeségét, hírességét és kisszerűségét. Még a családverő piást is kifehérítik, mire kijózanodik. Azt mondják, bánatában, frusztráltságában veri őket, de jobb is, ha inkább ver, addig is tovább él, nem kap infarktust, mert esténként kiengedheti a gőzt, ráadásul ingyen. Az asszonyverés ingyenes, hála a jóistennek, és jobb egy házi verőlegénnyel felnevelni együtt a gyerekeket, mint egyedül. Mert egyedül itt eleve reménytelen lenne amúgy. Mert látod, a te Böbéd ezt, a patriarchális csökevényt akarja megtartani, az apai hercignősködést előbb, majd az átmenet nélküli házasságba folyását a hercegnősködésnek. No de azt már te is láthatod, hogy ennek már nincs piaca, nincs hozzá fizetőképes kereslet. Itt már jó ideje elvárják a srácok, hogy jövendőbelijüknek piacképes szakmája, foglalkozása legyen, már ha egyáltalán nősülni akarnak, viszont az tótziher, hogy nem akarnak egy hercegnő-eltartási, királynővé tevési projektbe fogni. Szóval szerintem ideje, hogy az apák ledöntsék a trónról a kislányaikat, és egyszerűen csak gyerekként kezeljék őket, mert engem pl. nagyon is irritál a reklámomban, ha behozzák ezt a hercegnős-kislányos hülyeséget. Nekem ugyanis az jut róla eszembe, hogy a fiamat úgy kellene tartanom, mint egy herceget, egy leendő királyt, amikor se kedvem nincs, sem pedig elég pénzem. Én nem tudok lovat venni alá, ha lánynézőbe indul, kocsit meg pláne nem.

És ha meggondolod, te is körberöhögnél engem, ha arra kérnélek, hogy ezentúl Csillagos egemnek szólíts, mert pl. az anyám így hívott engem. És tegnap megtudtam, hogy a kolléganőmet is így hívta az anyja nade szegény Csillagos seggemnek értette mindig, és fel volt háborodva, hogy lehet így hívni egy kicsi gyereket. Egy kislányt. De szólni nem mert, viszont azóta is képtelen lecövekelni egy pasi mellett. Soha nem biztos abban, hogy ki is, milyen pasi illik hozzá. No persze azért, mert előbb magával kellene tisztában lennie. Hogy mi is ő alapjában véve, s ezáltal mi is lesz egy férfi számára. Csillagos ég lesz-e, vagy csak egy csupasz segg, csillagmintákkal bőven teleszórva. Sajnálja is éppen a lebukás miatt kirúgott szeretőjét, aki alatt oly sokszor élvezett, viszont a férjét is sajnálja, nem akarja bántani, megbántani azzal, hogy szeretője van, mert a férje jó, és ezért nem érdemli meg. Különben is, ez már a második szeretője, akivel lebukott. Több szeretőt nem akar, viszont a Maci hiányzik neki. És szerintem ez a szegény csaj emiatt a buta, ugyanakkor végzetes félreértés miatt egész életében tévelyegni fog, vagy inkább pattogni, mint egy flippergolyó az eges csillagosság és a csillagos seggesség között. Viszont ha láttad volna, hogy örült, hogy erre rájött, örült, viháncolt nekem, mint egy boldog kölyökkutya. És lehet az is, hogy kigyógyult, ki minden férfiból, bár én ezt nem akartam, és ő se, mert van még két felneveletlen gyerekük, és hol az egyikük van minden nélkül, hol a másikuk. Szóval egymásra vannak utalva anyagilag. És a férj is kifelé kacsintgat olykor. Azt írta egy neten fölszedett csajnak, hogy ad 1: nem akar tőle semmit (naná, hisz nős), ad 2viszont kibontja. Mármint a nőt. Addig bontogatja (gondolom, intim helyzetben), míg a nő meglátja saját, végtelen, csodálatos nőiségét. Ráébred arra, hogy micsoda nő. Világos! A férj tetszhalott hófehérkékre vágyik, nem feleségre, az van neki. És a tetszhalott inkább ő, mert bizonyára ez a második szerető végképp betett a potenciájának. No de ez már tényleg az ő gondjuk.

Viszont Böbe tényleg haladhatna a korral, és ha munkát keres, ideje lenne visszavedlenie Erzsivé. Egy Böbének, Böbikének ugyan ki adna munkát ebben a világban, ahol nem érdemes megjegyezni a tulajnak az alkalmazottja nevét, mert holnap jön egy másik, aki kevesebb bérért is elvállalja ugyanazt, és marad, ha kell,  marad munkaidőn túl is, magától, boldogan, és magától, uszítás nélkül is acsarog a munkatársaira. Kérés nélkül is, csak úgy, biztos, ami biztos alapon. Boldogan táplálja a főnökök gyanakvását, hogy meglopják őket, hogy ellopnak mindent, ami nincs leltározva, és lopnak, főleg a munkaidőből lopnak a többiek, lazsálnak, amikor csak lehet. Hogy végül már a munkaadók mint áldozatok tűnnek fel önmaguk előtt, és hülyéknek, balekoknak, bolondoknak, amiért hajlandók egyáltalán munkát adni. A szakszervezetek meg nincsenek sehol. Voltak, de most nincsenek. És nem is lesznek, míg munkás munkásnak farkasa lesz, míg míg munkás a másik munkás elveszejtője lesz, mószerolója előbb, majd koholt vádaskodója. Te, tudja egyáltalán ez a Böbus, hogy él? Hogy ez a te haverod őt tudatlanságban tartja? Tudja-e hogy a barátod talán az utolsó pátriárka, az utolsó férfi, aki nőjének inkább beköti a szemét és bedugja a fülét, csak hogy mentes maradjon, mentes a munkahelyek mocskától? Mert ezt csinálja, nem? Nem nagy lökdös Böbéjét, hogy keressen már valami munkát, inkább ő vállal el mindent, vagy legfeljebb együtt járják be a gazdagok vidékét, hogy kivegyék és eladják az üres sörösdobozokat. Mintha kirándulnának egész nap, mintha minden napjuk kirándulónap volna, csak kirándulás, a megélhetés, a túlélés dzsungelében. Szafari, az. Míg én, de te, te is olykor, csak nyeljük a mérget, a mérgünket, mert visszapofázni nem merünk a főnökeinknek, mert jól odamondani, beszólni azt nem merünk. Pedig csak mi tudnánk, a dolgozó tömeg tudna szólni a nem dolgozó tömegért, s talán tenni is ezáltal. De olyan ez valahogy, mint a sztrájktörés, nem? Mintha sztrájkot törnénk már elve azzal, hogy dolgozunk. Hiszen akik nem dolgoznak, azok kényszerűen nem dolgoznak, rá vannak kényszerítve a munkátlanságra, ezért aki dolgozik, az ő kényszerű sztrájkjukat töri meg, már-már szégyenkezve oson be a gyárkapun, az intézmények, szolgáltatások, üzemek éttermek személyzeti bejáratán. Mert a szíve mélyén érzi, tudja, hogy a munkája nem az ő személyes sikere, hogy neki ehhez majdnemhogy semmi köze. Mert kellett hozzá végzettség, tapasztalat is esetleg, de leginkább szerencse kellett, hogy felvegyék. És az ő implicit (eleve meglevő) bólogató jánossága kellett, hogy meg is tartsák a próbaidőn túl, az ő simulékonysága, rugalmassága, el- és befogadóképessége, az, hogy semmin se ütközzön meg, semmi se háborítsa fel. Az, hogy ne legyen benne semmiféle erkölcsi tartás, mérce, semmi. Egy közgazdasági felmérés szerint is a fiatal, szép, alkalmazkodó, már-már kezesbárány nőknek áll a világ, a munkahelyek világa. Fiatal, feszes seggű csajoknak, hát igen, csillagos seggűeknek, akik úgy dolgoznak, mintha nem látnának semmit, mintha nem vennének észre semmit. De lehet, hogy tényleg nem vesznek észre semmit, és nem tudják megkülönböztetni a maffiózót a becsületes, félig becsületes vállalkozótól. És akkor tényleg jobb, ha nem kérdeznek és nem vesznek észre semmit.

Ahogy ez a Böbe se. Ez az utolsó aranyapuci utolsó Babuskája. Ez a Lánybaba, ez a barátod csaja voltaképp, aki még meri külön ágyban alvással büntetni a pasiját, ha úgy látja jónak, és nem fél, hogy elhagyják. Te, lehet, hogy ő csinálja jól? Lehet, hogy ez kell nektek, mint a kutyáknak, hogy ne féljünk tőletek? Mert ha megérzitek a félelmünk szagát, elbizonytalanodtok és támadtok? És támadtok újra és újra, hogy megbizonyosodjatok arról, hogy csak és egyedül ti vagytok nekünk, senki más? Hogy hűségesek vagyunk hozzátok reggeltől estig és estétől reggelig, mehettek bátran, járhattok nyugodtan a dolgotok után, mi visszavárunk benneteket. Várunk akármeddig hűségesen. Még tán elaludni se tudunk a mi alvómacink nélkül, a vállatok, hátatok nélkül. A horkolásotok nélkül, amit megszoktunk már, és inkább altatóének a fülünknek. Hát lehet, hogy Böbe jó társa a te haverodnak, mert azért megadja neki a valahová tartozás érzését. Mert helyük, biztos helyük a világban sosincs, biztos hajlékuk az tényleg nincsen. Mégis van helyük, és ott van mindig, ahol a másik van. Ahogy a kutyának is mindig ott, ahol a gazdája van, valahol a gazdája közelében van mindig az alvóhelye.

De azért mégis, mégis bosszantott egy kicsit ez a Böbe, mikor felhívtam, hogy miért nem jött, hogy besegítsen kicsit a haverodnak, az ő élete párjának. És nevetve mondta, hogy akart ő jönni, de elaludt. Nem ébredt fel időben, és sajnálkozott, igaz, egy kicsit, de főleg nevetett. Nevetett, mint egy kisgyerek. Nevetett magán, nevetett rajtam és rajtad, nevetett az emberi természeten, hogy hiába akar nagyon valamit, megeshet vele, hogy átalussza az akarását. És nevetett az időn, ugyanis pont egy nap telt el a beígért óra óta, de ő nem jelentkezett. Minek is jelentkezett volna, egy napocska még nem a világ, minek úgy parázni, szorongani?

Te! Ez tényleg nevetett, és nekem az jutott az eszembe, hogy ha én hívnám a munkahelyemet egy nappal a munkakezdés után, hát bizonyára azonnal kirúgna a főnököm, de előtt még megütné a guta, ha én mindezt, az elalvást nevetgélve, csacsogva közölném vele. Te! Hát ez mégse igazságos, ugye érted? Hogy neki szabad csacsogva feledkezni el munkáról, míg én. Míg nekem rendszeres önvizsgálatot kell tartanom, megtört-e már a gerincem, vagy még mindig csak és pusztán a helyem megkereséséért járok dolgozni. Tényleg, na! Mintha én és a Böbe két világban élnénk, és mintha az övé jobb volna, napfényesebb, nevetősebb. Na ja, a Futrinka utcában ritkán esik az eső, ott, a mesék világában a nap is akkor süt, ha az ember, vagyis a mesehús úgy akarja.

De azért mondd, legalább te mondd, hogy egyszer újra olyan világ lesz, hogy nevetni fogok, nevetni én is azon, hogy elaludtam. És nevetni fog velem a főnököm is, hisz kortársam, és egy a világ, egy lesz a világ, amiben élni fogunk. Mondd, legalább te mondd, hogy így lesz.