Katatón, zsibbasztó, gépies forma

LANCZKOR GÁBOR INTERJÚJA SZABÓ MARCELLEL

– Új könyved, A közeli limbus elején egy angol nyelvű mottó áll. Lefordítanád nekünk? És kérlek, beszélj a szerzőhöz és ehhez a mondatához fűződő viszonyodról.

– A mottó  William Carlos Williams 1923-as Spring and all kötetéből származik. Ez a könyv jórészt címtelen, vegyes műfajú, amorf szövegegyüttes, ahol költői-esszéisztikus reflexiók, hagyományos formai értelemben vett versek, naplótöredékek váltakoznak. Engem elsősorban a nagyívű, elsőre heterogeneitásával szembetűnő szerkezet, egy efféle struktúrának a vágya és létrehozásának a folyamata érdekelt. Egészen konkrétan azt kerestem milyen motivikus-tematikus szálak tartanak össze egy ilyen, méreteiben és merészségében is nagyszabású alkotást. Williams pályája nagyrészt annak a költői programnak a kidolgozásával telt, hogy hangot adjon egy specifikusan amerikai irodalmi szólamnak. Akárcsak kortársai közül Gertrude Stein, amerikai irodalmat akart, nem angolt. Az eggyel korábbi Kora in Hell kötet előkészítése alatt jelent meg Eliot Prufrock verse, melyet Williams élesen kritizált, árulásként élt meg, a benne foglalt konzervatív kultúrvíziót megalkuvónak tartotta, és rezignáltan konstatálta az elioti költészet növekvő hatását a fiatalabb nemzedékre. Röviden: egy amerikai idő-, történelem- és térérzékelés költői lehetőségeit kereste. Ez a komoly politikai és poétikai tét radikális megoldások egész sorát eredményezte nála.

A kérdéses részlet – This catalogue might be increased to larger proportions without stimulating the sense. – magyar fordítása azért maradt el a kötet elejéről, mert szerettem volna megőrizni az eredeti többértelműségét. De ha ragaszkodsz hozzá, valahogy így fordítanám: A jelen katalógus az értelem/érzékelés stimulációja nélkül (is) tovább szélesíthető/bővíthető/kiterjeszthető volna. Két pontot emelnék ki. Az első, a katalógus bővítése, egy olyan belső motivációra rímelt, melyet úgy írhatnék le a legegyszerűbben, hogy az előző kötetem után egyre inkább azt éreztem, az akkori versek klausztrofób zártságával úgy tudok szakítani, ha a a szövegeket elnyújtom, a szólam(okat) pedig kitartom, amennyire csak lehetséges. Ez egy alapvetően költészeti-ökonómiai elégedetlenség eredménye volt, ahol a sterilitást, a koncentrációt, a zártságot (és még lehetne sorolni a metaforákat) egy számomra hamis, felül nem bírált hagyomány vagy lírakép alapelveiként azonosítottam. Ehhez képest a beszéd szabadon engedése, a fecsegés, a nyelvi pazarlás megfelelő gyakorlatnak tűnt a sűrítés kritikájához.

A mottó másik felére csak egy jóval intuitívabb olvasattal szolgálhatok. Az előzőekhez hasonlóan, itt is eredendően egy írásgyakorlat problémájáról és próbájáról volt szó. Nem egyszerűen tágítani és nyújtani akartam a megszólalás kereteit, hanem a hagyományosan figyelemkoncentrációként elgondolt befogadásban is egy másfajta gazdaságosság szabályait érvényesíteni. A beszéd korlátozatlansága, monstruózussága  a katalógus elmeinek szaporítása révén jött létre, de ami az értelem és az érzékek stimulációját illeti, ezt a megduzzadt halmazt úgy kellett felépíteni, hogy benne ne a mellérendelés és ne is a töredékesség alakzatai domináljanak. Ezzel függ össze, hogy A közeli Limbusban a kötések és vágások kérdése felértékelődött: a stimuláció hiánya annyit jelentett, hogy minimalizálni igyekeztem az ellipsziseket és ugrásokat, melyek az elnyújtott beszéd esetében természetesen kínálkoztak volna, fragmentumok alakjában. Azt is lehetne mondani, hogy a fejemben olyan megszólalás ideálja élt, amely, áttételesen, egyetlen lélegzetvétel formai szabályai szerint rendeződik. Annyi különbséggel, hogy meg kellett teremteni annak illúzióját, hogy itt nem fogyhat el a levegő.

A mottónak ez az értelmezése persze jócskán önkényes, ha nem meghamisító, mégis fenntartom, hogy nem áll nagyon távol Williams irodalomról alkotott elképzeléseitől.

– Szembetűnő, hogy a nyitóvers, a Gyűjtés a maga négyszer négy sorával a hosszúversekkel tüntető kötet egyik legrövidebbje. Az előbb mondottak jegyében ez valamiféle végelszámolás volna a korábbi költészeti modelleddel szemben? Már csak azért is kérdem, mert a szöveg poétikai megoldásai, a belső önrímek és a kifacsart szójáték (“A saját fiam lesz alávaló tőlem”) számomra a Telep-csoport lírai eszményét idézi fel, ha nem is élesen, de jól elkülönítve a nyitó költeményt a könyv további részeitől.

– Hogy mennyiben lehet végelszámolás, esetleg leszámolás egy vers a korábban érvényes beszédmóddal kapcsolatban, azt csak nagy óvatossággal ítélném meg. Ilyesmi talán akkor lehetséges, ha szintézisként, egy olyan kitüntetett pillanat lenyomataként fogjuk fel, ahol egyben látszik az elrugaszkodás alapja és célja. Egy ilyen lenyomat mindig kicsit félrevezető, amennyiben utólag felértékeli a változás felforgató effektusait. Miközben az igazi lírai leszámolás, mondjuk ahogy Mallarmé Baudelaire-rel, Valéry Mallarméval végez, csak akkor lehetséges, ha az erőszak egy olyan írásforma keretei között valósul meg, mely interiorizálta a leszámolás által idegen testként azonosított nyelvi eljárásokat. Ennyiben a leszámolás egyszerre emancipatorikus tett, hommage és öngyilkosság is egyben. Egy beszédmód kikezdése, végtelekig járatása, eltérítése csak rendkívül erős azonosulás árán lehetséges, amely nem kivitelezhető a saját és az idegen doktriner szétválasztásának megőrzésével. Ennyiben a leszámolás talán a legtipikusabb metapoétikai pillanatok egyike. Egyszerre kell fenntartania egy külső tekintet legitimáló szabadságát és demonstrálnia az előirányzott írásgyakorlatot.

Az adósság, a rokonság, vélt vagy valós kötődések és szakítások metaforái ugyanakkor egy olyan nézőpontot is feltételeznek, ahol az adott vers valamiképpen tud magáról, eszközeiről, eljárásairól, fogásairól, és képes hajánál fogva megemelni önmagát. Én szívesebben látom törések és elmozdulások sorozataként a dolgot, ahol visszanézve persze erősen kitűnik két távoli állomás közötti különbség, de ezek mindenekelőtt kontextusbeli hozadékok. A kérdésedben foglalt állítás is leginkább a Gyűjtés kötetbeli környezetére utal. Nem a vers lóg ki, hanem a többi vershez való viszonya, a köztük lévő poétikai távolság. Ez a kontraszt-szerep annál is fontosabb volt, mert a versek egymásutánja kis túlzással leképezi a kötet írásának kronológiáját, vagyis valóban szó volt egy terméketlen, már-már kilátástalan periódusról az első kötetem megjelenése után, amelynek lényegében egyetlen produktuma a Gyűjtés.

Mindezt talán csak azért hangsúlyozom, mert a Telep-csoport, ahogy a kérdésedben nevezed, lírai eszményével való le/elszámolás, ha tényleg az, nem igazán függetleníthető egy lényegesebb önkritikai folyamattól. Úgy fogalmaznám át, hogy egy magánnyelv, egy privát költői praxis revíziójáról van szó, melyet természetszerűleg meghatározott a Telep-csoport is. Olyan kérdésekre kerestem válaszokat, melyekre, ha mondhatom így, csak a poétikai szocializációm kimozdítása, provokálása révén volt esélyem. Egy sor olyan elvet akartam megbolygatni, melyekre ezidáig adottként tekintettem. A közeli Limbus írása során sokszor az volt a tapasztalatom, hogy egy részdilemma megoldása érdekében az adott vers egy másik pontján például erősen regresszív megoldásokra kényszerülök, visszafelé kell lépnem, pontosan azért, hogy az elmozdulás biztosabb alapokon menjen végbe. Ez a visszalépés a következő versben aztán jó esetben külön kezelhető, de ekkor ismét egy újabb ponton kell kompromisszumot kötni. Egyedül egy ilyen, óvatos, tapogatózó-visszatérő mozgás törésfolyamatai felől tudok le- és elszámolásról beszélni.

– A kötet első felét formai szempontból kizárólagosan uralják a négysoros, rímtelen szabadverses szakaszok, amelyek első pillantásra mégis a formavers illúzióját keltik – a versszak-tömbök mérete akár egy baudelaire-i könyvoldalt is fölidézhet előttünk. Volt-e e mögött valami koncepció, netán az előbb említetthez hasonló finomhangolás a kötet egészét illetően? És most persze a könyv második felére, A közeli limbus című szöveg szervezett formai kaotikusságára is gondolok.

– A kötet első felének formai kialakítása kapcsán annyiban beszélhetek koncepcióról, ha alatta poétikai elvek előzetes lefektetését értjük, amennyiben az ide tartozó versek közös problematikáját igyekeztem jelöli az egységesített formai-tipográfiai kerettel vagy háttérrel. A hosszúversek dikciós kihívásával egy időben jelentkezett a tördelés, a vágások, a sorok (újra)kezdésének, hosszának, röviden a látvány ütemének kérdése. Ha az alapprobléma beszédökonómiai volt, akkor a forma, az előzőtől csak óvatosan elválasztva, leginkább metaforikusnak mutatkozott, vagyis abban az értelemben önábrázolónak, hogy elsősorban egy virtuális elrendezés érzéki munkáját érintette.

Mivel nagyjából az egész egységben ugyanazok a belátások érvényesültek, ráadásul a beszédmód erősen épített a repetíció, a monotonitás, a redundancia, és az értelemegységek nem-hierarchikus felfogására, egy kellőképpen neutrális, formailag kevéssé tüntető, felületszerű keretet képzeltem el – valóban a kötetzáró szöveg ellenpontjaként. A négysoros strófák kizárólagossága azt erősítette fel, hogy a kifejezés a Limbusban kanalizációhoz hasonlatos. Másképp szólva, a legfontosabb a megszólalás kereteinek létrehozása és fixálása volt, egy olyan mesterséges közeg kialakítása, amely elég teherbírású a beszéd néhány stiláris és kompozíciós kötöttségének felfüggesztésére. Ez a teherbírás itt talán a megidézett formahagyomány túlhangsúlyozása és a megszólalást szervező kötetlenség közötti feszültségben érezhető. A négysoros strófák egyszerre idéznek egy erőteljes versszervező és versolvasói hagyományt, valamint érzéstelenítik is ugyanezeket, amennyiben minden hegemónia mértéktelen. A versstrófa-fogalom elemi jelöltje, a négyes osztás konvencionálisabb vizuális kódokat mozgósít, mint a prózai szedés, mely ebben a rendszerben a tipográfiai nullpont, minden differencia hiánya. Na most, a Limbus első felében ugyanígy hiányzik a különbség, csak újra és újra egy líraolvasási kódot rögzít. Mindenesetre felerősíti azt a tapasztalatot, amely, teszem azt, egy keresztrímes ütemhangsúlyos-időmértékes formai elvárásrendszer és a kötet logikája között fennáll.

Nem gondolom, hogy ez önmagában különösebben újszerű volna, de az első ciklus szövegeivel kapcsolatban nem is az újszerűség, hanem konvencionális eljárások általi manipulatív formaiság kialakítása tűnt a legcélravezetőbbnek. A katatón, zsibbasztó vagy gépies forma a líraiság látszatának tipográfiai dekorációja, amelynek érzékelése idővel kiiktatja önmagát. Mindez egy lírai látszat keretei között, kicsit úgy mint a lacani semblant esetében, ahol a látszat egy érzéki-formai illúzió jelölője. Ez esetben líra a neve. Röviden, a forma kérdése itt a szimbolikus eszközrendszer újrarendezése, a szimbolikus (hagyomány)tartalmak látszatának hangsúlyozása köré szerveződött.

– Tudható rólad, hogy otthonosan mozogsz a francia irodalomban. Vannak esetleg a kötetnek olyan pontjai (túl Artaud és Baudelaire figuráján), ahol a világirodalmi hatás nem nyilvánvaló a kortárs francia kultúrában nem anyanyelvi szinten közlekedő magyar olvasónak? Milyen tendenciákat látsz te jelenleg leginkább meghatározónak a mai frankofón költészetben?

– Az első kérdésedre azért is nehéz válaszolni, mert hogy mi nyilvánvaló hatás, annak nyilvánvalóan nem én vagyok a megmondója. Ha a puszta referenciákra gondolsz: ahol fontosnak, vagy szükségesnek éreztem hangsúlyozásukat, ott jelöltem és minden esetben viszonylag egyszerűen visszakereshetők a források. A francia irodalomból valószínűleg sok minden jöhetett, akár akartam, akár nem, de nem hiszem, hogy az olvasást ez rejtvényfejtéssé változtatná. Bár értem, ha a gyakori montázsok, vágások és intertextusok miatt úgy tűnhet, mintha kulturális ismeretek mozgósításán állna vagy bukna a dolog – mégis, írás során engem mindenekelőtt a diskurzusok puszta kölcsönhatása érdekelt. Egymás számára idegen nyelvi működésmódokat akartam dialógusba hozni, vagy ezzel összefüggésben úgy teremteni új kontextust egyes részleteknek, hogy előre lendítsék az éppen formálódó szöveget. Azonosításukat, azon túl, hogy félkövérrel szerepelnek a könyvben, nem tartottam lényegesnek.

Ami a kortárs francia lírát illeti, érdemben arról tudok beszélni, hogy számomra milyen vonulatok termékenyek. Ezekről egyébként igyekszem rendszeresen írni a Műút-online Kikötői Hírek sorozatában is. Számos személyes és egyetemi ok miatt, a legbehatóbban Francis Ponge költészetét ismerem, illetve a rá épülő költészeti hagyományt. Nagyon sommásan fogalmazva, a Ponge nyomában alkotó írók-költők olyan, alapvetően költészetkritikus írásmódokat működtetnek, melyek a líra hangoltságbeli, retorikai, szintaktikai stb. attribútumaival, a „lírizmussal” szemben határozzák meg eszközkészletüket. De ez egy elég széles spektrum, és pl. az az ezer szállal Ponge-hoz kötődő Philippe Jaccottet is bele tartozik, akinek az írásait ugyan sokra tartom, de számos szempontból kifejezetten regresszívek Ponge költészetéhez mérve. Ezek az antilírai kísérletek persze nem alkotnak zárt vonulatot, mégis közös bennük a metapoétikai tudatosság, a nem-költészeti diskurzusok, parairodalmi formák használata, a műfaji elbizonytalanodás és elbizonytalanítás, a nyelvelméleti-filozófiai tájékozottság, és akár a szélsőségesen tudományos, akár az előbeszéd „alatti”, repetitív és redundáns beszédmódok imitálása.

Hogy példákat is említsek, személyes kedvencem a 2015-ben elhunyt, borzalmasan nehéz Denis Roche, aki a 60-as években baltával esett neki a költészeti hagyománynak, majd 10 év után, 1972-ben teljesen felhagyott a költői szövegek írásával. De ilyen a viszonylag idősebbek közül Emmanuel Hocquard, Dominique Meens, Franck Venaille és Bernard Noël költészete is. Jacques-Henri Michot 1999-es Un ABC de la barbarie-ját nagyon szeretem, újra és újra visszatérek hozzá inspirációért. Az egyel fiatalabb generációból Hugues Jallon köteteit szintén jelentősnek tartom, és a magyar nyelvű olvasó számára valójában ismeretlen, absztrakt politikai-kritikai gondolkodásra képesek a költészet eszközeivel, csakúgy mint a kétezres évek elején elhunyt Christophe Tarkos, vagy a elméletíróként is jelentős Christophe Hanna kísérleti könyvei. De ott van Manuel Joseph karcsú, de annál jelentősebb életműve is, vagy Nathalie Quintane írásai. Sokan és sokfelé beszélnek a kortárs francia költészet zsákutcáiról, az is lehet, hogy jogosan. A felsorolt alkotók persze sem piaci, sem kánon-szempontból nem tartoznak a reprezentatív szerzők közé. Személy szerint jó pár évig tökéletesen hiába kerestem inspirációt a francia kortársak között. Mostanra valamennyire átlátom, hogy merre (mely kiadók, folyóiratok körül) érdemes kutakodni, ha progresszivitásra, radikalizmusra vágyom. Persze minden attól függ, ki mit akar hazahozni ebből.

Fotó: Szüts Miklós