Iancu Laura és Kelemen Lajos versbeszélgetése
Felhősödik s az Isten
most éppen háttal van,
mereng, mintha anyámat
látnám ujját tördelni szorgosan,
már csak ül, már csak öregszik,
örökölt gyolcsingében;
pohár vízért sem kiált már
tegnap óta Isten.
[…]
IANCU LAURA
Este a faluban (12)
Gálhidy Péter szobrai alá
Áruld el, Uram,
miféle ellentét a fájdalom s a hit;
s hogy egyszer igaz,
máskor hamis,
hogy a rosszban van jó is?
Áruld el, miféle gyötrelem
terem szerelmet aztán háborút
fekete-fehér szívekben?
Hát volt idő mikor a szél
kitakarta az utakat,
s a lilult kezek foltjai
a szenteltvíz-tartókra ráncosodtak;
mentek oltárodhoz,
mint frontra hajtott katonák
a szederajkú asszonyok,
imával borogatták kendőbe ázott arcodat.
De mi van, ha egyszer,
kihabosodik a térkép
s a félszemű békeírnok,
mintha csak érett alma volna
a Szent Anna-tóba belevág,
hogy többé sose találjanak haza
a gyalult hátú szent anyák?
S valóban
nincsen tűz, pokol se,
mi a páratövist
elégesse.
Legvégül Pendelyes Józsi
bőröndje talált haza a faluba,
léleknyi hely se volt benne,
csak tíz esztendő távolsága.
Akkor az ég még kormos volt
és nem kérdezte senki sem:
Látod a sok sírásót?
Mind elfáradt a temetőben!
Szülni, hantolni éjjel-nappal
végzetes dolog, Istenem!
Az éjszaka hajnal felé
arcát elfedi.
Talán még él a világtalan Mihály bácsi
ki azt hajtogatta:
sokra mehet
ki tejen nőtt nagyra,
aki a két fa gyümölcséből
akkor sem eszik, ha éhen halna.
Nádszálak
Felhősödik s az Isten
most éppen háttal van,
mereng, mintha anyámat
látnám ujját tördelni szorgosan,
már csak ül, már csak öregszik,
örökölt gyolcsingében;
pohár vízért sem kiált már
tegnap óta Isten.
Vergődik a harangnyelv,
kettőt búcsúzik, egyet üzen,
nyakába veszi a világot,
mintha meleg halott volna,
ki tudja melyik templom
hányadik tornyába,
ütéseire meg-megrezzen Isten
hajladozó háta.
KELEMEN LAJOS
Ahogyan Robinson, belejössz
Egy jókor jött hajótörés! ‒
s mondjam-e,
a délszaki sziget is őrjítő, a próba:
mit félig értek, a teremtés titkát kopírozva,
a sors ellen friss igékkel,
ezen dolgozom;
és szerelmes hivatásom, hogy nyugtázza:
jövőm jő,
vár kicentizett misztériumával egy kotnyeles klub,
melyben minden lépcső pincékbe vezet,
s honvágy már nem fér bele ‒
s érhet-e szégyen érte?
világrajongásról vartyogni, mindközös
kötelékeinkről itt az embernek nincsen kedve ‒
disznótenyésztő lettem, sörfőző,
s autodidakta király meg paraszt,
legszebb érzéseimre gyártott szavaim,
mind, mi fényesség volt egykor,
és békét kért, remélem,
helyükre hemperedtek már az ingoványban
vagy a víz alatt.
Kis vers Iancu Laurának
De mi van, ha egyszer,
kihabosodik a térkép
s a félszemű békeírnok,
mintha csak érett alma volna
a Szent Anna-tóba belevág…
(Iancu Laura)
Egy tökéletes emlék, mintha az első hajnalt
vernénk csapra, s a fésült füvön
az oldott, ömlő harmat a teremtés utóízét idézné;
képzeld azt,
hogy belefonódik véráramunkba,
vagy levélerekből fakad, s ízlelhetjük tejes nedveit ‒
persze, a félszemű ügynökírnok félelme, titka
homályos falmélyedéséből megint üzen.
Tegyünk kitérőt, nyilván ügyei vannak,
gondolom, a széljárás miatt;
helyhezkötöttségünk minden világokban a hit,
s ő ebből egy szót sem ért—
Feszülten hallgatózol: vészterhes, ahogy meg-megcsobban
a Szent Anna-tó? Te is tudod, hogy mennek a dolgok,
egy élet kellene az életet jóvátenni,
s hogy kiderüljön: hol is a horizont.
Mégis, a maga idején lecsillapul a tó, mint az önismeret,
s a békesség és kegyelem, ha nem is várnánk,
késés nélkül megérkezik.
Kívánsághely
Be kár, hogy ritkán látogattok ‒
se hasznos hang, se töprengő informátor, igaz,
nem vagyok, idegen
elementumok csobbannak be ide egy másik térből,
s a végtelent hazudni képes kékséget is,
elaggott öbléből olajos tengervíz szorítja ki;
bozót, hőség, tompa, tömör lángfal,
és zsuptetős árnyék, kavicspart királya, küldöm
mégis a címemet: Bermuda, Grandes Esperanzas
s persze de la calle ‒
milyen kár, hogy idáig érve folyton
kizökkent ábrándjaimból,
meg-megcsobban, mint egy vödör koszos vízben, hullámzó
anyag minden napom, vagy olyan száraz,
szinte csattog ‒
muszáj, hogy magamra folyton ráébresszen?
Dobog megint: s önként megint, úgy hallom, át kell
telepíteni más célra fantáziámat,
mint a tájba komponált madárijesztőt, új helyén
(pont a pont mellett, jelentés áldozatai)
ott szobrozunk majd, tanyás szabadban, törzsön kívül:
két szélbélelt őr, s vállainkra szállnak a madarak.
Napcsoda
„És megálla a nap, és vesztegle
a hold is…”
(Józs 10, 13)
Futni a bethoroni lejtőn,
akár egy kapun át, iszkoló hadnép,
a nem kellők, százával a csapáson,
hol végighánt ítélet és bosszú;
az égi harag jégeső-kövei sorozzák a környéket –
a kétarcúaknak mindez híg beszéd, ők tudják,
valahonnan valamilyen tüzes őrszem
mindig is követett rejtett leshelyéről ‒
enyhületre esély; körén
a Nap sincs, elakadt,
vár fönn,
s ahelyett, hogy váltakozva kelne-hunyna
ugyanaz ugyanúgy –
más mérték világa dereng a téren által,
és minden lassúbb,
nem tolong, nem rohan: hová vágynék,
s miként ítéltetik –
csak visszajusson igaz helyére.