Before I Wake

Mike Flanagan a kortárs amerikai horror egyik reménysége. A 2013-as Oculusban a házas horror csontig lerágott témájából csinált valami meglepően frisset és hatásosat, idén pedig a Hush-sal mutatta meg, hogy a „sorozatgyilkos egy nő ellen” felállásban is bőven van még kiaknáznivaló, csak intelligens forgatókönyv és kreativitás kérdése az egész. Másik 2016-os filmje, a Before I Wake sajnos pont kevésbé sikerült fényesen, sőt, még a jobb pillanataiban is csak a The Babadook egy laposabb és esetlenebb utóízének hat.

Jessie (Kate Bosworth) és Mark (Thomas Jane) nemrég veszítették el a kisfiukat egy tragikus otthoni balestben. Részben még mindig ennek a borzalmas eseménynek a lelki következményeit nyögik, amikor végül úgy határoznak, hogy adoptálnak egy Cody nevű fiút (Jacob Tremblay), aki több mostohaszülőnél is megfordult már. Mint kiderül, nem véletlenül, a srác álmai ugyanis manifesztálódnak a valóságban. Igaz, kezdetben ezzel nincs semmi gond, sőt, Cody megidézi a szülőknek elhunyt gyermeküket, Seant.

Ezen a ponton kezd világossá válni, hogy a marketing félrevitte a filmet: Flanagan előző munkáival ellentétben a Before I Wake csak mellékesen horror, valójában inkább egy fantasy-dráma, amely az elveszített szerettek miatti fájdalom megélésének különböző fázisairól és formáiról, a gyász feldolgozásáról és a továbblépés nehézségéről, egyben feltételen szükségességéről szól. A Cody által megidézett Sean természetesen nem az igazi Sean, még csak nem is az ő szelleme, pusztán egy másolat, amelyet a fiú tudatalattija az elhunyt gyermekről készített képek és videók alapján fabrikál. Szívszorító látni, ahogy Jessie foggal-körömmel kapaszkodik ebbe a próbababa-szerű álomképbe, hiába tudja maga is, hogy csak egy illúzióról van szó. Mark ugyanakkor a gyász már egy következő fázisában jár, továbblépne, és nem kér a mesterséges megkönnyebbülésből, ez pedig éket ver közéjük.

A dilemma érdekes, izgalmas és főleg, iszonyatos emocionális potenciált rejt magában – innen ezer irányba lehetne vinni a sztorit a mélységesen drámaitól a hátborzongatóan félelmetesig. Flanagan azonban nem áll meg itt, siet tovább Cody rémálmaira: ezek főszereplője egy torz, fekete, világító szemű szörnyeteg, amelyet a fiú csak Canker Manként emleget – létezésének oka a cselekmény központi kérdése (mint amikor egy kísértetfilmben fel kell tárni a bosszúszomjas szellem egykori életének történetét, hogy megállítsák). Végül ennek köszönhetően esik szét az amúgy ígéretes film.

A Canker Man sosem olyan félelmetes, mint amilyennek eladni igyekeznek (ez, a többi fantasy-elemekkel teli álomjelenethez hasonlóan az alacsony színvonalú, a mű egészéből csúnyán kilógó CGI-nak is köszönhető), arra ellenben jó, hogy amikor rákerül a reflektorfény, a karakterfejlődés, a szülői-családi dilemmák és az egyéb konfliktusok sajnálatosan háttérbe szoruljanak, és még az egyébként kompetens színészek teljesítménye is inspirálatlan rutinmunkává silányuljon. Ráadásul a Canker Man mögötti nagy rejtély, noha megvan benne egy erőteljes katarzis lehetősége, viszonylag könnyen kikövetkeztethető, és ami még rosszabb, a végén kínos szájbarágás közepette hull le róla a lepel.

A finálé után Flanagannek sikerül ugyan lekerekítenie a sarkokat, a horror, a fantasy és a dráma darabkái szépen összeállnak, de addigra már késő, a sablonos megoldások felzabálták a potenciált.

Rusznyák Csaba