The Bodyguard

Könnyű lenne annyival elintézni a The Bodyguardot, hogy Sammo Hung, akinek csaknem két évtizede ez az első rendezése, egyszerűen felszállt a hollywoodi nagypapa-akciófilmek vonatára – de mint a nyugati és a keleti kultúra összevetésénél oly sokszor, most is hamar egyértelművé válik, hogy a hasonlóságok felszínesek, a különbségek pedig fundamentálisak. Mert míg Stallone, Schwarzenegger és társaik a hatvanon túl is igyekeznek úgy tenni, mintha fiatal, kőkemény csődörök lennének, akik éppúgy összecsomagolnak két perc alatt egy teljes ellenséges hadsereget, mint fénykorukban (bár Stallone a Creeddel végre rálépett a méltóságteljes öregedés útjára), addig Hung pont ellentétes irányba indul: a The Bodyguardban a hatvannégy éves legenda mind fizikailag, mind szellemileg lerobbantabbnak mutatja magát, mint amilyen a valóságban.

Ding a kínai állam egy elit testőrségének rég nyugdíjba vonult, és mostanra demenciával küszködő tagja. Egyetlen örömét a barátja, egy szomszéd kislány jelenti, akinek élete felelőtlen, mihaszna, alvilági problémákba bonyolódó apja (Andy Lau) miatt veszélybe kerül. Amikor a gengszterek eljönnek a kislányért, csak röhögnek az eléjük álló, elhízott, nagypapa-forma Dingen, de fél perc múlva már törött végtagokkal nyöszörögnek a padlón. Ez persze csak a kezdet.

Egy Sammo Hung-filmet elsősorban nyilván a virtuóz bunyójelenetek miatt néz az ember, ugyanakkor természetes, hogy ilyen idősen, fél évszázados pályafutással a háta mögött a színész-direktor-harcművész már nem tudja ugyanazt hozni, amit egykor. Amire azonban idült korából fakadóan nem képes, azért ötletekkel és brutalitással kompenzál. Bár csak három akciójelenet van a filmben, és abból az első kettő rendkívül rövid (ráadásul az egyik nem hozzá, hanem Lauhoz köthető), a harmadik (a finálé) igazi nedves álom a műfaj rajongói számára. Ez a végső összecsapás kíméletlen, csontokat roppantó kézitusával kezdődik, majd egy intenzív autós hajsza után egyszerre drámai és a maga abszurditásában vicces sántikálva kergetőzésbe fullad, ahogy az immár a lábán is alig álló Ding hajthatatlanul, végsőkig elszántan, csoszogó papa-terminátorként űzi sebesült prédáját.

A The Bodyguardban egyébként is eklektikusan keverednek a műfajok és a hangvételek. Az akció az a fajta, amely brutalitásával és a rosszfiúk bűnhődése fölötti káröröm rendszeres kiprovokálásával készteti ujjongásra és levegőbe bokszolásra a nézőt (a csörték színvonalát csak a zavaró és szükségtelen elmosódásos lassítások csökkentik), de Hung emellett megvillantja gyengédebb és humánusabb oldalát is. Ding és a kislány kapcsolata csupa könnyedség, báj és helyenként már olyannyira harsány komédia, hogy a néző pár percre hajlamos afféle szituációs vígjátékként tekinteni a filmre. Aztán ott van a drámai aspektus: ezt nem csak Ding egyre romló szellemi állapota képviseli, hanem zaklatott flashbackekben elmesélt tragikus múltja is, amely egyben extra motivációként szolgál a szomszéd kislány megóvásához.

Az akció és a komédia jobban megy Hungnak, mint a dráma, utóbbiból következnek ugyanis a film leggyengébb momentumai, kezdve az olyan giccses montázsoktól, amilyeneket utoljára talán a kilencvenes években lehetett tolerálni, addig a kínosan elnyújtott, fájdalmasan szentimentális befejezésig, amilyenhez hasonlóra talán még Spielberg is ritkán ragadtatja magát. És amellett is nehéz szó nélkül elmenni, hogy Hung milyen szemérmetlen pátosszal és rajongással ábrázolja a kínai hatóságokat – a Párt akár propagandafilmnek is kiteheti az ablakba a The Bodyguardot.

A hangulati és műfaji ingadozások bárdolatlansága és kiegyensúlyozatlansága miatt Hung rendezői visszatérése messze nem teljes siker (a kevesebb több lett volna), de másfél órás szórakozásnak azért minden gond nélkül megteszi.

Rusznyák Csaba

_{Kínai akciófilm, 2016}