G. István László versei

Ez a kenyered

Túl sok szó esik kegyelemről. Pedig

az, fénytorlasz, ami vízszintesen

függőlegesen egyszerre nyílik szét –

mint egy fényvitorla hajt égtájak

helyett kezdetedbe, végzetnek itt

nincs tere, ami kezdődik,

sűrűn sodor, vízre tesz, amit

nem látogat se szó se part. Csak a

hal, szálkátlan nyeled fehér

húsát, árad szét testedben, csak

a hal ér oda, ahol most vagy,

uszonyán csillog, nem üzenet, csak

vízjel, áldd jó helyed, kísértés

sose érjen el. Túl sok szó, persze, eshet,

kegyelme záporozzon, annak, aki

leszel, szüksége lesz rá, vedd

szavad, meg ne törjed, csak

egyszer. Ez a kenyered.

Pythia

A kérő mosoly és a kéretlen, nem a

mosolygóra tartozó mosoly között, jól vigyázz,

nincs érvényes megkülönböztetés, afféle

flaszterjósnő volt, rúzsfoltjai közül mint

egy tökszáj villant elő ajánlata,

hogy jósol nekem, aluljárói Pythia,

benőtt körme, aprót keresgélő ujja

zsebkoszt talált csak kabátja

mélyén, „de miért fizetne?” és „miért

nekem?” de persze így kérte csak,

mintha ő akarna adni. Egy százast

vettem elő, koncként kivetett

mosolya, lágy pocsolya-tekintete

nem kavart fel semmit a langyos

gőzből, ami az időből rám

tartozik – tartsa meg magának

jóslatát, kéretlenül mosolygott, nem

mondtam ki persze, de a

százas után dolga-végezetten

állt tovább.

_{(Megjelent a Tiszatáj 2016/2. számában)}