Szelfi cunamiban

 
PUROSZ LEONIDASZ:
A VÁROSNAK MEG KELL ÉPÜLNIE

Purosz Leonidasz alanyi költő: költészetének origója saját lírai énje. E lírai én életvilága nem áll távol egy átlagos húszévesétől: szereti a fesztiválokat és a sört (Riport-ciklus), a focit (Szerethető csapat, Kimegy belőlem), s váltakozó formában és intenzitással kötődik a női nem váltakozó képviselőihez – leginkább persze vágyott Annájához. Kicsit persze különc: van véleménye a költészetről (ha spoilerezhetünk egy kicsit: nem szereti a felhőevést, vö. Hasonlóságról és különbségről), van kedvenc hajléktalanja (Háttérelem), és megszállottja az (ön)építés-metaforáknak, legyen szó bárkákról vagy városokról – pedig az isteni szerep (látszólag?) meglehetősen távol áll bizonytalanságokkal teli, sebezhető énjének karakterétől.

Purosz Leonidasz ösztönös költő. Minden apró részletben keresi a költészetet („Akarok hasonlítani valamit az elromlott redőnyhöz/ ami minden nap lejjebb csúszik néhány centivel/ mert nem akarok hasonlítani az elromlott redőnyhöz.” [Két félelem]): néhol ott is megtalálja, ahol nem szeretné (például Egervári Sándor nyilatkozatában a szerethető csapatról), néhol ott sem, ahol nagyon is. („Mindeközben attól, ami csak három sor, szintén tartok./ Az ember, úgy képzelem, elolvassa,/ majd így szól: „Jó. És?” [Két félelem])

Purosz Leonidasz gondolati költő. Nem csak azért, mert szereti bizonytalanságaiból fakadó töprengéseit szabadversben rögzíteni (A valóság holléte, Hasonlóságról és különbségről), hanem mert költőként nem a zsigeri hatásra, az érzék szubverzív meggyőzésére törekszik: jobban esik inkább elidőzni egy-egy képén, újra meg újra átfutni, átgondolni egy-egy versszakát, rövidversét. Így szól például az egyik kedvencem, a Fodor Ákost idéző Addig: „Addig retusálom/ a hibáidat, míg végül/ én maradok a helyeden.” Vagy így szorong A becenévben (Figyelem, PL a jövendő magyar líra egyik legjobb szorongója!): „Szörnyű elvárás párolog a levegőben:/mindig újat mondani. Ő meg ugyanúgy/ elhúzza a függönyt, fekszik az ágyon – /nem megy sehová, nem változik semmi./ Így indul a romlás.”

Purosz Leonidasz ugyanakkor roppant tudatos költő is. Ahogy az Oroszlány Péter tervezte kiváló borító csonka Gólemet kiadó apró mozaikjai, úgy a kötet (szokatlan módon) fejezetekbe rendezett versei is viszonylag koherens, összefüggő egészet rajzolnak ki: talán kicsivel kevésbé koherenset, mint amit a könyvbemutatóig felépített brand és az első két fejezet sejtetne, de sokkal összefüggőbbet és tervszerűbbet, mint amit egy verseskönyvtől megszoktunk és alighanem elvárhatunk. (Ez, mint egy interjúból megtudhattuk, abszolút tudatos döntés eredménye.) A kötetnek keretet adó városépítés (1., 8. és 9. fejezet) motívumához egy darabon (2. fejezet) szorosan hozzáfonódik a plátói Anna-szerelem témája (a Juhász Gyula-párhuzam ugyanakkor a plátóisággal véget is ér), melynek a beteljesült-ellaposodott Nyúl-szál adja az ellenpontját (6. és talán 8. fejezet), a könyvet azonban a folyamatosan változó én megörökítésének kísérletei fűzik egységbe igazán.

A megörökítés feladata persze nyilvánvalóan lehetetlen: a csendéletet vulkánkitörésben, vagy újszerűbben: a szelfit a felnövés cunamijában kellene elkészíteni. S bár néha egy-egy pillanatra kiélesedik a kép, a végül elkészült önarckép rendszerint homályosra, elmosódottra készül: a kialakulatlanság és átmenetiség-tapasztalat lírája ez. A kamaszkornak, az egyetemnek, a szerelemnek véget kell érnie. A városnak el kell pusztulnia.

Purosz Leonidasz tehetséges költő. Kötete negyvenhárom verséből legalább a fele tartalmaz emlékezetes sorokat, van közöttük tucatnyi kifejezetten jó, meg féltucat, ami bármikor beférne a Szép Versekbe. Ez kezdésnek több mint szép. De az életműnek tovább kell épülnie, és ez – hogy némi szorongással töltsem el a szerzőt – egy ilyen erős debüt után nem is olyan könnyű.

Zelei Dávid

_{Fiatal Írók Szövetsége}

_{Budapest, 2016}

_{83 oldal, 1520 Ft}