Nádas evangéliuma

NÁDAS PÉTER: AZ ÉLET SÓJA

„Nem rejthető el a hegyen épült város.” Nádas Péter Az élet sója című könyvnek transzparens mondata lehetne az idézet, mely Máté evangéliumából származik, ahol a jó példa mások előtti megvilágításáról van szó. „Ti vagytok a föld sója”, olvassuk néhány mondattal följebb a szellem világosságát hirdető emberekről, akik nélkül íztelen lenne a világ, ők és művük az élet sója.

A Litera.hu portálon 2014 áprilisától 2015 márciusáig havonta megjelenő folytatásos történetet Nádas Péter felkérésre írta. A hónapok által koordinált szövegre korábbi példa Nádas életművében az Évkönyv, ez 1987. február elsejétől 1988. február utolsó napjáig tartó időszakot öleli fel.

Apró változtatásokkal jelent meg az immár illusztrált Az élet sója zsebkönyv méretben, illetve az azokra jellemző sűrűségű, tematikájában is komplex mondanivalóval. A fejezetenkénti, vagy ha úgy tetszik, havonkénti esszéisztikus betétek vargabetűiből összeolvasható jelentés az emberről, az olvasóról mond el valami szinte meseszerű, becsülendően bizakodót, már ha annak nevezhető a jól működő társadalomkép ábrázolása. A főszereplő, a szándékosan meg nem nevezett, ám könnyen lokalizálható dél-német kisváros így túllépi szűkös határait, azon kívül értelmezendő. „A sójáról híres kelta alapítású alemán városka piactere fölött áll a dombháton egy román kori dóm”, ez a kitágított kör origója, ide fókuszálódik az a társadalmi példa, amely azt mutatja meg, hogy az egyes korszakok kumulálódásával kiemelkedhet egyfajta eszményi lineáris minta, az állandó újrakezdés cirkuláris sárkányát győzi le ez a Szent Mihály-templom. Azaz a katolikusból a reformáció útjára térő isten házának gazdag berendezése nem semmisült meg, hanem tovább gazdagodott.

Ezért a városka anyagi jólétét, sőt létét megteremtő sótermelés részletezése, a városstruktúra leírása, a dómnak túlzott templom bemutatása, a sajátos nemesség kialakulása a vallás fényében, a templomtoronyban lakó harangok hosszas leírása nem kong a lényegtelenség ürességétől, a sok bába közt nem vész el a mű, hanem ahogy a metszetkészítő művészek, a hiányt dolgozzák ki, ennek lenyomata az olvasóban alakítja ki az ábrázolandó képet. A képen tehát az ember van, a szöveg latin patinájára gondolva: ecce homo, hiszen saját magunk, sőt, ha nem csalódom, a tökéletesség felé törekvő énünk érdekel minket a leginkább. Önmagunk megfelelő szintű ismerete mentén ismerhetők meg mások, így tehetünk szert az ember általános ismeretére. Erre olvasunk példát – az ugyancsak sónyerőhely Noirmoutier kapcsán – a regényben a Fekete kolostor című művéről ismerős Kuncz Aladár személyében, az ő „embertani tanulmányainak hű követője” az elbeszélő. Nádas szövege a leírások tudományos igényű tárgyilagosságában, illetve az értékőrzés pacifista álláspontját tekintve is rokonszenvez Kunczcal. Egy másik, nevesített példakép a kisváros által maguknak kiválasztott Luther-tanítvány reformátor-lelkész, a Heidelbergben tanult Johannes Brenz, aki eleinte nem pártolta a kisváros csatlakozását az V. Károly német-római császár ellenében létrejött schmalkaldeni szövetséghez, később azonban – ha menekülnie is kellett miatta – szembefordult a hatalommal.

Augusztus hónap alatt ír a borítón Forgách András rajza által is kiemelt jelentőségű harangokról, melyekből a már említett templomtoronyban tizenegy is megfér egymás mellett. Ahogy a hónapok, úgy e nevesített – ahogy Johan Huizinga is írja A középkor alkonyában –, jó szellemnek tekintett harangok is szabályozottságot adnak, hol örömet, hol gyászt hirdetnek, vagy csak jelzik az idő múlását. A harang – melyről nekem minduntalan az esti imádságra szólító, emberi méltóságot sugárzó Millet-kép, az Angelus jut eszembe – erőteljes szimbolikus jelentőséggel bír itt, hiszen ez az, „…ami nem látható. Hangja mégis messzi zeng.” A harangok közt az egyik a bűnös lelkek harangja, mely régebben az „istenfélelem harangja” is volt, sőt adóharang. A legfontosabb azonban a templom nevével azonos Szent Mihály harangja, melynek funkciója a vasárnapi istentiszteletre hívás mellett a kivételes ünnepek jelzése, de a lényeg, hogy „a város hangzó fundamentuma”. Ennek testén ékeskedik Pál apostol második levele a korintusiakhoz ötödik fejezetének tizenhetedik sora, mely az Istennel kiengesztelődés felé terel minden alkalommal, amikor megszólal: „Mindaz, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi tovatűnt, lám valami új valósult meg.” Öt sorral följebb olvasható, kiknek is szól az eszményt bemutató könyvbéli kritika: „akik dicsőségüket a látszatban keresik és nem a szívük igazságában”. Némi bibliamagyarázat után megjelenik az elbeszélő-szerző is: „egy idő óta nem használok a saját szövegemben se felkiáltójelet, se kérdőjelet”. És valóban, a Párhuzamos történetekben a mondatok már jelek nélkül is felkiáltottak és kérdeztek.

December hónap alatt látjuk az élet sójának ellentettjét, az ironikus társadalomkritikát: amíg a városka sója jót tesz az egészségnek, addig a „bárgyúság”, az „éjsötét tudatlanság” egyik attribútuma lehet a „telített zsíroktól szaftos hamburger túlsózott szalmakrumplival”.

A márciusi befejezésben azonban mégsem kesernyés szájízzel fejezzük majd be az olvasást. Az örömhír ugyanis az, hogy „a sójáról híres városka” mintája megismételhető, utánozható, ahol azt látjuk, hogy már megvalósulhatott az, ami például Petőfi A XIX. század költőiben csak vágyálom: a bőség kosara, a jognak asztala, a szellem napvilága mindenki számára. „Mert akadnak korszakok, amikor a maga helyét és formáját minden szépen megtalálja.”

Dominka Ede Harald

_{Jelenkor Kiadó}

_{Budapest, 2016}

_{115 oldal, 2999 Ft}