Adorjáni Panna: Anya íróasztalán, egy borítékban a tegnap érkezett fizetés

Anya íróasztalán, egy borítékban a tegnap érkezett fizetés, legalább hatszáz lej, de nekem csak tíz kellene, hogy meg tudjak inni egy sört a csajokkal suli után, és tudom, hogy anya soha nem számolja, nem fogja észre venni, szóval, ha most kiveszem, akkor holnap kérhetek tőle még tizenötöt, és hétvégére is marad. Igazam lesz, anya nem veszi észre, sőt, másnap húsz lejt ad tizenöt helyett, és nagyon örül, hogy tud adni, miközben én pocsékul érzem magam, de aztán kimegyek szombat este egy fiúval randizni, aki nagyon tetszik, berúgunk két pohár gin tonictól, csókolózunk a kapunk előtt, és elfelejtem az egész pénzes dolgot. A ház csendes, amikor hazaérek, mert már egy óra is elmúlt, megpróbálok úgy áthaladni a nappalin a szobámba, hogy ne recsegjen talpam alatt a padló. Nyitva a háló ajtaja, hallom, ahogy zümmög bent a tévé, de tudom, hogy már alszanak, mert anya mindig bekapcsol valami tévésorozatot, ami elvonja a figyelmét a mindennapi gondokról, és rendszerint addig nézi, ameddig teljesen le nem fárad, és álomba nem zuhan. Néhány év múlva az orvos által felírt antidepresszáns váltja fel a sorozatokat és egy erős, de növényi alapú nyugtató, mert akkorra anyának már arra sincs ideje, hogy kivárja az elfáradást. Este beveszi a piruláit, hosszasan masszírozza az arcába a körömvirág krémet, majd befekszik az ágyba apa mellé, és mélyeket szuszog. Nem tudja pontosan kiszámítani, de általában tizenöt percen belül már alszik, kivéve, amikor apa alszik el hamarabb. Akkor anya a horkolásra szinte automatikusan kezd el zokogni, apa viszont soha nem ébred meg, akkor sem, amikor anya lágyan kapargatja a hátát az ujjaival. Hagyd abba, kérlek, hagyd abba, halkan és sírva suttog ilyenkor, és úgy érzi, hogy egyedül van a világon.

Ha iszom, mindig azonnal elnyom az álom, és most is ez történik, fogmosás nélkül zuhanok be az ágyamba, dülöngélve rángatom le magamról a ruháim, és egy szál bugyiban alszom el, az orromban még ott a fiú szaga. Reggelre lemerül a telefonom, úgyhogy nem szól az ébresztő. Anya ingerült járkálására eszmélek, a becsukott szobaajtón keresztül is hallom, hogy telefonon veszekedik valakivel, biztos munkaügyben. Nem értem, amit mond, csak a hanglejtéséből következtek arra, hogy nincs jókedve. Recseg a padló a nappaliban a magas sarkúja alatt. Eszembe jut a tíz lejes, és hogy vajon rájött-e, és ha igen, akkor vajon azért beszél ilyen türelmetlenül, ráadásul pont az ajtóm előtt, mintha direkt akarna felébreszteni. Dühös leszek, amiért lelkiismeret-furdalást érzek. A fiúra gondolok, és megpróbálok visszaaludni. Haragszom anyára, hogy szegények vagyunk, mert ha nem volnánk, akkor most nem lenne gombóc a torkomban a tíz lej miatt. Az osztálytársam, Betti jut eszembe, aki elmesélte egyszer, hogy a bátyja szokott lopni a szüleiktől, és arra gondolok, hogy szerintem én is tolvaj vagyok.

Dél körül ébredek, anya a konyhában főz. Megkérdi, hogy jól aludtam-e, és mondja, hogy mindjárt lesz kaja. Nincs már ott a hangjában a reggeli ingerültség, sőt, egyenesen kedves és örömteli, és ettől azonnal rosszul érzem magam. Becsaptam, és bűntudatot érzek, de szégyellem elmondani neki, mert félek, hogy csalódni fog bennem. Tojáslevest csinál meg palacsintát, a tojásleves az egyik kedvencem. Eldöntöm, hogy valahogy visszateszem azt a tízlejest, és hogy többet ilyesmi nem fog előfordulni, akkor sem, ha soha többet nem mehetek ki a barátaimmal kocsmázni. Ebéd alatt anya elmeséli, hogy valami hiba csúszott a könyvelésbe a munkahelyén, ami miatt most őt vonják felelősségre, és csak úgy nevetve elejti, hogy elég sok pénzről van szó, amit képtelenség kifizetni. Nézem az arcát, nyugodtnak tűnik. És ha tényleg nekünk kell kifizetni, kérdezem, akkor mi lesz? Nem tudom, mondja, és eszik tovább. Majd kitalálok valamit. Legfeljebb eladjuk a lakást. Ezt úgy mondja, mintha csak viccelne. Nem tudom elképzelni az összeget. Biztos nem te rontottad el, mondom. Nem tudom, figyelmetlenség vagy mulasztás, bárkivel megeshet. Human error, teszi hozzá, és tudom, hogy a tévésorozatból hallotta a kifejezést. Megnyugtat, hogy anya is bajban van, nem csak én, és mivel az ő baja sokkal nagyobb, mint az enyém, már el merem mondani neki a tízlejest, és ahogy beszélek, a számba folynak a könnyeim. Anya nem haragszik, sőt, kicsit mulattatja is a történet. Elmondom neki, hogy attól félek, hogy így maradok és minden így marad és soha nem lesz jobb. Mellém ül, simogatja a hátam, és meggyőz arról, hogy mindig mindent meg fogunk tudni oldani, mi ketten, és hogy semmitől sem kell félnem. Aztán azt mondja, a végén amúgy is mindig a jók győznek, hidd el, és megint a sorozatok jutnak eszembe. Egy pillanatra bevillan, hogy most csak eljátssza az anyát, mint a színésznők a tévében. Kötelességtudatból vigasztal, és jelentéktelennek érzi a félelmeimet, miközben állandóan az jár a fejében, hogy rémlik, hogy hogyan és mikor történhetett az a bizonyos hiba, meg az, hogy nem tudja elképzelni, hogy mi lesz, ha tényleg el kell adnunk a lakást. A tízlejes mi ehhez képest, hát menjél a barátaiddal és érezd jól magad. Azt szeretném, ha anya velem együtt sírna, én a tízlejes miatt, ő meg azért, mert senki nem fizeti ki azért a felelősségért, amit vállalnia kell a cégnél, és mert senki nem fogja megvédeni. A képzeletemben elmerülünk a zokogásban, mint ritmusos és hangos hullámokban nyáron a román tengeren, és soha többet nem bukkanunk fel, csak majd a mennyországban, mamánál, aki pirítóst csinál nekünk és odateszi forrni a tejet a holland kakaóhoz, és elmondja tisztán és világosan anyának, hogy nem hibás a könyvelés miatt, nekem meg azt, hogy nem vagyok tolvaj, és hogy mostmár maradjunk mindörökké nála. Tata befűt anya régi szobájába, az ágyak is be vannak már vetve, a ropogó tüzelőfák hangjától álmosak leszünk. A kakaó illata megnyugtat, egy óra múlva már a nehéz és hideg dunyha alatt fekszem, és azonnal elnyom az álom.