Kelemen Lajos: Hódolat a Hang teremtményeinek

„külön világom, itt kuksolok
a Hang teremtményei közt megigézve…”
(Nagy László: A versmondó) 

Minden jó vers (s a jó vers ad litteram létező kategória) a szabadság próbajátéka; s teljes szabadság, amint képes elhelyezkedni a világban, noha nem éri be a világgal. Mi, annyiféle lelkek, másért, másféle torokon és tivornyákon sóhajtozzuk a vers iránti állítólagos nemtörődömség koronként előjövő zokszavát, és megint másért, más alkalomból nyeljük a jambus gyümölcseit és a trocheus borát. Ha ez érvelés, csodálatot és arcátlanságot olvaszt egybe. Ugyanis a világgal való szoros rokonság, amelybe a tőle való szabadulás keveredik, egyúttal ragaszkodás ahhoz a vak lendülethez, minduntalan eltűnő egységhez, fölfoghatatlan káoszhoz és abszurditáshoz, ami a világ.

A szabadságnak tehát önmagából kell merítenie indokait; melyek, a ritka kivételektől eltekintve, először a szíven világlanak elő. Arról, hogy az ember áldozat-létének értelme följegyeztetett, s az égbolt felé forduló arcok nem maradnak válasz nélkül, alig találni meggyőzőbb szabadság-krédót Pilinszkyénél: „A bárány az, ki nem fél közülünk, / egyedül ő, a bárány, kit megöltek. / Végigkocog az üvegtengeren / s trónra száll. És megnyitja a könyvet.”

Az írás szigorú szabadság. Adott rendje van, holott majdnem mindent megenged. Az írónak (s a költőnek) lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nincs igaza, de hatékonynak kell mutatkoznia. Vajon hatékony-e szabadságában? És voltaképp mi a szabadság? Állapot? Cselekedet? Jelzőpont? A szabadság, formáinak tüzetes árnyalása híján, nem egyéb, mint kő – díszítheted, faraghatod, de azonmód el is hajíthatod. Ugyebár, a kútfúrástól a borkereskedésig, a lótenyésztéstől az űrkutatásig, seregszámú mesterséget, mint az írást, a kétkedések és a törvények állandó feleselése színez. Az alázat és gőg oly annyiszor kőbe vésett érvei.

Az írás azonban, ha képes a nihilista művészet degradációi fölé kerekedni, nemcsak nagy jótett: egy egész világ. Igaz, az a szabadság, amely a lekötöttség és a munka (az alkotás) személyes szférájában az értékteremtés becsvágyát táplálja, nem egy hivatás kiváltsága. Tudni egyesülni lényünk lényegével: van-e, lehet-e ennél pompásabb mesterség? Mindenesetre létezik legalább még egy foglalatosság, melyet (feltéve, hogy művelői nem léhák) szintén szigorú szabadság és határainak végtelensége jellemez. Ez a tevékenység a szépírásra alapoz. Íme, máris két összetartó valóság; nagy és hasznos elégtételei egymásnak: versírás és versmondás.

Hogy emberek a versben találják meg istenüket, nem olyan meghökkentő, mint gondolnánk. A lélek bizonyos megrázó, másként nem megszerezhető, szörnyű és gyöngéd titkainak nincs különb gyűjtőhelye a líránál. Az viszont, hogy az emberfia a vers orátorává szegődik, aligha mindennapos, és nem is régi hivatás. Nálunk a reformkortól datálódik.

A porondról felhangzó szó fizikájának elsőszámú axiómája a mulandóság. De azért ilyen-olyan krónikák révén csak tudjuk, hogy például Egressy Gábor gesztikulálás nélkül szavalt; továbbá Jászai Mari csak leírta: „ha nem szavalnék néha valamit, a torkom is benőne.” És papíros emlékeztet az öblös hangú Bakó Lászlóra, Torday Grail Erzsire. Isten sírja reszket a szent honban – honnan rezonál föl a rekedt Beregi Oszkár orgánumán? Medgyaszay Vilma, a vers, a sanzon nagyasszonya Babitstól verset kap. S ki tudja, talán ma is belobbantja a fantáziát az a regélt lelki összeölelkezés, amellyel, gyertyaláng mellett, a pódiumra varázsolta Adyt az új módon interpretáló Ferenczy Sári.

S a félmúlt, a ma micsoda újjászületése a versmondásnak! Csakugyan: miféle is? Bágyadt és maga-unt világunkat hangos versekkel fogjuk megmenteni?

Az ember hadd ne bánja, hogy a mi túlérzékeny időnk érzékenysége tovább vadítható-e verselve; hadd ne bánja, mert egészen közömbös, hogy a szimpátia e helyütt valami alkalmi truppot akar-e kiállítani, merthogy – érzékenység ide vagy oda ‒ nevek következnek. De csak annyi magán-hozsannával, amennyi kijár. Különben is, a versmondás személyes élményeit hogyan másképp titulálhatnám? Berek Kati, Illyés Kinga, Jancsó Adrienne, Moór Marianna, Udvaros Dorottya, Venczel Vera! Darvas Iván, Helyey László, Jordán Tamás, Kállai Ferenc, Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre! A kifogástalan másodköltőt, aki az elsőt beteljesíti, a vers megszólaltatását elsősorban az ő hangjukon szeretem. Az egyikük decens, a másik vad-bús. Az egyikük ironizál, frivol, a másiknál minden vers-szónak alázenél: fátumod a vers! S mennyivel több név kívánkozna ide! De adott a tér, véges a szimpátia.

A színésznek, akiben a tehetség kicsivel is több a haza-hazaosonó szellemnél, legalább egyszer illik megmérnie magát a versmondásban; ha másért nem, önmaga tisztázása végett. Mert a versmondás egyszerre hangos és néma szerep, az emberi érzelmek legmélyéről fakadó benyomás, amelynek rendszerint maszk nélkül, de az biztos, hogy a beszéd és a csönd tökéletes fedésében kell megszületnie, az emberi arc rezzenéseitől kísérve. Az élőszóval előadott vers az elejétől a végéig: vagy maga a hitelesség, vagy a legócskább ripacskodás. A nyilvánvalóan hasztalan próbálkozás elsorvasztja a lelket. De ha a versmondó költővé növekszik; azzal követel magától. Vagyis saját lelke direktoraként nem lehet félszívvel rendező az ember. És nem lehet annyira félszívű, pláne a színészet és a költészet közösségében, hogy ne érezne késztetést némi travesztálásra.

Ami a lélek számára evangéliumszerű sokszínűséggel meg van írva, s ami a szépség sűrű levegőjében elrezeg, azt olykor nem a fonákja teszi teljessé? Gyötör a kíváncsiság például aziránt, mennyire lehetett telt lény Prielle Kornélia, intonálta-e értő módon Petőfit, akinek ő egyszer annyira fontos volt. E fontosságért törleszthetett volna-e több hangoztatott poézissel, mint amit nyolcvanévesen Rozsnyayval oly szenzációsan nyélbe ütött?

Akárhogyan is, a líra élőszavú rezultánsait maga a Hang teremti. S az azonosulás és a lázadás harmóniája szentesíti.

Az előadó a pódiumon. A közönség és ő is csupa készület. Most igazán súlyos és rizikós a pillanat! Vagy súlytalan, és a modor sírgödrébe hull. Most fog eldőlni, mennyi víz, mennyi vér szakad egymásba. A hang még bármit felfesthet: Istent, balsorsot, egy nő szőkeségét, a példának veendő fűszálat, a Szent Mihály útját – bármit. Amint az első egy-két szó pendülése, az arcjáték, a hangsúly képes elhitetni, hogy a levegő fölkavarásán túl, e helyt és most a közvetítő alakjában az eredet körvonalazódik, vagy (ahogy Latinovits írja) egy térbeli rendszer időpillanata, ez a versmondót távol tartja a színleléstől.

Persze nem a fény kapujában kell megállni, most hajlandóak vagyunk a lélek százféle stációin áthaladni, együtt a Hang teremtményeivel.

A világ türelme fogytán. Egy vers minden akar lenni? Lázad, a hétköznapi életbe taszít, játszik, elragad. Akár egy három felvonásos drámával is felér. De van-e időnk bevárni az efféle kiváltságos perceket?

A lélek tanulja, és meghaladja önmagát. Néha a játék a cselekvés netovábbja „Játszom. Azé az érdem, ki játszhatott.”  Neki tapsolunk.