Deres Kornélia: Napon
Amott éneklő tömegek. Valamit kéne
csinálni ezzel a tavasszal, virágozzék el,
aminek el kell. Én csíkos nyugágyon fekszem,
talpig vörösben: kezemből, mint egy képen,
kiradírozták a fegyvert. Nincsen hang, ami kijönne
belőlem. Akvarellé válok, szétfolyok.
Izzadni kezdek. Értetek.
[…]
„Nem azért fizettem, hogy másnak / jó legyen”
(Gál Ferenc)
I.
Amott éneklő tömegek. Valamit kéne
csinálni ezzel a tavasszal, virágozzék el,
aminek el kell. Én csíkos nyugágyon fekszem,
talpig vörösben: kezemből, mint egy képen,
kiradírozták a fegyvert. Nincsen hang, ami kijönne
belőlem. Akvarellé válok, szétfolyok.
Izzadni kezdek. Értetek.
II.
Lencséken keresztül nézem az ujjnyomos
valóságot. A gömbölyű pirulák szétolvadnak
bennem: hófehér hadtest a gépezet ellen.
Nappal meg mások szavait, mozdulatait lopom,
nehogy kiszúrjanak. Belesimulok tájaitokba,
hozzátok lassulok, akár kövér, barna nyulak
a vasúti földeken, akikre este már csak
a legkisebbek emlékeznek.
III.
Aztán jön az allergiaszezon. A bohócok
ezredszer is eladják maguk, nagy veréssel.
Fizetni nincs okom. A könnyezés hava ez.
De ebből a hóból térkép ki nem vezet,
ehhez ideg kell és tüdő és vasgyomor.
Személyre szabott túlélés. Ráolvasás, ének.
Nem veszek magamhoz ételt, s nem hordom ki,
akiket ki lehet.
(Megjelent a Tiszatáj 2015/9. számában)