Bakos András: Egy jobb év

Jobb években sötét felhő

a tiszavirágzás, hangja, mint

a szélfújta fűzfaleveleké,

elnyomja a csónakmotor zúgását.

Le is kell állítani, mert ott, benne

csak evezni szabad, a kérész így is

ráakadhat hajra, ruhára, de nem

érinthető. Védett. Nézni szabad,

ahogy fiadzik és pusztul, nemzeti

vagyon. Anyám beengedte magát

kötéllel, csónakon, és evezővel

csapkodta, befőttes üvegbe

gyűjtötte nekünk: tűzzük horogra

nyugodtan, ilyenkor úgyis csak

ezzel lehet halat fogni, ne legyünk

élhetetlenek. Akkor valamiért

kevesebb repült, most több.

A harcsák háta szinte megszárad

a levegőn, már nem is merülnek

le, nyitott szájjal úsznak előre

a felszínen, falják a hulló virágot.

A gardák, jászok fölugranak, azt

kapják el, amelyik még repül.

Kishalak és nagyok is. Bár

megfoghatatlanok, mégis jó látni

őket gyönge pillanataikban.

Föntről óriás tengeri sirályok

ereszkednek bele a felhőbe,

a parti fákról rigók, jégmadarak,

cinegék, fecskék rúgják el

magukat egy-egy körre, sohasem

eredménytelenül. Reszket

a szárnyuk, a vékonyabb gally

is a lábukkal együtt, annyira

fáradtak, de most érdemes

enni. Csak a kérész nem eszik.

Levegővel szívja tele minden

üregét, hogy könnyebb legyen,

így is rosszul, csapongva repül.

Amelyik megmarad, elindul

folyással szemben a békés halál

felé. Megyek velük, fölsegítem

és elengedem azokat, amelyek

a taposórács réseibe hullanak.

Ezt sem lenne szabad, de senki

sem látja – és anyám se mondja

már, kisfiam, el vagy te varázsolva.

(Megjelent a Tiszatáj 2015/9. számában)