Chopin, bajusszal

 LUIS FERNANDO PÉREZ ZONGORAESTJE

Mi lenne, ha a szünet után egy lengyel zongorista bújna elő valahonnét, és játszaná végig az est második, spanyol mű-sorát?

A játszi ötlet a Chopin-blokk utolsó számánál, a cisz-moll Scherzo hallatán furakszik az elmémbe. Chopint hallunk – ritka kaland – spanyol fordításban.

Pedig Luis Fernando Pérez éppenséggel úgy fest, akár egy lengyel. Beesett mellű, kissé előregörnyedő, vékonydongájú művészkarakter, egzaltáltan előrehulló, őszbe forduló hajfürttel magas, értelmet sugárzó homloka fölött. Mint egy lengyel, szakasztott úgy fest – de a zongorázása, az nagyon spanyol. Elfojthatatlanul vonzódik például a nyújtott ritmusokhoz, szinkópált ütemekhez. Amitől első hallásra mellbevág kissé tán darabosan nekilendülő cisz-moll noktürnje. De aztán, csodamód, a hallgató hamar megfeledkezik mindarról, amit Chopintől és különösen a noktürn műfajától szokás várni: fátyolos, merengő, szitáló látomásokról, rebbenő éji neszek illanó kísérteteiről, fodrozódó víztükörről. Nem tudnám megmondani pontosan, mi is történik velünk, noktürnökkel és Chopinnel, de az, amit hallunk és ami első hallásra váratlanul ért, kíváncsivá tesz. És meggyőz.

Alighanem amiatt, mivel – spanyol, hogy is ne volna az – vérbeli művész ül a hangszer mellett. Egyéniség, aki teljesen mentes a tolakodó egyénieskedéstől. Különc? Meglehet. Gould is az volt, de – továbbegyek – Michelangeli is. Vagy  Thibaudet. Ő is eszembe idéződik, de – egyéniségekről lévén szó – nem a hasonlóságok okán, csupán az autonóm megközelítés miatt. És persze Dalí kackiás bajusza. Ki merné tagadni, hogy sikeres brand vált belőle? Pérez piszkosul tud zongorázni, és mivel tud, az sem kizárt, hogy módjában volna bármelyik Chopin-etalon olvasatát megidézni. Ha mégsem teszi, annak oka kell, hogy legyen. Egyik ok, hogy Pérez spanyol – lásd fentebb. A másik: új kérdéseket szegez neki a régi kottáknak.

Számomra ez a második résznél válik végképp világossá, mikor is katalán szerzők drámai töltetű alkotásait mutatja be. Chopin esetében a második noktürn-kettős bizonyít leginkább e megközelítés létjogosultsága mellett: az op. 27 két darabjában ím szóhoz jutnak végre a noktürn-tónusként elhíresült sejtelmes hangzuhatagok, de talán csupán azért, hogy ellenpontozzák a szólamok teljességgel újszerű, elemző arányváltásainak izgalmas kísérletét. Sohasem hittem volna, hogy Chopin humora szóhoz juthat e lírai opusokban. A bátorság legnagyobb gesztusa mégis a g-moll ballada: e szenvedélyes szerelmi hangköltészet Pérez zongoráján oly férfiasan zeng föl, hogy néha az az érzésem, Chopin nem is zongorára írta, hanem egy ezerháromszáz köbcentis Harley-Davidsonra. S hogy mi teszi hitelessé a merész Chopin-rallyt? Pérez bámulatos színskálája, amely a harangjáték filigrán csengésétől az orkesztrális tuttikig mindent tud, ami csak egy zongorából kifér, talán valamicskét még többet is. Füstöl is, porzik is. Miközben minden egyes hangja önmagában tiszta akusztikus élmény, amit a művész, némiképp zsonglőri gesztussal, enged is egyenként érvényesülni. Lassít, el-elidőz egy-egy szépen csendülő leütésen – bizonyos hangsorok már-már szét is hullnak, de mintegy csak azért, hogy az előadó egyenként megcsiszolgassa szépen fénylő igazgyöngyeit. Hangképe még a bizonyos értelemben formabontó, ízekre szedett futamokat, a Scherzo meg-megtorpanó menüett-lejtését is élvezetessé teszi.

Igen: az élvezet lehet a kulcsa eme egyéni megközelítés hitelességének. Néhol már-már jazzes, ám üde felfogás ez, amely mögött egy szeretetreméltó, többet mondok: ellenállhatatlan muzsikus áll, jobban mondva küzd, vívódik, bocsátja próbára tudását a szemünk láttára. Aki – már a Chopinekben is hallhattuk – avatott régizenész, a késő barokk billentyűs polifónia tudora. Ha Chopin-analízise itt-amott kissé túlontúl lepároltnak hatott is csembalódarabokon edződött olvasási módszere miatt, a spanyol Scarlatti, Antonio Soler három szonátája ellenben arról győz meg: a régiek szerényebb instrumentumaira szerzett darabok manapság divatozó metronómnyűvő, mechanikus megszólaltatása zsákutca. Pérez ismét bámulatosan gazdag hangképét veti latba, hogy szóhoz jusson e tisztes dömpingáruk megrendítő líraisága. Szólistánk hazaért: zenei anyanyelve mégiscsak ez, Ibéria idiómája, ahol az első akkordnál kés szegeződik a padlódeszkába. Mint Granados Goyescasának drámai kezdeténél. Ez az utóbb operává kiteljesedett, balladisztikus spanyol vérdráma a maga avantgárd, szimbolista tónusával, láttató teatralitásával csúcsformájában mutatja Pérez technikai fölkészültségét, művészi autonómiáját. A fölkavaró zárótétel – Szerelem és halál – úgy születik meg, hatalmasodik világdrámává ujjai alatt, mintha egy családi tragédia eleven beszámolója tornyosulna fölébünk a végzet fekete gomolyfelhője gyanánt. Személyiség és szerzemény, nemzetkarakter és egyéni temperamentum döbbenetes együtthatása terít le. Albéniz Ibériája majd csak a harmadik tételnél engedi oldódni döbbentségünket: immár ismét a kottában rögzített zenei szöveget a jelenben, jelenné lényegítő művész hiteles, mert kíváncsi és mert kockázatvállaló megközelítése ragad magával.

Pérez a napokban szegedi muzsikushallgatóknak ad kurzust. Hogy Chopint így kell-e játszani, nem tudom. De hogy a zenéről érdemes valahogy efféleképpen is gondolkodni, azt mindenképp a növendékek figyelmébe ajánlom.

(Luis Fernando Pérez zongoraestje, SZTE ZMK Fricsay Terem, 2015. november 16.) 

Marton Árpád