A legszebb hazugság

JONAS KAUFMANN:
THE AGE OF PUCCINI

Hazudik a lemez borítója, ráadásul nem is kicsit. Az ember azt hinné, hogy jön Jonas Kaufmann, és jön Puccini, jön a Tosca, a Pillangókisasszony, a Bohémélet, a Turandot. Kaufmann tényleg jön, meg valamennyire Puccini is, ha azt éppen annak lehet nevezni, hogy van négy Puccini-ária. És tizenhét másik, de nem Puccinitől. Ennek ellenére The Age of Puccini az album címe, ami teljesen érthetetlen. Mert Kaufmannal mindent el lehet adni, nem kell a népszerű szerzőt a borítóra pakolni. Mindenesetre botrány lett a dologból, Kaufmann a rajongóinak írt, hogy legyenek olyan szívesek, és ne vegyék meg a kiadványt, ez nem a hivatalos Puccini-album, az csak később érkezik. Én még úgy tanultam, hogy a negatív reklám a legnagyobb reklám, szóval azt hiszem, ezzel épp az ellenkezőjét éri el az énekes, de ez legyen az ő gondja. Meg hát egyébként is: a lemez remek.

Azzal már lassan tisztában van az ember, hogy Kaufmann valahogy nem tud hibázni, tenor, de bármit elénekel. Most viszont arra jöttem rá, hogy mindig tud meglepetést okozni, elkezdődik egy szám, öt percig tart, de már a harmadik percben olyan magasságokban van, hogy azt hisszük, innen képtelenség folytatni. Ő mégis folytatja, elértünk a csúcsra, de nincs vége, azt bizonyítja, hogy a legmagasabb hang kiéneklése nem egyenlő a szám végével. Már a lemez is így kezdődik, a Bohémélet áriájával, és a legjobbal folytatódik, a Tosca Levéláriájával, amit a magam részéről a legnagyszerűbb zenei élménynek tartok. Persze, csak akkor nagyszerű az élmény, ha jól énekelik, ha a zenekar segíti az énekest, és egyikük sem csúszik félre. Most ez a helyzet, Kaufmann teljesítménye nem meglepő, de a Prágai Filharmonikusoké annál inkább. Lassan indulunk, és végig érezni a felszínt, miközben ott a mélység, ide jutott Cavaradossi, pontosabban ide jutottunk mi.

Ezek után döbbenetes a részlet A fecskéből, de nem Kaufmannal van a baj, aki itt most háttérbe szorul, hanem Renée Fleminggel, akinek a magas hang a visítást jelenti. Nincs semmi finomság benne, azt érzem, mindjárt kiszakad a hangszóró. Aztán a lemez nem tudja tartani a tempót, nem csalódás a két részlet a Boito-operából, a Mefistofeléből, csak egyszerűen nem fog meg, nincs benne hiba, de talán nem véletlenül játsszák viszonylag keveset ezt az operát.

Van két ária a Parasztbecsületből, és ennek csak örülni lehet, mert míg az elsőben leginkább örvendenek, vigadnak, a második már tele szomorúsággal. Egyébként hogy mennyire nem Puccini uralja a lemezt, arra remek példa az utolsó szám, ami tulajdonképpen nem is operából való. Vagyis lehet annak szánta Licinio Refice, aki mindössze két operát írt, és hát nem is ezek miatt emlékszünk rá, hanem az Ombra di nube miatt. Vagy négyszer hallgattam meg a számot Kaufmann előadásában, és még nem tudom a titkát. Nem Kaufmannét, hanem magáét a számét. Nem operából való, de mégis olyannak hat, és talán ebben áll a sikere, hogy nem kell semmihez kötni, önmagában működik. És tényleg működik, Kaufmann hangjában van valami, ami képes felülemelkedni a keserűségen. Hogy mégis érdemes… Hogy talán annyira nem is baj ennek a lemeznek a megjelenése.

Gera Márton

Jonas Kaufmann: The Age of Puccini

Decca, 2015