„Isten áldja ezt a karavánt!”

KABOR VÁNDORAI

Évtizedek óta járja az országot egy változó összetételű kis csapat. Generációk nőttek fel, most már az unokák korosztálya a derékhad. Kabor, az öreg varázsló (a Kőbaltás ember c. könyv fő alakja) a vezetőjük. Mára már nevéhez méltó ősz hajú külsővel, de még mindig gyaloglásra képes, erős lábakkal rója Magyarország meglehetősen ritkán járt ösvényeit. El se mondom, hogy Szombathelytől és a Fertő-tóig, Nyíregyházától a Keleti főcsatornáig, Budapesttől Kecskemétig, Szolnoktól Csongrádig, Gergelyiugornyától Mátészalkáig, Pécstől Mohácsig, és a Dunán átkelve, Kalocsáig hány gyalogúton, ösvényen menetelt a „horda”, tűző napok reggelén, s az alkonyat enyhülő óráiban.

Egyik alkalommal a Nyírség egy kisebb településén vonultak át. A templom tetejét napégette, cigány emberek ácsolták. A templomból énekszó hallatszott: asszonyok énekelgettek benne. Az ácsmester megállt a munkában, megtörölte a homlokát, és a ráköszönő társaságnak így válaszolt: „Isten áldja ezt a karavánt!” A közkútnál megmosakodtak egy kicsit, a boltban megvásárolták a napi enni- és innivalót, s indult tovább a csapat…

Mindig július harmadik hetében vágnak neki, s ilyenkor többnyire igen meleg van. Fegyelmezett, cserkészmentalitással vigyáznak a természetre, de mint az apostolok, nemigen visznek magukkal két köntöst, s egyáltalán, semmi felesleges felszerelést. Hátizsákos turisták, mindössze egy nagy esővédő ponyvával, ami alig került alkalmazásra az elmúlt harminc-negyven év alatt; az eső ritkán kapta el őket. Volt ugyan olyan eset, hogy az elázott társaságot a Körös mentén egy libakeltető melegében engedték megszárítkozni, és a cég vezetője vitte ki őket másnap dzsippel a vonat megállójához, vagy megtörtént, hogy a Bükkben egy hatalmas farakás tetején aludtak, a ponyva védelmében, míg alattuk folyt az esővíz… Inkább a leégéstől napszúrástól, lábfeltöréstől kellett félni, de komolyabb bajuk soha nem esett. Az öreg varázsló mindig talált alkalmas pihenőt, netán egy kellemes strandot, tavat, vagy Tisza-parti fürdőzőhelyet az enyhülésre. Egy-egy alkalmas kisebb könyv azért belefér a hátizsákba, Durrell, Hašek, vagy Kipling, Fekete István, s abból olvas fel a pihenőidőben részleteket a valamelyik hordatag.

Vasárnap keresnek egy templomot a közeli helységben. Egyik alkalommal lélekszakadva értek a nyugati határszélen egy nemrég épült kis templomhoz, melyben éppen beharangoztak. A pap is akkor ugrott ki a kocsiból, hiszen több településen szolgál manapság egy plébános… Nem kis feltűnést keltett a hátizsákos, sportos csapat az Öreg-vezette sok fiatalemberrel, aki mind-mind áhítattal énekelt, s áldozáskor kiballagott az oltárhoz. Szóba is elegyedtek az ugyancsak fiatal tisztelendő úrral, aki számos csodás történettel derítette fel őket. Elmondta, hogyan épült fel a templom a 2000-es évben. Pályáztak némi pénzt az ezredfordulós ünnepségre, meg közadakozásra alapoztak. Csak hát fogyóban volt a befejezés előtt az összeg. A plébános buzdította a híveket, hogy még egy kicsit nyissák meg bukszájukat. A Jóisten szereti a jókedvű adakozót, és sokszorosan visszafizeti azt, mondta. A falu gombaszedésből élt, s bizony az időjárás nem nagyon kedvezett a termésnek. De mire a templom felépült, jó csapadékos idő jött, és kosárszámra tudták a piacra vinni az értékes gombákat a kedves hívek. Megmondtam, ugye, bólogatott a pap… De a tető így is csak az Erdélyből idejövő ácscsapat ingyenes munkájával lett készen – Isten fizesse meg nekik! Harang azonban még nem volt. A szomszéd osztrák faluban is működött egy vadásztársaság, s a rendszerváltás után nagy barátságba keveredtek az itteniekkel. Panaszolták a mi embereink, hogy hát szép templomuk lesz, de hiányzik a harang… A sógorék elgondolkodtak: ők most öntettek egy szebbet, nagyobbat. Odaadják ingyen az övéket. Szekér indult, felvirágozva, lovas vadászkísérettel, a polgármesterrel a határ másik oldalára. Meg is kapták, de a határnál a vámosok – akkor még nem voltunk EU tagok – megállították. Hát vámra se lett volna pénz. Homlokukat ráncolták a vámosok: de hiszen ez kegytárgy! Arra meg nincsen vám! Így meglett a harang is. Most már csak az ünnepséget kellett a felszentelő püspök látogatására megszervezni. A falu fővadásza mondta, majd ő lő egy vaddisznót, s lesz finom vaddisznópörkölt. Igen ám, de a disznó a szokott kukoricás beetető helyre csak nem akart jönni, s már délelőtt 9 óra volt. Feladta a vadász, s visszament, mondván, hogy akkor kell venni húst a városban. Várjon apám, mondta a fia, én megpróbálom, hátha nekem sikerül. Kiment, s mit ad Isten, megjelent a jókora disznó. Rálőtt, ám a disznó állva maradt. Még egyszer odapörkölt, akkor már elesett, de mit látnak szemei?! Nem egy, hanem két disznó volt… Egymás nyomában jöttek, így nem látta a másodikat. Lett tehát bőséges ünnepi ebéd, mindenkinek a faluban. a püspök atyának, az erdélyi ácsoknak, és az osztrák vendégeknek is. Apró csodák az életben!

Ezen a nyáron a Szamos mentén gyalogoltak. Megnézték a Szamosszegen létesült emlékparkot, amelyet a 84 éves Kósa Vilma létesített a saját kárpótlási pénzéből a kommunizmus áldozatainak, a kitelepítetteknek, Gulágra hurcoltaknak, a Debreczeni Tibor által a „Tiszaladányi Jeremiád”-ban megénekelt, összefogdosott kamasz fiúknak és lányoknak, akik még a rendszerváltás után is félve meséltek szörnyű élményeikről, hiszen megtiltották nekik, amikor hazajöttek. Már aki…

Mátészalka vasútmúzeumában meghallgatta a csapat a záhonyi vasútparancsnok történetét, aki három napig tartóztatta fel az orosz csapatok bejövetelét 1956-ban. Természetesen, nem kerülte el a megtorlást. Elfogták, vallatták, 72 golyóval körbelődözték a fal előtt, ahová állították, hogy megtörjék és vallomásra bírják… Idővel valahogy kikerült Nyugatra. Megemlékezett a történetről Moldova is az „Akit a mozdony füstje megcsapott” c. könyvben, bár néhainak titulálta hősünket benne… Írt neki, hogy akinek a halálhírét keltik, sokáig élni fog, köszöni, megvan, egy norvég falucska polgármestere lett. A rendszerváltás után hazalátogatott., ahol még élő munkatársai nagy tisztelettel övezték. Halálakor kelet-magyarországi vasutas társai fehér díszegyenruhát küldtek Norvégiába, abban temették el.

Egy más alkalommal egy erdő szélén telepedett le a csoport, Nyárlőrinc környékén. Gyönyörű mező terült el ott. Az alkonyatban megjelent és végigvonult a mezőn egy 52 főből álló szürkemarha gulya. Méltóságos vonulásuk olyan volt, mint egy szafari látványa. A környékbeli tanya tulajdonosa – biztos a gulyások figyelmeztették – dzsipjével odajött. Engedélyt kértek tőle az éjszakázásra. Ő nemcsak megadta azt, de be is invitálta őket a gyönyörű tanyájába, ahol egy szép estét töltöttek el, s megismerkedtek a volt csendőrtiszt-gyermek, erdészmérnök kalandos életével. Elmondta, hogy nagyszüleinek 9 gyermeke volt, 8 fiú és egy leány, a fiúkból négyen csendőrök lettek. Kettő országos parancsnoki szintig vitte föl. Történész fiam bólogatott: „Éppen most olvastam egy könyvet a csendőrség történetéről… Láttam a neveket…” Abban a kis Tisza-menti faluban szolgált az édesapja, ahol legjobb barátunk született. Ő erdész lett, barátunk testvérével együtt járt az erdő-mérnökire. 40 évig dolgozott egy munkahelyen, a Kecskemét környéki erdőségben. A rendszerváltozás után megvásárolta a kárpótlásból ezt a rétet, s erdőt, amelyet előtte 40 évig gondozott… „Ne kerüljenek el máskor se, ha erre járnak” – búcsúzott el korán reggel a gazda tőlük.

Isten segít, akkor még meglátogatjuk újra…

Botos Kata