Terék Anna: Sziget – Gašpar

(RÉSZLETEK)

Állok a parton,

állhatok estig, akkor

sem tudlak kiheverni,

kipofozni az arcomból,

benne maradtál vonásaimban,

ott ráncos a bőröm, ahol neked volt.

Az imából

kitépi ujjaimat az este

és magasra kúsznak mind

a csillagok, porzik az ég,

ropognak a szélben a sirályok.

Gyűlik az idő,

nem tudok elindulni.

Össze kéne csomagolni,

karokkal van tele a tenger.

Kecskék nyalják fényesre a nyarat,

a gyereknek kelt tészta szaga van,

és én nem tudlak megbocsátani,

s elengedni sem.

*

Úgy hűlt ki veled minden,

mintha tőled lett volna csak

meleg a szoba.

A poháron még ott az ujjlenyomatod,

a cigarettád hideg,

csikkeid egymáson fekszenek,

kihűlt ruhád a széken,

félbetört aszpirin az éjjeliszekrényen

és a gyerek a szobájában,

egészen magára hagyva.

Nem beszél velem.

Nem beszél anyámmal.

Nem tud leülni játszani,

se nyugton maradni.

Nem tudom hova tenni,

vagy hogy mit kéne vele csinálni.

Csak nézem és féltem.

Újra próbálja a reggeleket.

Sír, visszaalszik, újra nekifut.

Hátha álmodta és a második

bömbölésére bejössz.

Nem merem elmosni a poharadat.

A gyerek új hangon bömböl.

Álomba üvölti magát minden nap a fiad.

Hosszan kitartott á-kkal sír,

pattannak fejemben a hajszálerek.

Végül úgy kifárad, hogy üvöltés közben elalszik.

Akkor bemegyek hozzá,

álmában átöltöztetem.

Átizzadja a ruháját üvöltés közben.

Amíg törölközővel dörzsölöm a hátát,

eszembe jutsz, látlak,

ahogy a hegyoldalon ereszkedsz.

Papucsban vagy, szoknyában,

a szél mintha megállt volna a hajadban.

Mosolyogsz, de tele van homokkal a szád.

Ahogy nevetsz, hullik a ruhádra,

kihullanak szádból a fogaid is.

Álmomban hullafoltos vagy

és a kávét kavarod a konyhában.

Foltos kézzel simogatod a gyereket.

Ébredés után félek ugyanott

hozzáérni a fejéhez.

*

Mert lassan elvirágzik majd minden ölelés és

kezeitek közül kikaparják a húst a napok,

és kiszáradnak mind a vérző szívek,

nem marad árnyék sem azok után,

kik nem isszák az esővel magukba az urat,

de nem félek,

mert a te kezed nyúl le hozzám a plafonról,

a te kezed fogja homlokomat,

te segítesz és te viszel szájadban fogva

magadhoz felfelé.

*

A piac sarkán egy férfi áll,

minden nap bámul rám,

a halak fölött,

a szakálla napról napra hosszabb,

néha egészen részeg,

s úgy kapaszkodik a stand szélébe,

a halak ott rohadnak szét

délben, a jég a lába közé folyik,

ő meg csak néz, csak bámul rám.

Párszor biccentettem felé,

de nem válaszol.

Ahogy néz, egészen megnyugszom.

Új szokásom, hogy minden nap

ennek az embernek a kék szemébe nézek,

nélküled újra kell íródjon minden

megszokott lépés,

ez a szakállas halász lesz

az első új lépés:

ezentúl minden nap

biccentek majd neki,

a szemébe nézek,

belé kapaszkodok,

hogy ő tartson meg

ebben az özvegy

életben.

Megjelent a 2015/3. számában