Puskás Dániel: Hátha meg lehet kerülni

A boltba indultam

kezemben a cetlit böngészgetve,

nem is néztem fel belőle.

Már a téren jártam,

hallottam a zsivajt,

a trombitahangú dzsesszgitárost,

ahogy csörrentek a tokban az aprók.

Mentem az embertömeggel előre,

mint egy lazacrajjal,

de egyszer csak bevertem a fejem valamibe,

hogy még a bevásárló cetli is kiesett a kezemből.

Nyúltam volna érte,

de a levegőben beütöttem a fejem.

A harmadik alkalomnál

már megsajnált egy fényképezőgépes turista,

felvette a fecnit, és nyújtotta felém mosolyogva.

Hálásan tartottam volna a kezem,

de folyton csak koppant egyet a levegőben.

Egyre mérgesebb lett,

összegyűrte a papírt, és dühösen hozzám vágta,

de lepattant a levegőről és begurult a tömegbe.

Tiszta erőből nekifutottam,

de csak felkenődtem rá, mint egy üvegajtóra.

Tapogatni kezdtem, merre van,

hátha meg lehet kerülni,

de a turisták körém gyűltek,

azt hitték, pantomimes vagyok,

s kezdték dobálni az aprót.

Már összejött volna a bevásárlásra is,

ha nem pattogott volna le a láthatatlan falról,

amire csak még jobban tapsoltak és fényképeztek.

Kínomban már a falat vertem, mint egy majom,

segítségért kiáltoztam

a láthatatlan telefonfülkéből,

de ők csak még jobban dobálták a pénzt.

Anyum már biztos ideges,

vagy halálra aggódta magát.

A dzsesszgitáros trombitahangon énekelt,

egy kisgyerek labdáját nevetve a falhoz pattintotta,

s a kiáltásom,

mint a szóló vége egy dzsesszkoncerten,

elveszett a tapsban.