Any Empire

A felnőtté válás bármilyen művészeti ágban hálás téma, rengeteg izgalmas stilisztikai, dramaturgiai elkalandozásra szolgáltat lehetőséget. A képregények terén leginkább Craig Thompson Blanketse számít megkerülhetetlen etalonnak (bár akadnak még hozzá mérhető alkotások szép számmal, Alison Bechdel Fun Home-jától Daniel Clowes Ghost Worldjéig), de minden évben akad legalább egy-két mű, ami szépen, érzékenyen és intelligensen vág neki a gyerek- és a felnőttlét közti nehezen meghatározható, ingoványos területnek. Nate Powell (Swallow Me Whole) 2011-es Any Empire című, 300 oldalas graphic novelje (GN) is ilyen.

A kötet három általános iskolás gyerek fiatal felnőtté válásának történetét meséli el egy kisvárosi Amerikában (szóval az efféle, tengerentúli történtetek tipikus helyszínén), az 1980-as években. Lee egy leginkább befelé forduló, képregényekbe és akciófigurákba (főleg G. I. Joe-kba) temetkező fiú, Purdy egy frusztrált, dühös, a helyét a világban sehogy sem találó suhanc, Sarah pedig egy detektívregényeket bújó, empatikus lány. Életük szálai a GN során többször egymásba fonódnak és elválnak, és miközben végignézzük, hogy milyen emberekké válhatnak (a feltételes mód nem véletlen, teljes bizonyosság ugyanis nincs), feldereng az Amerikai erőszakkultúra gyerekeket így vagy úgy befolyásoló hatalma is.

A díjnyertes Powell egyenesen berepíti az olvasót a gyerekek fejébe, hogy onnan kövessék a cseperedésüket. Ez azt jelenti, hogy a Lee fantáziáját kitöltő hadseregek, katonák és harcok megelevenednek a képregény lapjain, és afféle fél-fantasy módjára mosódnak össze a realitással. Powell, lévén kiváló rajzoló, mesteri kompozíciókat hoz ki a koncepcióból, az idilli, ugyanakkor üres és jellegtelen amerikai kisváros képei olyan tökéletesen vegyülnek a gyerek fejében élő erőszakos, de a maga módján persze idealizált fantáziavilággal, hogy amikor felnőve (?) Prudy katonának áll, az többször is zavart kelt az olvasóban a képzelet és a valóság megkülönböztetése kapcsán.

És ez a zavar szándékosan előidézett: Powell a hagyományos, egyenes történetvezetést egyébként is nélkülöző, kvázi impresszionista sztorival sok mindenről beszél a csonka családoktól (az egyik főszereplőt anya, a másikat apa neveli egyedül) a gyökértelenség érzésén át a gyerekek egyszerű, mégis komplex viszonyáig, de a karaktereket, a jeleneteket leginkább az erőszak különböző formáihoz való kapcsolatuk köti össze egymással. A harc, a háború iránti gyerekes vonzalom meghatározza a hétköznapokat, a szülőkhöz való viszonyt, vagy akár még a felnőtté válás során meghozott legsúlyosabb döntéseket is.

Powell nem ítélkezik, sőt, egyáltalán nem mond ki nyíltan semmit, így azzal sem traktálja az olvasót, hogy az erőszakkal teli szórakoztatási formák bármiféle káros hatással lennének a gyerekekre.  A fantázia fantázia marad, és a szobájában játéktankokat tologató, a mezőn játékpuskával lövöldöző lurkó nyilván semmilyen szempontból nem lesz törvényszerűen erőszakos, rossz ember, azt azonban Powell nyilvánvalóvá teszi, hogy a képzelet és a realitás közti különbség felismerésének képessége elengedhetetlen. Az „a háború maga a pokol” az egyetlen egyértelmű, cseppet sem visszafogott kinyilatkoztatás, amit az író-rajzoló megenged magának, és ezt még a Peace On Earth/Good Will To Men című klasszikus animációs filmek megidézésével is aláhúzza.

Az Any Empire így lényegében az amerikai „erőszakkultúrán” való túllépésre futtatja ki történetszálait – nagyjából ez jelenti itt azt, amit sok más felnőtté válásról szóló amerikai történetben a sivár kisvárosi környezetből való kitörési szándék. Powell szürrealizmusba hajló GN-je pusztán ott hibázik, hogy kicsit túlságosan klisésen osztja le a szerepeket (persze, hogy egy lány lesz a szereplőgárda empatikus tagja), és hogy az álomszerű hangulatban olykor elvesznek, elfolynak a katartikus hatásra törő érzelmek. Egyébként viszont az Any Empire mindenképpen figyelemreméltó olvasmány.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=549]